Egyke gyerek vagyok, sosem volt kisbaba a közelemben. Nem is voltam igazán odáig értük. Nem értettem, az embereket mitől látják őket annyira cukinak... Gyermekként és tiniként úgy gondoltam, nekem ugyan nem kell gyerek! Aztán ahogy elhagytam a 25-öt, egyre inkább úgy éreztem, mégiscsak jó volna, ha nekem is lenne. Nosza rajta, ötévnyi együttélés és két év házasság után belevágtunk. Nem is kellett sokat várni, a következő hónapban már nem jött meg.
Első ultrahang, 8. hét, van szívhang. Juhé! És akkor megrettentem. Ugyan hogyan is tudnék én ellátni egy magatehetetlen csecsemőt, amikor még soha nem is volt baba a kezemben, és még csak nem is szeretem a gyerekeket!. Onnan kezdve mintha egy érzelmi hullámvasúton ültem volna. Egyik nap rém boldog voltam, másnap meg depressziós. A 23. hétig folyamatosan hánytam. A kiinduló 45 kg-os súlyomból 42-re fogytam. A sok csoki megmentett a kórháztól. Az volt az egyetlen, ami bennem maradt. Közben aggódtam, hogyan jut majd így elég tápanyag a picinek. Ezidőtájt a házasságom sem volt éppen felhőtlen. Rengeteget veszekedtünk, és én iszonyú sokat sírtam. Féltem, hogy mi lesz így velünk, hogyan leszünk mi normális család. A rokonaim, barátaim sem nyújtottak támaszt. Bárkivel is osztottam meg a bánatom, mindig azt kaptam, hogy „ne idegeskedjek, sírjak, hisztizzek, mert ezt megérzi a baba és kihat rá. Na, és így ideggyenge, sírós gyereket szülök majd. Köszi.
Ezután már nem beszéltem senkivel, csak csendben téptem magam belülről. Aztán kiderült, hogy terhességi diabéteszem van, így könnyes búcsút vettem a csokitól és a péksütiktől. A munkahelyemet is hamar ott kellett hagynom, mert nem bántak velem emberként. Noha tudták, hogy várandós vagyok, mégis 15-20 kg-t kellett cipelnem minden nap. Ezután a nap 24 órájából 22-t egyedül voltam a félelmeimmel. Ahogy a harmadik trimeszterbe léptem, bekúszott az agyamba a szüléstől való rettegés. Rengeteget olvastam róla, elméletben elsajátítottam a helyes légzés technikáját, de valahogy mégis ódzkodtam tőle. Kérdezgettem anyukámat, barátnőimet, mire számítsak. Mondanom sem kell, hogy egyetlen pozitív történetet sem hallottam. Meséltek faros baba megszüléséről, harmadfokú gátrepedésről, amiből aztán sipoly lett és egyéb borzalmakról. Ettől csak még inkább rástresszeltem a dologra. Na, és akkor a sors közbeszólt.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy nem érzem a jobb lábam. Irány az orvos. Kiderült, hogy a baba elnyomott egy ideget, és egy kezdődő gerincsérvem van, illetve torzult csípőízületek és medence (farfekvéssel, csípőficammal születtem, ez annak a maradványa.) Ezzel a lelettel a kezemben az orvosom nem merte megkockáztatni a hüvelyi szülést. Így kimondta: program császár. Mintha egy mázsás szikla szakadt volna le a szívemről, annyira megkönnyebbültem! Ugyanakkor féltem is a spinális érzéstelenítéstől. Régebben egy vesekő eltávolításakor volt már hozzá szerencsém. Szörnyű volt, ráadásul utána öt hétig tartó sugárhányásom és migrénes fejfájásom lett. Elhatároztam, hogy nem írom alá a spinált, engem altassanak el. Hiába erősködtem az anesztesnek, nem sikerült.
Műtét előtt egy nappal elhatalmasodott rajtam a depresszió. Rettegtem, hogy vége az eddigi életemnek, semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt. Nem fogom tudni, hogy kell értelmezni egy baba jelzéseit. Féltem attól, hogy nem leszek jó anya, hiszen minek az olyannak gyerek, aki a lánykorát siratja szülés előtt pár órával. Őszintén mondom, akkor ott, ha lehetett volna, visszacsináltam volna az egészet! Másnap hajnalban aztán ctg, beöntés, lábak befáslizása, infúzió, savlekötő. Irány a műtő! Ott aztán annyira remegtem a félelemtől meg a hidegtől, hogy azzal viccelődött az aneszteziológus, hogy nem fog tudni megszúrni. Nagyon megnyugtató volt! Aztán sikerült a szuri, nem is fájt. Szinte azonnal hatott.
Nyomban hanyatt is vágtak az asztalon, ami sokkal inkább illett volna egy szado-mazo jelenethez, mint egy műtőhöz. Férjem ekkor már a fejem mellett állt és nyugtatott. Éreztem, ahogy felvágnak, ahogy arrébb tologatják a szerveimet. Aztán egy élesebb, feszítő fájdalom következett. Mondtam, hogy ez fáj, nagyon fáj, mire nyugtattak, hogy most csinálják a helyet Kristófnak. Próbáltam erre koncentrálni, hogy ez csak szükséges rossz, hogy megszülethessen a gyermekem. Egyszer csak mondja a férjem, hogy barna hajú. Tágra nyílt szemekkel vártam, hogy halljam felsírni. Aztán meghallottam a nyöszörgést, majd a sírást! Nem is sírt, inkább mekegett, mint egy kiskecske. Megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim, és akkor ott megértettem azt, amit csak egy anya érthet. Végérvényesen és megmásíthatatlanul megváltozott az életem, a létem új értelmet nyert, és én ezt cseppet sem bántam már.
Közben elvitték Kristófot mérni, kis lila volt. Én kaptam valamilyen nyugtatót, ami pont arra volt jó, hogy elveszítsem az időérzékem. A dokik épp a hétvégi kongresszust vitatták, amikor jött a telefon, hogy 3370 gramm, 51 cm, egészséges nagyfiú! Aztán ahogy letelt a 6 óra, szinte felpattantam az ágyból. Fura, de egyáltalán nem volt olyan szörnyű, mint vártam. Annyira jól voltam-voltunk, hogy a harmadik napon haza is jöhettünk.
Amennyire féltem az egésztől, annyira ez volt életem eddigi legjobb, legkatartikusabb élménye! A kisfiam egy igazi kis tündér, nagyon jó kis baba, sosem sír ok nélkül, és nagyon anyás! Kár volt azon aggódnom, hogy nem fogom érteni őt, amikor ösztönből jön az egész! Boldog vagyok, hogy új fejezet nyílt az életemben, és meglepő, hogy nem hiányzik a régi. Hálás vagyok, hogy nevelhetek, taníthatok, okíthatok és bibiket puszilhatok. Hát ez volt az én történetem. Remélem, sikerül erőt-reményt adnom vele azoknak, akik hasonlóan pánikolnak az anyaságtól illetve a szüléstől. Ne stresszeljetek, élvezzétek!
Katus
