A Sziget első napját választottam arra, hogy kivigyek három olyan anyukát, akik még nem jártak a fesztiválon. Kalandokban nem volt hiány…

Kora délután érkeztünk a Szigetre, hogy legyen időnk felfedezni mindent, mielőtt az általunk szinte egyetlen ismert sztár, Ed Sheeran a húrok közé csap. Első utunk egy Feltöltőponthoz vezetett, ahol rápakoltuk a nálunk lévő készpénzt a karszalagjainkra. (A Festipay fizetőrendszernek köszönhetően a teljes fesztivál készpénzmentes. Így egyrészt nem kell aggódni, hogy elhagyjuk a pénzt, másrészt sokkal gyorsabb a kiszolgálás, mintha a visszajáróval molyolnának a pultosok. Egy dologra kell figyelni, hogy a Szigetelés végén ne felejtsük el visszaérni a karszalagon maradt pénzt. De erről majd egy másik posztban.)

Beszereztük az első jéghideg fröccsöt, majd útnak indultunk. Én lelkesen magyaráztam, hogy mi hol van, elkezdtek előjönni a régi emlékek is, ám anyacsapatunk inkább a korgó gyomorhangokra figyelt, mint az én sztorijaimra, így újabb félóra ment el azzal, hogy kajáltak. Amikor elfogyasztották az uzsonnát, azonnal megszomjaztak, újra állhattunk sorba a rozéfröccsért. Utána kávévadászat következett. Meg is jegyeztem, hogy egy óvodás csapattal könnyebb, mint velük.

Beugrottunk a Magic Mirror sátorba, ahol anyukáim azonnal asztalt akartak foglalni estére (ezen jót derültünk). Ekkor érkezett a lányomtól egy szelfi, amin csücsörít, így nekiálltunk mi is csücsöri szelfiket gyártani – nekünk nem megy zsigerből… „Meglepő” módon amint kijöttünk a sátorból, az anyukák újfent megéheztek, így úton a Nagyszínpad felé beficcent egy hatalmas disznóságos szendvics, meg némi édesség. Ezt már a fűben ülve ettük meg, ahol körbenézve megállapítottuk, hogy szinte csak a korosztályunk ücsörög ki-ki fröccsöt szürcsölve vagy ételkülönlegességet eszegetve merül el a kulináris élvezetekben.

„Hogy fogunk innen felállni?” – kérdezte végül a legidősebb anya. Egymást felhúzogattuk a földről, és már épp kijelentettük volna, hogy öregek vagyunk, megpillantottunk egy nálunk jóval idősebb csapatot, és megnyugodtunk: tíz-húsz év múlva mi is pont így fogunk kinézni, és ezek szerint jöhetünk a Szigetre is.

Azt is megfigyeltük, hogy szinte csak magyarul beszélnek körülöttünk, egy-egy holland vagy svéd csapat akadt az utunkba, akikkel váltottunk pár szót angolul. Elsőfesztiválozó anyukáim meg is állapították, hogy „rendes gyerekek ezek, nincsenek is annyira berúgva”.

Korábbi tapasztalataim alapján az Ed Sheeranon leghátra álltunk, ahol még szellősen álltak az emberek - bár az egyik anyuka így is pánikolt egy picit, ő még hátrébb ment, ahol le tudott ülni egy padra, és még a kivetítőt is látta. Maga a koncert nekem nem tetszett annyira, úgy éreztem, ez a fajta zene inkább tábortűz mellé való (vagy a Trónok harcába…), de hát biztos jól csinál valamit a vörös srác, ha ennyien odáig vannak érte.

Miután Ed lenyomta a Perfect című számot, és mindenki eufórikus állapotba került, a mögöttem álló anyuka hangja vágta ketté a pillanatot:

„Madártejet lehet itt kapni?”

– kérdezte. Majd hozzátette, hogy a dereka odavan. És a lába is fáj.

De azért koncert után javaslatomra még nem indultunk hazafelé a gigatömeggel, visszasétáltunk a Magic Mirrorba – nahát, nem volt asztal foglalva… Néztük egy kicsit a show-t, majd nekiiramodtunk kifelé. Sajnálatos módon újabb vendéglátóipari egységek előtt haladtunk el, ahol ismét megéheztünk. Dobozból ettük a méregdrága spagettit – de legalább tényleg isteni volt. Megállapítottuk, hogy ezen az estén többet költöttünk kajára, mint piára.

Éjjel egy körül végre a taxik felé vettük az irányt. Felkészítettem őket, hogy várhatóan hatalmas lesz a sor, de hogy ennyire, arra nem számítottam. Tizenöt percet álltunk sorba, majd kiszámoltuk, hogy még legalább másfél-két óra, mire taxiba tudunk szállni. Mi lenne, ha inkább kisétálnánk a Szigetről?

Ez a művelet fél órán át tartott, eszméletlen mennyiségű ember araszolt a K-híd felé. A hídon aztán – bár szakaszosan engedték fel az embereket – életem egyik legszürreálisabb élményét éltem át. Először azt hittem, megszédültem (pedig nem is ittam sokat), aztán amikor majdnem elbotlottam a lábamban, akkor jöttem rá, hogy a híd mozog. Nem kicsit. Azon gondolkoztam, ha itt valaki bepánikol, és elkezd rohanni, hatalmas baj lehetett volna. Végül szerencsésen kiértünk. Gyalogoltunk még fél órát, majd sikerült végre taxit rendelni. Így is hajnal 3-ra értünk haza. Másnap egész nap úgy éreztük magunkat, mint akit agyonvertek, de megérte az élmény.

Megkérdeztem az anyukákat, ki hogy érezte magát, még mindig veszélyesnek tartják-e a Szigetet.

„Nekem kellemes csalódás volt a Sziget, én is a hallomások után sokkal rosszabbra számítottam. Meglepő módon egy balhémentes, viszonylag kulturált társaság volt kint. Egy percig nem éreztem magam veszélyeztetve, gyakorlatilag egyedül is elmennék, ha olyan volnék. Tetszett, hogy rengeteg „üzlet” volt, kicsit olyan vásározós volt a hangulat. Összességében egy nagy búcsú hangulatát idézte. Kamasz gyerekemet simán kiengedném most, hogy láttam, mi van kint igazából. És hogy mi a negatívum? Mocsok drága minden.” – mondta E.

A. így látta:

„Imádtam, hogy a különböző korosztály, de szinte szó szerint a 0-99é vesig  megtalálható a szigeten. Mert a kismama is bátran ki mer jönni, hisz nem kell tartania attól, hogy bármi rossz is történhetne vele. De az ősz hajú nagyszülő is kihozhatja az unokát, vagy akár érkezhet unoka nélkül is. Van mosdó bőven / persze teltház esetén „picit” várni kell rá/ és az emberek figyelnek egymásra. Az emberek vállalhatják saját stílusukat megvető, furcsálló tekintetek nélkül. Én személy szerint több ittas, vagy drogos embert látok a közértbe leszaladva a sarki kocsmánál, vagy a metrómegállóban magáról mit sem tudó, kábult fiatalt, mint a Szigeten.”

Á. pedig így összegzi élményeit:

„Szimpatikus, hogy rengeteg a programlehetőség. Nem látszott durvábbnak mint egy akármilyen nyílt program vagy egy majális. Teltházas koncerten viszont óriási a tömeg, kevés levegő. A gyerekemet alapvetően elengedném, nem érzem veszélyesebbnek a Szigetet, mint akármelyik rendezvényt, vagy ha egyáltalán kiteszi a lábát az ember otthonról. Teltházas koncertre viszont nem engedném, és valószínűleg a hídhoz én is mennék értük kocsival.”

Tünde