A szüléstörténetemet korábban már olvashattátok az oldalon. A legvégén utaltam arra, hogy a fiam megérkezését követő időszakról is bőven tudnék mesélni. Úgy döntöttem, ezt is megosztom veletek.
A gyermekem császármetszéssel jött világra, medencevégű fekvés miatt. Amikor visszavittek a szobába, egy rövid ideig velem lehetett, és az édesapja is. Ezt követően csak feküdtem (egy nehéz zsákkal a hasamon) és infúziót kaptam. Az érzéstelenítés hatása természetesen még tartott, deréktól lefelé megmozdulni sem bírtam. A kisfiam délután született, de este tíz volt már, mire felhúzott lábakkal tudtam feküdni. A szülésznő úgy döntött, hogy ha még mindig zsibbadok, inkább csak hajnalban menjünk zuhanyozni. Így is lett.
Minden mozdulat fájt, de ami még rosszabb volt: rettenetesen szédültem. Annyira, hogy először a vécére rogytam le, hogy el ne ájuljak, pedig közel volt a tusoló, nem kellett sokat sétálni. Zuhanyozni is csak segítséggel, ülve tudtam. Rettenetesen szégyelltem magam, hogy ennyire erőtlen vagyok. (Úgy gondolom az sem javított a helyzeten, hogy szerdán, kora este ettem utoljára egy nagyon keveset, ez pedig péntek hajnalban volt.)
Kicsit később behozták a babákat: végre velem volt a fiam. Szoptassam – mondták, majd otthagytak. Mozdulni alig tudtam, fájt a hasam, szúrt az oldalam, émelyegtem és halvány fogalmam sem volt, hogyan kellene jól cicire tenni. A kórházban töltött idő alatt ez így ment: a babákat behozták a kis kocsiban (a gyermekorvosi vizit után), onnan kezdve oldjuk meg, ránk se néztek. Őszintén szólva fogalmam sincs, mit csináltak egész nap, de hogy nem az anyukáknak segítettek, az biztos. A szobatársamat hangosan kinevették, amikor a babája félrenyelt, ő pedig rémülten szólongatta őket, és fennhangon szidtak egy másik anyukát, aki úgy döntött, nem szeretne szoptatni.
A szoptatásról sokat olvastam korábban, kikérdeztem a védőnőt, de hát az elmélet és a gyakorlat ugye nem feltétlenül jár kéz a kézben. Az is egy erőpróbával ért fel, mire felkeltem, odamentem a kisfiamért, felemeltem, és magam mellé tettem. A szobatársam (többgyermekes anyukaként) segített, amiben csak tudott: próbálta megmutatni a szoptatás helyes technikáját, és az első pelenkázást is végigasszisztálta. Az utóbbit megmutatták, de csak a baba születését követő második napon. Bár ne tették volna. A védőnő mintha vizsgáztatna, úgy kérdezgetett:
„Na, Anya, mi ez a pelusban, miért ilyen színű? Ezt tudni kell!”
Talán inkább nem írom le, milyen gondolatok jártak ekkor a fejemben.
A szülést követő napon a szülésznő azt mondta, ha kétszer elsétálok a nővérpult előtt, kiveszi a tűt a kezemből… Tudtam, a gyógyulási folyamatot segíti, ha mozgok, úgyhogy sétáltam. Többször is. Ennek ellenére délután háromkor én kértem meg szépen illedelmesen, hogy legyen kedves szedje ki, mert fájt, ahogy behajlítottam a karom (szükségem pedig nem volt rá, mert aznap már nem kaptam infúziót). Az ágyamon ültem, ő kivette, rányomott egy papírtörlő vékonyságú anyagot – szorítsam, amíg vérzik. A szülésznő kiment, a karomból folyt a vér. A papírtörlő-szerűséget odaszorítottam, de az persze rögtön átázott. Ekkor egyedül voltam a szobában, fél kézzel kerestem zsebkendőt, miközben az ájulás kerülgetett. De legalább kivette.
A szoptatásra visszatérve. A (kórházi) védőnő megdöbbentően arrogáns stílusban kommunikált, akárhányszor találkoztam vele. Amikor látta, hogy csak küszködök, pofákat vágva, de szó nélkül megfogta a mellbimbómat, jó erősen összeszorította az ujjaival, úgy próbálta a fiam szájába adni. A szemem könnybe lábadt, de egy szót sem szóltam. Azt mondta, hozassak be apával bimbóvédőt. Hozott, azzal próbálkoztam. Itt jegyezném meg, hogy amikor merészeltem arra a pár percre betolni a csecsemősökhöz a fiamat, mert nem akartam egyedül hagyni a szobában, úgy néztek rám, mint a véres rongyra. Mondtam, jövök vissza érte, csak kimegyek a folyosóra, a bimbóvédőért (a járvány miatt látogató csak az osztály bejáratáig jöhetett). Azt a szájhúzást... Na, mindegy vigyáztak rá tíz percet.
Ugyanezt játszottunk el minden alkalommal, mikor mosdóba mentem: nem voltak szobatársaim, akikre rábízhattam volna a babát (a többiek előző és aznap reggel hazamentek, úgyhogy egy napig egyedül voltam). A fiam nagyon ügyesen szopizott a védővel, úgy tűnt, megoldódik a helyzet. A nővéreket oly annyira nem érdekelte, ki hogyan szoptatja a babáját, hogy úgy kellett az egyikük után szólnom, jól csinálom, csináljuk-e.
„Hát, szívja…”
- vetette oda a válla a felett, majd továbbment. Hálásan köszönöm a segítséget, gondoltam. A bimbóvédő azonban csak látszólag oldotta meg a helyzetet, mert a fiam csak belealudt a szopizásba; pótlást kellett kapjon. A mellszívót már a kórházba magammal vittem, próbálkoztam a fejéssel: pár csepp, ha lejött. Arról, hogy mit szabad és mit tilos fogyasztani a szoptatás idején, nem egyeztek a nővérek és a szülésznők. Az egyikük azt mondta, hozassak be Apával gyümölcslevet, mert a víztől nem lesz tejem (?), a másik meg jól letolt, hogy ugye nem akarom meginni, fájni fog a hasa a babának. Úgyhogy amit Apa hozott nekem, egy az egyben haza is vittük.
A szülést követő második nap estéjén éreztem, hogy megduzzadtak a melleim, reggelre fájtak is nagyon. A csecsemős nővér a szokásos hangnemben meg is jegyezte, hogy „megmasszírozta a mellét? Ssssz…Jó’ be van durranva!” Amikor elérkezett a hazaindulás napja, nagyon vártam már, hogy Apuka értünk jöjjön, és mehessünk végre. Éjjel semmit sem aludtam: hashajtót kaptam (előtte újabb beöntést is, úgyhogy biztosra mentek), ami miatt vécére rohangáltam (vagy inkább vánszorogtam), az új szobatársam pedig hajnalban érkezett vissza a szülőszobáról. (Ő este jött, fájásokkal. A szobából hallottam, milyen lekezelően, durván beszél vele a szülésznő és az orvos, nagyon sajnáltam.)
Egy reumás csiga tempójával közlekedve a szobában összepakoltam a dolgaimat, majd kimentem Apához. Ekkor jutott eszembe, hogy a kötésemet nem cserélte ki senki, pedig a szülésznő azt mondta, hazamenetel előtt mindenképp szükséges. A pultnál ülő nővért kérdeztem erről, aki dühösen felcsattant, hogy jó, akkor menjek vissza a szobába, mindjárt jön. A cserét követően arra vártunk, hogy hozzák a kisfiunkat, és indulhassunk. Végre kihozták, mehetünk. Illetve mégsem, hiányzik egy papír. Ott álltunk nagykabátban, a fiunk beöltöztetve üvöltött a hordozóban, és vártunk. Amikor végre megkaptuk, elindulhattunk.
Folyt. köv.
Alexandra
