illusztráció
Túlvagyunk a karácsonyon, itt is van a szilveszter és ilyenkor sokan összegzik gondolatban, hogy mi is történt velük az elmúlt évben. Az én 2014-es évemben egy nagyon fontos személy foglalta el a fő helyet: január 8-án született meg a kislányom, Hajni, így pár nap múlva betölti az 1. évét, és én is túl leszek életem legnehezebb, de egyben legboldogabb évén is. Hogy milyen fő pillanatokra emlékszem vissza friss, első gyermekes anyukaként?
A szülés utáni kórházi időszak
Szerencsére rövid volt, három nap után mehettünk is haza a picivel. De élénken él bennem a császár utáni első reggel (jó, hajnal), amikor felkeltettek a műtét után az ágyból, majd pár órával később leköltöztettek a gyermekágyas osztályra, ahol egész nap nekem kellett ellátnom újszülött lányomat. Valahogy lélekben arra, hogy milyen állapotban leszek fizikailag én a szülés után, nem készültem fel. Nem volt semmi extra, tudtam járkálni, de életemben először estem át bármilyen műtét jellegű orvosi beavatkozáson, és bevallom, a frissen műtött hasi sebbel és a hasizmok teljes hiányával akkor úgy éreztem, soha nem lesz belőlem egész ember (de persze lett). Így amikor első nap a nővér megkért, hogy én mossam meg négykilós lánykámat a mosogatónak látszó fürdetőhelyen, kedvesen visszautasítottam és megkértem, hogy tegye meg helyettem, lévén, hogy az asztal szélébe kapaszkodva bírtam a nap végére a lábamon állni, és elsőgyerekes anyukaként nem éreztem úgy, hogy meg kellene kockáztatnom, hátha beleejtem a lányomat (amúgy is kicsit topa vagyok). Második naptól persze már én mosdattam meg (azóta is ritkán mosdatom, mivel ezt a férjem szereti csinálni), illetve napról napra jobban éreztem magam.
A kórházban a tejem nem indult meg, és éreztem, hogy ott nem is fog, mivel képtelen voltam ott igazán pihenni, ezért kértem, hogy adjanak tápszert a kicsinek. Ehhez egy nyilatkozatot kellett aláírnom, hogy igen, én, mint édesanya vállalok minden felelősséget azért, hogy szemét/galád módon tápszerezik a gyereket és nem vagyok hajlandó szoptatni. Itthon aztán egy átpihent nap után (anyukám és anyósom jöttek segíteni és első nap vigyáztak a kicsire) megindult a tejem, az átállással sem volt gondunk, és egészen mostanáig szoptattam (a lányom tegnapelőtt mondott először nemet a mellemre és azóta nem hajlandó szopizni). Tudom, ezzel a szerencsések közé tartozunk, de eléggé stresszeltek a kórházban a szoptatás témájával.
Az első egy-másfél hónap
Első gyerek lévén megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy a kezdeti időszakot itthon tölthessük nyugalomban, amihez a téli időjárás is hozzájárult. Ez nemcsak a gyerek miatt adódott így, én magam voltam úgy az első hónapban, hogy a szűk családomon kívül senki mással nem kívántam találkozni. A babával hamar összeszoktunk, éjjelente az elejétől kezdve csak egyszer kelt fel enni, napközben is sokat aludt, békés-nyugis volt. Mivel számítottam rá, ezért nem értek váratlanul az érzelmi viharok, amik időnként elborítottak, és amelyek miatt időnként végigbőgtem a napi 30-45 perces egészségügyi sétáimat, miközben elsirattam régi életemet, rettegtem attól, hogy életben kell tartanom ezt a csöppséget, nekem, aki egy szobanövényt se vagyok képes két hétnél tovább életben tartani, és kieresztettem a fáradt gőzt.
A 2-5. hónap
A legnyugisabb időszak volt számomra. Túl voltam a gyerekágyon, tavaszodott, szép idő lett, lányom elkezdte átaludni az éjszakát, kisimult voltam és boldog, minden látogatónak büszkélkedtem a mi nyugis lányunkkal (aki valami miatt mindig érezte, hogy látogatók előtt hogyan „illik” viselkedni, és a leghangosabb ordítását is azonnal abbahagyta, ha meghallotta a kaputelefont vagy a kopogást. Soha senki nem hiszi el nekünk, hogy igen, a mi lányunk képes teli torokból üvölteni, ha valami nem tetszik neki, hiszen ők csak azt látják, hogy békés és csendben elvan). A baba szépen fejlődött, gyarapodott, és egyelőre sokat aludt nappal, illetve ott maradt, ahova leraktam. Ennek a jelentőségére természetesen csak később jöttem rá, amikor elkezdett forgolódni. Visszatérhettem pár hobbimhoz, köszönhetően a férjemnek, aki elvállalta a gyerekfelügyeletet (nem volt túl nehéz dolga, leült a baba mellé a kanapéra és onnan dolgozott tovább a laptopján, időnként megzörgetve neki egy-egy csörgőt).
5-7. hónap
Számomra eddig a legfárasztóbb időszak volt. Már elkezdett a baba forgolódni, de még nem tudott elindulni, és ez végtelenül idegesítette, emiatt nyűgös volt és állandó szórakoztatásra szorult, de igazán semmi nem kötötte le a figyelmét. Emellett hiába van sötétítős redőnyünk, szinte a nappal együtt kelt reggelente, és hajnali 5-től kezdve nem lehetett visszatenni aludni, muszáj volt felkelni hozzá. Ez persze azzal is járt, hogy délelőtt 9-re már teljesen elfáradt, és le kellett tenni aludni. Na, ezt megoldottam azzal, hogy ilyenkor levittem babakocsival, és amíg ő békésen szuszogott a kocsiban az árnyékban, addig én egy padon kedvemre olvashattam. Nyaralni csak augusztus végén mentünk pár napra a húgomékkal a Balatonra, végig esett az eső, így nem sokat láthatott/ élvezhetett a vízpartból.
Elkezdtük a hozzátáplálást is, és itt éreztem igazán azt, hogy bajban vagyok: most akkor pontosan mit csináljak? A szoptatással kapcsolatban ezer és ezer oldal, könyv, fórum, tanácsadó létezik, ahol az egyszeri anyuka segítséget kaphat, azonban a hozzátáplálásnál azon kívül, hogy mit milyen idős kortól adjunk (teszem hozzá: védőnőnként változik), nem sok segítséget kaptam. Milyen mértékben váltsam ki a szoptatást a szilárd táplálékkal? Mikortól kezdjem el kevésbé pépesen adni az ételt? Kísérleteztem és kísérletezek mind a mai napig. Van, amit teljesen szilárdan elfogad, mint a vajas kenyér sonkaszalámival, de ebédre még mindig inkább pépesen kéri a zöldségeket, rizst, húst, annak ellenére, hogy már tíz foga kint van, ebből kettő őrlő. Talán kis léptekben, de haladunk. Mindenesetre egy hozzátáplálási szakértőre nagy szükségem lett volna, mert bár a legtöbb helyzetben nagyon örülök a védőnőm:
„anyuka, csinálja, ahogy a gyereknek és önnek jó”
álláspontjának, itt konkrét tanácsokat is szívesen fogadtam volna, hogy mit, mennyit, hányszor. A gyerek nem fogy, a legtöbb ételt szívesen elfogadja, így igyekszem nem túlaggódni a dolgot.
8-10. hónap
A nagy elindulások időszaka. Hét hónapos korára lányom már négykézláb kezdett mászni, és kezdte el felfedezni a lakást, illetve húzta magát fel állandóan állásba. Emiatt állandó felügyeletet igényelt tőlem, hiszen elég sokszor esett-kelt, nyúlt olyan tárgyakért, amelyekre naivan azt hittem, hogy elérhetetlenek számára. A járóka sajnos kiesett, az én nagyon önálló és szabadságszerető lányom, aki az első hat hónapban napközben szinte végig járókában volt, onnantól, hogy elkezdett kúszni, torkaszakadtából üvöltött a járókában (pedig az egyik legnagyobbat vettük meg). Ha kellett, hosszú percekig, egészen addig, amíg szinte alig kapott levegőt és lila nem lett a feje az erőlködéstől. Ezért úgy döntöttünk a férjemmel, hogy lemondunk a járókáról, és az akkor megkapott gyerekszobát (addig a közös hálónk volt, de akkor mi a férjemmel költöztünk ki a nappaliba) alakítottuk ki úgy, hogy biztonsággal ott is lehessen hagyni, és még le is lehessen zárni. Ezt se viseli túl jól, de itt 1-2 perc után feladja és valami szórakozás után néz. Ennek ellenére napközben így sem volt túl sok szabadidőm, nagyon lefoglalt magának, és én igyekeztem sokat foglalkozni vele, ezért itthon csak a déli alvásidőben volt igazán nyugalmam, ha nem segített be más. De kárpótolt érte az, ahogyan elkezdett egyre huncutabb és huncutabb lenni, ahogyan elkezdett visszajelzéseket adni arra, amiket mondtunk neki, ahogyan elkezdte kifejezni felénk ragaszkodását, és kezdett kétoldalú lenni a kommunikáció közöttünk.
11-12. hónap
Mintha kezdene egy csöppet könnyebb lenni, mint az előző két időszak. Három hete elkezdett önállóan járni, most már egyre magabiztosabb benne, ezért úgy érzem, egyre kevésbé kell olyan intenzíven figyelnem rá, mint 1-2 hónapja. Képes percekre lefoglalni magát valamilyen tevékenységgel, ami a legtöbbször az én, vagy a saját ruhásszekrényének teljes átpakolását jelenti. Kihúzza a fiókokat és egyik fiókból a másikba rakja át a kis bodyjait, felsőit, vagy az én zoknijaimat. De ezt nagyon elmélyülten és akkurátusan képes végezni, és bár én még nem találtam ki, de hiszem, hogy számára van abban logika, hogy melyik body kerül a felső fiókba, és melyiket kell a háta mögötti kupacra dobni. Egyre többet és egyre hangsúlyosabban beszél a maga babanyelvén, a múltkor a férjem jegyezte meg, hogy szinte ő érzi hülyének magát, hogy nem érti meg a neki lelkesen magyarázó (és hozzá hatalmas karmozdulatokkal gesztikuláló) lányát, mikor az nyilván valami fontosat mond már neki öt perce. Legújabb szerzeménye egy játékbaba, amelyet karácsonyra kapott, és amelyet azóta állandóan magával cipel, ahogy a lakást járja.
Azt is nagyon szeretem, hogy most már képes megérteni apróbb utasításokat, és azokat lelkesen meg is csinálja, aztán a végén megtapsolja saját magát. Legutóbb vele teregettem, és lelkesen adta a kezembe a csipeszeket, amelyekkel rögzítettük a ruhákat a szárogatón. Úgy tűnik, hogy az első szava az apa, vagy apu lesz, ezt nagyon lelkesen gyakorolja és mutatja be az apjának. Engem a „vááá” kiáltással, vagy a mammammammam szóval hív, ami nála azt jelenti, hogy gond van, segítség kell neki. Mert bármennyire is nagy a szerelem az apja és közte, ha gond van, jelenleg az első számú személy én vagyok, akkor is, ha van más segítség közelebb is. Nagyon élvezem, ahogyan hozzám bújik és szorosan átölel a nyakamnál, majd elhúzódik, és rám vigyorog, jelezve, hogy minden rendben, szép az élet, köszi anyu.
Hatalmas érzelmi utazás volt az elmúlt év számomra. Amikor megszületett a lányom, mintha egy hatalmas takaró került volna a személyiségemre, amelyre az írták volna csupa nagybetűvel: ANYA. Mert kezdetben, az első időkben úgy éreztem, hogy nem vagyok semmi más. Aztán lassan, hónapról hónapra kezdtek ezen a takarón apró rések keletkezni, amelyen át korábbi énem szeletkéi utat nyertek, de nem törtek át a takarón, hanem elkezdték szépen behálózni azt. Ezt egy nagyon lassú folyamatként tudom csak leírni, és valahogy párhuzamosan haladt/halad azzal, ahogy a lányom fokozatosan szakad le rólam és kezd önálló személlyé válni.
Most úgy érzem, hogy egyensúlyba került a régi énem az anyával, de ez valószínűleg a munkába való visszatéréssel még változni fog. Addig is igyekszem kiélvezni az itthon közösen töltött perceket, hiszen, ha visszamegyek dolgozni, akkor már nem lesz ugyanolyan, nem láthatom, ha akarom, a nap minden percében, hogy mit csinál, mivel foglalatoskodik. És tudom, hogy ez nagyon hiányozni fog, annak ellenére, hogy időnként belül sikítófrászt kapok, amikor huszadjára hallgatom meg az Elvesztettem zsebkendőmet című örökbecsűt, és igen, időnként borzasztóan irigylem gyerektelen barátnőimet a hétvégi reggeli lustálkodásért vagy a munka utáni szabad délutánjaikért, estéikért.
Azt hiszem, igazán csak most tudom értékelni ezt, ugyanakkor ma már nehéz elképzelnem, hogy hogyan is teltek el a délutánok és az esték az elmúlt években, amíg nem volt itt Hajni. Mikor terhes voltam, rengeteg kolléganőm és gyerekes ismerősöm mondta, hogy meglásd, életed legjobb időszaka jön. Bevallom, hittem is, meg nem is, úgy gondoltam, hogy a rózsaszín köd megszépíti az emlékeket, hiszen a pelenkázás, éjszakázás, gyereksírás minden lehet, csak csodálatos nem. És tudjátok mit? Igazuk volt. Kőkemény volt és kőkemény még mindig (és nincs kétségem afelől, hogy kőkemény lesz), de százszorosan is megéri: tényleg életem legjobb éve volt ez.
A végére pár apróság, amit még ebben az évben megtanultam:
- hogy a babák már újszülött kortól kezdve, amikor még nem is tudnak mozogni, a zoknileszedés művészetének képességével jönnek a világra (bárhol és bármilyen zoknit);
- hogy eszméletlen hajlékonyak tudnak lenni, olyan nyakatekert pózban volt képesek a talpukat enni, hogy azt cirkuszban mutogatják máshol;
- hogy sohasem abba az irányba esik, amelyről számítasz rá;
- hogy mindig alábecsülöd, hogy milyen magasra képes felnyúlni tárgyakért;
- hogy a születéssel belekerülsz egy gyűjtőfogalomba, amit úgy hívnak: „anyuka”, és főleg az egészségügyi ellátások terén ezentúl ez lesz a hivatalos megnevezésed (igen, időpontfoglalásnál is, ha azt kérdezik, hogy neve? akkor első alkalommal nem esett le, hogy nem az enyémre, hanem a gyerekére kíváncsiak)
- hogy a szoptatás alatt a legjobb könyvet olvasni, vagy sorozatot nézni;
- hogy ha eltervezed valamilyen program miatt, hogy most igazán jó lenne, ha a szokott időben aludna, akkor úgysem akkor fog aludni, bármit is teszel;
- eleve, ha nagyon muszáj lenne aludnia, akkor biztos nem fog;
- hogy van egy jellegzetes félmosoly pelenkázás közben, amellyel jelzi, hogy ő pelenkaváltás közben fog akciózni;
- hogy az ún. fejlesztő játékok csak pár másodpercre kötik le, ellentétben a téli csizmájával;
- hogy hiába kapsz 68-as ruhákat, ha azok mind téliek, míg neked nyáron lenne rá szükséged;
- hogy egyetlen mosolyával képes feledtetni bármilyen rosszaságot, amit elkövet.
Boldog új évet kívánok mindenkinek!
mgitta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
