Folytatom múlt heti összefoglalómat.

Február

Betöltöttem, aztán el is hagytam a 28. hetet - de előtte még hazarepültem Budapestre a síszünetben a három gyerekkel. 

Egyedül, terhesen. Nem volt egy leányálom, főleg, hogy eltűnt a babakocsink, mire Budapestre értünk, de azért túlélhető volt... Otthon sok, számomra kedves emberrel tudtam találkozni, és még egy terhes/családi fotózás is belefért a bő egy hétbe, amit Magyarországon töltöttünk. 

Pihenni ugyan szinte alig tudtam, főleg az épp a szobatisztulásba nagy erőkkel belecsapó Kicsi mellett - de az legalább jó volt, hogy nem kellett dolgoznom, és a munkahelyi dolgaimra gondolni. Annyi eredménye mégiscsak lett a januári meghallgatásnak, hogy az inkriminált kollegát és engem teljesen izoláltak egymástól, így pedig végre kezdtem a munkában is magamra találni. 

Március

Így érkeztünk el március második napjához, amikor a cégem óriási, minden alkalmazottat érintő értekezletet hirdetett egy csütörtök délutánra. Ahol aztán ledobták az atombombát: a vállalat új tulajdonosa úgy döntött, hogy az 500 alkalmazottból 200-at elbocsát, a céget és a székhelyét jelen formájában felszámolja, és egy másik ország fővárosában folytatja a működést, jelentősen lecsökkentett létszámmal. Mindezt fél éven belül véghez is akarja vinni.

Több mint két órán át szinte vágni lehetett a csendet - miközben 250 ember nézte online vagy személyesen azt a keszeg, ötvenes évein bőven túljáró, értelmiségi szemüvege mögé bújó, kefehajú pasast, aki idegesen keresgélte a megfelelő szavakat, hogy bejelentse mindezt. Ezen nem volt mit szépíteni... mikor befejezte, percekig csak némán álltak az emberek. Senki se tudta, mit mondjon.

Alig ocsúdtam fel ebből az egészből, máris jött az újabb izgalom: másnap a nőgyógyászati viziten kiderült, hogy a kisbabám megfordult, és ha a következő egy hónapban nem fordul vissza, akkor faros szülésre készülhetek. Anyám.

A rossz híreknek azonban még ezzel sem volt vége: újabb két nappal később derült égből villámcsapásként ért a hír, hogy a Kicsit ki akarják tenni a bölcsődéből, mondván: hamarosan úgyis szülési szabadságra megyek, akkor vigyázzak rá otthon. A fentiek után ez a hír engem olyan szinten taccsra mentálisan, hogy azt nehéz szavakba önteni... az elmúlt hónapokban csak az tartotta bennem a lelket, hogy hamarosan elmehetek szabadságra, és ezt a sok rosszat mind magam mögött hagyva végre rákészülhetek a kislányom érkezésére meg a szülésre, amire eddig nem nagyon volt lehetőségem.

Fizikailag is kivoltam. Ez a terhesség sokkal jobban megviselt, mint az előzőek. Már nem voltam olyan fiatal, nem nyúltak úgy a szalagok, nehéz volt a súlyt cipelni, jobban megviseltek a migrénes rohamok...Külön öröm volt, hogy - miután a francia szülési szabadság nagyon kevés, ezért a szülés előtti kivehető hat hét egy részét átvittem a szülés utánra, direkt ráhúzva még három hetet a munkára, hogy aztán ennyivel is többet maradhassak majd otthon a babával. Vagyis bő három hetem maradt a szülés előtti felkészülésre... es most még ezt a három hét pihenést is elveszik tőlem... összeomlottam. 

Egy napig, mert utána felszívtam magam. Ezt nem tehetik meg! És kezdődött a végtelen kilincselés, a kilométer hosszú levelek írása, az érvelés, a könyörgés, hogy légyszi ne, légyszi hadd maradjon legalább pár napot, legalább amíg a baba meg nem születik, mert nem tudjuk másképp megoldani. 

Hiába. Minden érvünk süket fülekre talált... így érkeztünk meg az áprilishoz.

Folyt. köv.

Shadow