Négy éve vagyok anya, két lányom van, de ez volt az eddigi legszürreálisabb pillanat, amit átéltem. A Prodigy koncerten álltam, a tömeg szélén, az éjszakában. Ezerrel dübörgött a zene, több tízezer ember őrjöngött, a lábfejeim maguktól verték a ritmust. És előttem feküdt az egyéves gyerekem a babakocsiban édesen aludva, az egészről mit sem sejtve. Az arcán egy halvány mosoly volt, olyan, amilyenre csak az elégedetten és jóllakottan alvó kicsik képesek.
Az adrenalin úgy pumpált bennem, hogy gyorsan kapkodtam a levegőt. Nem azért, mert féltem vagy mert pánikban voltam, hanem azért, mert az egész jelenet teljesen abszurd volt. Pár másodpercenként bekukkantott egy mellettünk elhaladó ember a babakocsiba, volt, aki ott maradt pár percre és ugyanúgy tátott szájjal nézte a gyereket, szinte megdermedve a látványtól. Hogy ki mit gondol rólam, mindenki döntse el maga. Sem nem dicsekedni, sem nem szabadkozni nem akarok, csak el szeretném mesélni életem egyik legfelejthetetlenebb éjszakáját.
Két dolog kellett ahhoz, hogy az este jól sikerüljön: egy nagyon jól alvó gyerek, aki hónapok óta, és 100 százalékban kiszámíthatóan elalszik este 8-9 felé, és mélyen szundít kb. éjfélig, amikor a következő adag tejet a szájába nyomom. És részemről kötélidegek, amelyek lehetővé tették, hogy az egészre vállalkozzak, és fapofával végigcsináljam, akkor is, amikor több ezren megbámultak, ujjal mutogattak rám, fényképeztek, és nagy eséllyel bíráltak is.
A többi szó szerint gyerekjáték volt. A felkészülés abból állt, hogy összedobtam azt az úti szerelést, amit minden párórás kiruccanásra magammal viszek, akár a belvárosba megyünk, akár a nagyihoz. 2 cumisüveg, kétszer 250 deci folyékony tápszer, 2 üveg bébiétel, kiskanál, pelenkák és törlők. Gyereknek kiskabát, hideg esetére. Az egyetlen dolog, ami új és más volt, az a kisbabának való fülvédő, amit háromszor ellenőriztem, hogy nálam van-e. A fülvédőről többet később. Ezen kívül beraktam egy szupervékony és könnyű plédet a fűben leülésre, de ezt nem használtam végül.
Fél négykor indultunk útnak busszal, 5 perccel azután, hogy Lujza felébredt 2 órás délutáni alvásából. Mivel előző napi tapasztalataim alapján a HÉV magas lépcsős, és babakocsival bajosan navigálható, a Sziget hajójáratot választottam a Petőfi térről. A hajó éppen elment, és fél órát várnunk kellett, a gyereket megetettem a kikötőben, ahol magáévá tett 2 deci bébiételt. Gondoltam, ha nem éhes, és kialudta magát, nagy baj vele nem lehet. A hajón a fedélzeten utaztunk, ahol a Lujza végig a kezemben vergődött, nagyon mászni akart, amit ugye nem engedhettem. Az eső is elkezdett szemerkélni, és attól féltem, ez egy rövid kirándulás lesz a nyüszögő gyerekkel az esőben. De mire kikötöttünk, már sütött a nap, és Lujza nem reklamált a babakocsiba bekötés miatt, sok volt a látnivaló és új a környezet, izgatottan szemlélődött.
A hajó a buli közepébe viszi rögtön az embert, perceken belül már a Szigetet átszelő, a Nagyszínpadhoz vezető sétányon voltunk. A betonutakon és a főutakat beborító műanyagon nagyon könnyű volt tolni a kocsit. Még nem voltak sokan, szépen lassan sétálgattunk, beszélgettem a gyerekkel (mindig úgy van a babakocsi beállítva, hogy az felém néz). Próbáltam nem törődni azzal, hogy ki bámul minket, ezért a szemem szinte mindig a gyereken volt, ez jó stratégiának bizonyult egész végig. Elhatároztam, hogy gyorsan veszek magamnak egy fröccsöt, természetesen nagy ivászatról összességében szó sem lehetett, és gondoltam, hogy lélekerősítőnek ezzel nyitok, hogy később, amikor a sorok hosszabbak lesznek, ne kelljen ezzel foglalkoznom.
A Nagyszínpad melletti Présházban vettem az italt, amit megpróbáltam úgy fogyasztani, hogy közben egy kézzel toltam a kocsit a göröngyökön. Bár sikerült, először bántam meg, hogy nem vettem meg a babakocsihoz kapható pohártartó alkatrészt. Éppen kezdődött a Skunk Anansie koncert. Gyorsan rátettem a gyerekre a már bekészített fülvédőt, ami kiszűr minden zajt, és a mező végéhez nyomultam, ahol a színpadot jól láttuk, de alig voltak. Lujza tett egy pár kísérletet a fülvédő letépésére, de végül lefoglaltam egy vizes palackkal, amivel békésen elbabrált. Az énekesnőről még sose hallottam, de meglepően jó volt a koncertje, a nap ezerrel sütött, és 10 perc után már rutinszerűen rábólintottam a gyereket fényképezni akaró tagok mindenféle nyelvű kéréseire. Azt nem tudtam, hogy milyen képet vágjak ilyenkor (Büszke anyásat? Kajlán vigyorgót? Szégyenkezőt? Frusztráltat?), ezért egy vállrándítás, félmosoly, bólintás és „persze”, kombinációjánál maradtam. Mindenki nagyon kedves és udvarias volt, általában megkérdezték a nevét, és hogy hány éves.
A koncertet egy idő után meguntam, és tudtam, hogy most meg kell tornáztatnom a gyereket valahogyan, hogy neki is legyen valami jó, ha már a Skunk Anansie-ból kimaradt. Egy egyévessel ez nem olyan egyszerű. Menni még ugye nem tud, csak irtózatos sebességgel négy lábon mászik, és nagy mozgásigénye van. A Sziget füve meg közel sem manikűrözött palotapázsit, és tele van csikkekkel, műanyag poharakkal, és ki tudja még mivel. Csak párszáz métert mentünk, amikor a szemünk elé tárult a megoldás. A Civil Sziget területére hatalmas babzsákfoteleket raktak a fűbe. Szinte alig volt ott ember, és betelepültünk két ilyen színes fotelbe az Amerikai Nagykövetség és Central European University sátrai elé. Lujza fél órát gyűrte a fotelt, fel-le mászott rá, vigyorgott, gügyögött és kapdosta a programfüzetből kitépett papír galacsinjait. Közel s távolban csak bölcsészfejű emberkék olvasgattak könyveket fotelokban, és nyugodtan napoztathattam az arcomat, miközben a távolról kiszűrődő zenét hallgattam. Teljesen relaxált és nyugis volt a hangulat, mintha egy nyaralóhelyen lettünk volna. Azután sajnos elkezdték a foteleket összeszedni és elrakni, ki lettünk rúgva, így továbbálltunk.
A sétányon vettem egy cső kiváló kukoricát, és leültem egy bár lépcsőjére a nagymező szélén elfogyasztani. Itt már igen sok ember volt, így újra kezdődött a gyerek fényképezése és vigyorogtatása. Lujza megkapta a kukorica torzsáját, amit boldogan rágcsált a következő fél órán át. Már hat foga van, és buzgón dolgozik a többin is. A nemzetközi zászlókkal teli főúton megint találtunk egy babzsákfoteles területet a Hawaianas sátrában, ahol többé-kevésbé megismétlődött az előző jelenet, azzal a különbséggel, hogy itt már belelkesedett Lujza is és többször megpróbált meglógni a fűre, bár többnyire megelégedett azzal, hogy fel-le kúszott a zsákokra.
A hennafestő kuncsaftjai ott ragadtak játszani vele, az egyikük kölcsönadott egy vízipisztolyt is, amit Lujza lelkesen lengetett a levegőben. Ő jól elvolt, én meg beszélgettem az emberekkel. Egy srác többször próbált sört ajánlani, de én visszautasítottam. Megmondtam neki, hogy az egyetlen elképzelhető súlyosbítás a „kismama, csecsemővel a Szigeten” helyzetemen, az a „részeg, dülöngélő kismama, csecsemővel a Szigeten” lenne. Ezt a magyarázatot azonnal elfogadta. A hangulat fontos részei a fejünk felett kifeszített kötélen sikoltva elsuhanó sziklamászók voltak, de mindenki biztosított róla, hogy nem szoktak leesni.
Fél kilenckor kezdődött az Európa Kiadó koncert, amit kinéztem magamnak. Részben, mert anno kedvenc zenekarom volt, részben pedig mert egy félreeső színpadon volt a Sziget déli részén, ami nyugisabbnak ígérkezett. Lassan sötétedni is kezdett. Villámgyorsan bekaptam egy lángost, és átsétáltam lampionokkal megvilágított, fás ligeten. Pont akkor értem oda, amikor Menyhárt Jenő a mikrofon elé lépett. Megálltam hátul, jó 60 méterre a zenekartól, a keverőpult mellett. Visszaraktam a gyerek fejére a fülvédőt, elkészítettem egy cumisüvegnyi tápszert, hátradöntöttem a babakocsi ülését vízszintesbe, és itattam Lujzát, fél szememmel a színpadon, csendben ringatva magam a zenére. Amikor a tej elfogyott, Lujza elkezdett laposakat pislogni a sötét égre és a csillagokra, én már rá sem néztem, csak a koncertet élveztem, miközben ujjaimmal lassan simogattam a fejét, úgy, ahogyan minden este szoktam. A harmadik számra már aludt, a világ hangjaitól teljesen elzárva. Néha felnéztem az égre, ahol hullottak a csillagok, és azon töprengtem, vajon hány kívánságot kap ilyenkor az ember. Csillagonként egyet, vagy összesen egyet?
Amikor a gyerek az egész Európa Kiadó koncertet végigaludta, vérszemet kaptam. Elhatároztam, hogy benézek a Prodigyre a Nagyszínpadra. Fogadalmat tettem, hogy abban a pillanatban, hogy felébred, felsír, vagy bármilyen módon a nemtetszését fejezi ki, irányba veszem a hajót (ez részben eddig is érvényben volt, amikor nem aludt még). De addig… enyém az éjszaka. Óvatosan áttoltam a tűzcsóvás, akrobatás mutatványon, vissza a Sziget közepére. Az ott elém táruló látvány sokkoló volt. A Nagyszínpadhoz közelítve egyre több volt az ember, és a távolban az egész mező hullámzott a tömegtől. Még soha ekkora koncertet kívülről nem láttam. Lépésenként éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem. Csak a széléig merészkedtem, oldalról láttam a színpadot, ott elég kevesen voltak a Toi Toi budik környékén. De ez is pont elég volt. A Firestarter energiája és a hangulat teljesen eluralkodott rajtam. Itt futott át a fejemen a már említett gondolat: ez az egyik legszürreálisabb jelenete életemnek. A gyerek egyetlenegyszer sem nyitotta ki a szemét.
Amikor úgy éreztem, hogy az utolsó számhoz érkeztek, felkerekedtem, és gyors léptekkel a kikötőhöz siettem. Esélyt sem akartam adni a tömegnek, hogy meginduljanak kifelé ugyanakkor. A kikötőben három markos matróz beemelte a babakocsit az éppen horgonyát felhúzó hajóba. Ebben a pillanatban ébredt fel Lujza a hajó belsejének éles fényeire. Rám nézett, békésen, és handabandázott valamit. Felültettem a babakocsi ülését, és a Petőfi térig együtt néztük a Dunát. A Ferenciek terén felszálltunk az éjszakai buszra, és percek alatt otthon is voltunk. De még órákba tellett, amíg a szívverésem visszatért a nyugalmi tempóba. Megdöbbentett, hogy milyen jól szórakoztam, és milyen szerencsés voltam mindvégig.
Amikor nekivágtam a kalandomnak, három veszélyforrást azonosítottam: a légszennyezést (cigarettafüst és por), a tömeget és a zajt. Az este folyamán a légszennyezés elenyésző volt és egyszer sem éreztem, hogy rossz lett volna körülöttem a levegő. A tömegtől a Prodigy koncertet leszámítva messze távol maradtam. Rengetegen voltak, de soha nem kellett kerülgetnem senkit, egyetlenegyszer sem lökte meg senki a babakocsit, ami még szerencse, mert az anyatigris bennem lesben állt. Az emberek mind civilizáltnak tűntek a Szigeten eltöltött három napom alatt. Láttam egy pár csendesen dülöngélő embert, de agresszívat, vagy vad részeget egyet sem. A zaj kiszűrését pedig egy neonrózsaszín fülvédővel oldottam meg, amit ugyanaz a megbízható cég gyárt, aminek termékeit repülőtereken, gyárakban és egyéb zajos helyeken profik használnak.
4000 forintnak megfelelő angol fontért megvásárolható az eBayen, az Amazonon, és még sok más helyen, és csak ajánlani tudom bárkinek, aki tűzijátékra, lagziba, vagy koncertre akarja vinni a gyerekét.
Másutt
