21. hét

Úgy tűnik, hogy mégsem ússzuk meg ezt a szezont betegségek nélkül. Vasárnap éjszaka elkezdett köhögni a gyerek, többször is be kellett hozzá mennünk, így hétfőn a kollektív békesség és a relatív éjjeli nyugalom érdekében arra jutottunk, hogy mindenkinek jobb, ha velem alszik a hálóban. Olyankor mindig többet tudunk pihenni, könnyebben megnyugszik attól, hogy ott vagyok, ha esetleg rosszat álmodik. Magamban csendesen fohászkodtam, hogy „légyszi, legalább 6-ig aludj holnap reggel”, de ez nem bizonyult jó taktikának. Ez a bestia kiszagolja a félelmet.

Másnap 4:20-kor arra ébredtem, hogy sutyorogva énekel: bééébi sárk tütürürü (itt fontos megjegyezni, hogy nem véletlenül büntetik a rossz magaviseletű rabokat a Baby Shark végtelenített verziójával egy oklahomai börtönben...), majd kacarászik azon, hogy az egyrészes pizsamája cipzárját lehúzta és bedugta alá az alvókáját és a cumiját.

Ilyenkor a már többször bevált megoldáshoz folyamodom: odahúzom magamhoz, szorosan megölelem és együtt összebújunk a takaróm alatt. Ez kívülről nagyon bájosnak tűnik (az is egyébként), de a sunyi hátsó szándékaim a külső szemlélők elől rejtve vannak. Az ölelés kőkemény taktika: limitálom vele a ficánkolást – gyakorlatilag lefogom a gyereket – és várom a megváltást, hogy elaludjon. Vagy bejön, vagy nem. Korábban több sikerrel alkalmaztam, most már nem pilled el mindig a meleg öleléstől és a mozdulatlanságtól. Most sem volt szerencsém.

A hétfő reggelt rögtön a nőgyógyásznál indítottam miután leadtam a lányomat a bölcsiben.

Izgatottan vártam már ezt az időpontot, elvégre ez a félidős kontroll, a nagy genetikai ultrahangon már biztosan látni fogjuk a baba nemét!

Mint utólag kiderült, nagyobbat nem is tévedhettem volna. A 20. heti kontroll az SZTK-ban ugyanis pontosan ennyi volt. Kontroll. A vizsgálat végén (persze megint csak egy halvány „talány inkább lány”-t kaptam) pedig szóltak, hogy akkor a beutaló a genetikai ultrahangra benne lesz a rendszerben, ebbe és ebbe a két kórházba mehetek megcsináltatni. Időpontot nem kell kérnem, de kétheti hideg élelemmel készüljek, mert mindig sokan szoktak lenni. Csodás.

Gondolom észrevették, hogy milyen fancsali képet vágok, mert gyorsan azt is hozzátették, hogy ha az kényelmesebb, megcsináltathatom a vizsgálatot magánúton is.

Nem tudom miért gondoltam, hogy az SZTK-ban a genetikai ultrahangot is meg fogják aznap csinálni. Három éve a lányommal magánrendelésre jártam terhesgondozásra egy olyan szülész-nőgyógyászhoz, aki egyébként abban a kórházban dolgozott, ahol szülni terveztem. Ez akkoriban elég jó köztes megoldásnak tűnt, de utólag rájöttem, hogy igazából feleslegesen hagytam ott egy havi fizetést nála a kilenc hónap során.

A terhesség alatt rengeteg olyan „kötelező” vizsgálat van, amit ígyis-úgyis a kórházakban kell megcsináltatni – pl. 12. heti kombinált tesztet vagy cukorterhelést értelemszerűen nem lehet a magánrendelőben elvégezni, de mivel minden az állami egészségügyi rendszerben van dokumentálva, ezért beutalót is csak állami szakrendelésen tudnak ezekre a vizsgálatokra adni. Emiatt sokszor előfordult, hogy a magán vizsgálat után mehettem az SZTK-ba, hogy beutalót-receptet kérjek, így a mostani terhességem során nem láttam értelmét, hogy duplán járjak nőgyógyászhoz.

A szüléshez egyébként sem lehet orvost fogadni, akkor meg igazából felesleges egy vagyont odahordanom valakinek a magánrendelésére. Az tény, hogy a terhesség végén, amikor már hetente kellett kontrollra és CTG-re járnom a kórházba, akkor jól jött, hogy volt „beépített emberem” és mindig tudtam úgy menni, hogy ne kelljen sokat várnom. Ezt most azonban minimális kellemetlenségnek könyveltem el a dupla vizsgálatokhoz képest. Elvégre most is bármikor ki tudok váltani egy-egy alkalmat magánúton, nem kell az egész terhesgondozást így intéznem.

Visszatérve a félidős genetikai ultrahanghoz: a fentiek miatt kényelmesebb megoldásnak éreztem, ha magánrendelésen csináltatom meg. Így nem kell a város másik végéig kocsikáznom a kórházba, a fél vesémet odaadnom egy parkolóhelyért és a rendelésen aszalódnom órákig mire végre meg tudjuk nézni a babát.

Fel is hívtam azt a kedves, jókedélyű szaúd-arábiai dokit, akinél a lányommal 4D ultrahangon és szülés utáni 6 hetes kontrollon voltam. Mi bevándolók tartsunk össze – már az első alkalommal nagyon egymásra találtunk. Precíz, alapos orvos, mindent igyekszik megmutatni, érthetően elmagyarázni – tényleg csak pozitív tapasztalataim vannak vele. Szerencsére még a héten el tudtam hozzá menni, bár leghamarabb csak péntek estére volt szabad időpontja. Na nem baj, mivel a lányunk úgyis anyósoméknál aludt, így legalább el tudott velem jönni a férjem is, hogy most először ő is láthassa a babát.

A hét további részében nem nagyon értem rá ezen agyalni és számolni a perceket a vizsgálatig, mert ezer másik teendő várt rám.

Kedden tartották a bölcsiben a zenés-táncos farsangot, így hétfőn este még be kellett fejeznem az utolsó simításokat a gyerek jelmezén. A kosztümválasztás – a tavalyi évhez hasonlóan – idén is viszonylag egyszerű volt.

Egy éve ilyenkor még csak egy-egy szótaggal kommunikált, de ennyiből is megértettük, amikor csillogó szemekkel és hangosan kiabálva („nász, nász!”) mutogatta Bogyó és Babóca farsangi meséjében az ananásznak beöltözött bogárkát.

Idén már sokkal érthetőbben tudja kifejezni magát: az elmúlt pár hónapban számtalanszor adta a tudtunkra, hogy ő egy pók, anya egy kismadár, apa pedig egy béka (még nem változott királyfivá :D). Ne kérdezzétek, fogalmunk sincs, hogy miért éppen ezeket az állatokat választotta alteregónak, talán a pók az egyetlen, amire van logikus magyarázatunk.

Anarchofóbiások és pókundorosok nyugodtan ugorják át a következő pár bekezdést.

Van két tarantulánk. A pókokról, mint háziállatról azt érdemes tudni, hogy csak élő prédát hajlandó táplálkozás céljából elfogadni, nem eszik tálból, előre odakészített ételeket. A vadászat a lételeme, neki kell becserkésznie a még élő áldozatot. Ez azzal jár, hogy az irodában, az egyik szekrény mélyén tárolunk egy doboznyi csótányt, tücsköt, lisztkukacot – mikor mit.

Az ízeltlábúakról – főleg a csótányról – a legtöbb embernek mocskos nagyvárosi járdák és elhanyagolt panelházak pincéje jut eszébe, de az eleségként kapható csótányokat nem lehet a kosszal azonosítani. Ezek a jószágok a műanyag dobozba születnek, ott élik le a teljes életüket, az általunk ismert mocsokkal soha nem érintkeznek – magyarul ennél „tisztábbak” nem is lehetnének.

Mi alapvetően nagyon figyelünk arra, hogy ne legyenek semmivel kapcsolatosan előítéletei a lányomnak, így az is szempont, hogy ne az határozza meg egyes állatokhoz való viszonyát, hogy valahonnan azt hallja, hogy a pók/csótány/kígyó stb. félelmetes és undorító. Minden állat hasznos és fontos részei a természetnek, ne idegenkedjen semmitől csak azért, mert mások gusztustalannak tartják.

A fentiek ismeretében természetesen a pókok etetésébe is rendszeresen be van vonva. Mindig ő akarja kihozni a csótányos dobozt a szobából, áhítattal figyeli, ahogy az apja bedobja a csipesszel a prédát a tarantulákhoz és együtt várjuk, hogy mikor érkezik a végső, halálos csapás.

Talán emiatt vehette a fejébe, hogy ő márpedig pók akar lenni és a farsangi jelmeze sem lehet semmi más, csakis egy nagy fekete tarantula.

Semmi probléma, van egy jó nagy doboz kreatív holmim, a ragasztópisztoly tiszteletbeli családtag, simán összehozom neki ezt a jelmezt. A megvalósítás végül egyszerűbb volt, mint gondoltam, egy kis fekete textil, gumiszalag, karton, vatta, két pár fekete férfi zokni és ragasztható, mozgó szemek kellettek hozzá.

A lányom természetesen magán kívül volt a boldogságtól, amikor kedden meglátta a kész kosztümöt, délután pedig levegővétel nélkül számolt be az aznapi farsangi mulatságról is. A mondókáját két mondatban lehet összefoglalni: „megettem egy egész fánkot, volt benne lekvár is! Képzeld anya, csak egy pók volt, én!”

Nahát! Milyen megdöbbentő, hogy más nem akart szőrös tarantulának öltözni!

A férjem érdeklődött, hogy akkor a többiek minek öltöztek, próbált az egyes csoporttársakra rákérdezni , hogy könnyebb legyen a gyereknek válaszolni: „...és Pablo mi volt ma?”

A lányunk gondolkozott pár másodpercet, majd rávágta: FURA! Ez aztán az energiatakarékos farsangi jelmez, kéremszépen!

A vasárnap este megindult betegséghullám persze nem tűnt el nyomtalanul. Rendszeresen kánonban ér minket utol a kórság, így mindig olyan érzésem van, hogy sosincs vége, akkor is, ha egyébként személyenként nem tart sokáig a felépülés.

Szerdára már a férjem is fájlalta az arc- és orrüregeit, csütörtökön pedig már nekem is elkezdett folyni az orrom. Semmi különösebb problémám nem volt azon kívül, hogy fájt egy kicsit a torkom és több zsebkendőt használtam, de azért igyekeztem sok folyadékot inni és odafigyelni magamra, hogy ennél jobban ne durvuljon be a dolog.

Engem lepett meg a legjobban, amikor pénteken hajnalban arra ébredtem, hogy ugyan nyakig betakarózva fekszem az ágyban, mégis annyira ráz a hideg, hogy kocognak a fogaim. Hirtelen felriadva, félálomban nem sikerült egyből átlátnom a dolgokat, de pár perc után leesett, hogy valószínűleg lázas vagyok. Miután megbizonyosodtam róla, hogy valóban elég magas (38,8) a testhőmérsékletem, halkan kiosontam a gyógyszeres dobozunkért és bevettem egy paracetamol tablettát. Nem sokkal később abbamaradt a reszketés és vissza is tudtam aludni. Reggel viszont arra ébredtem, hogy elképesztően gyenge vagyok. Ennek a fele sem tréfa, terhesen (ráadásul pénteken) nem akarok várni, így miután gyűjtöttem egy kis energiát, elmentem a háziorvoshoz.

Ő is meglepődve mondta, hogy még a torkom sem piros, de mivel ez a hirtelen láz az én állapotomban elég aggasztó, lehet, hogy mégis antibiotikumra van szükségem valami bújkáló fertőzés miatt. Nem szeret ilyesmit csak úgy felírni, így előtte elküldött vérvételre a szomszéd épületbe, hogy megbizonyosodjon róla, hogy valóban magas a fehérvérsejtjeim aránya a szervezetemben. Még egy óra sem telt el, már hívott is, hogy bizony elég rossz lett a véreredményem, fel is töltötte a rendszerbe egy terhesség alatt adható antibiotikum receptjét, váltsam ki minél hamarabb.

Már aznap délutánra sokkal jobban éreztem magam és érdekes módon a következő napokban még csak hőemelkedésem sem volt.

Péntek estére már egészen jól voltam és mivel a genetikai ultrahangot sem lehet a végtelenségig halogatni, ezért úgy döntöttem, hogy nem mondjuk le a vizsgálati időpontunkat. Közel 3 év elteltével is emlékeztett rám a doki és most is azzal indított, mint legutóbb: ha tudjuk a nemét, ne mondjuk el, ő akarja kitalálni!

Én persze azonnal rávágtam, hogy csak nyugodtan, nem tudunk semmit, érezze bátran kihívásnak, hogy ő mondhatja meg. Nagyon részletesen, alaposan megnéztük a baba minden szervét, testrészét; szinte ugyanazokkal a melléknevekkel jellemezte őt is, mint annak idején a lányomat. Többször elnevette magát, hogy fogócskázni kell a magzattal, mert annyira aktív, hogy semmit nem tud egy lendülettel lemérni, de azért mégiscsak sikerült több képet is csinálni róla. Ugyan nem fizettünk érte, de jó 10 percig babamoziztunk is és sok 4D fotó is készült.

A vizsgálat végén kinagyította a baba lába közét is és elmagyarázta, hogy honnan tudja 99%-os bizonyossággal állítani, hogy megint kislányunk lesz.

Bár számítottam rá, egy kicsit mégis elérzékenyültem: lányos anyuka leszek! Már nagyon várom, hogy megismerjem az új családtagot – vajon ő is olyan lesz, mint a nagylányunk? Locsifecsi, örökmozgó vadember, annyira határozott természettel, hogy még a kutya is vigyázzban áll? Vagy csöndes, szerény, békésebb személyisége lesz?

Legyen bármilyen is, egy biztos – őt is nagyon fogjuk szeretni!

Vasárnapra szerencsére már egyikünk sem volt dögrováson, így a szép időt kihasználva elmentünk a városunkhoz közeli rendezvényparkba, ahol a csodálatosan karbantartott parkon és számtalan játszótéren kívül egy apró állatkert is található. Annak idején itt tartottuk az esküvőnket is, de azóta is szívesen visszajárunk, ha egy kis kiruccanásra vágyunk. Mióta gyerekünk van, még inkább szeretünk hétvégente ide látogatni, akár egy egész napot is kellemesen el lehet náluk tölteni, a lányunkat pedig különösen lenyűgözik az itt látható állatok. Leginkább persze háziállatok élnek az állatkertben, de azért vannak szarvasok és egy strucc-pár is, arról nem is beszélve, hogy a park tavai körül vadkacsák is kószálnak szabadon.

Visszatekintve erre a hétre, kijelenthető, hogy a szokásosnál jóval mozgalmasabb napokon vagyunk túl, de végre megtudtuk, hogy nyáron újra kislány érkezik a családunkba, és megint egy héttel közelebb kerültünk a második fürtös kis mókuskánk születéséhez.

Salty