Itt meg kell említenem Apukát, aki a szülés előtt eltörte a lábát. és mégis az egész szülés alatt melletem volt. Akkor még nagyon friss volt a törése és rettenetesen fájt is a lába, egy kis kényelmetlen széken ülve 24 órát. Ráadásul, ha pisilnie kellett, le kellet bicegnie az alsó szintre fél lábbal. Lift nem volt. Mankóval ment és senki sem segítet neki. Még be is szóltak neki, hogy hát jobb lenne ha haza menne, de ő maradt, mert tudta, hogy nagyon nagy szükségem van rá. Eközben a lányomra otthon vigyázott anyósom, akinek pedig a karja volt törött. Úgy fürdette, pelenkázta, etette. Még élek soha el nem felejtem, mit meg nem tett értünk.
Mielőtt elszállítottak volna Budapestre, felhívták férjemet telefonon azzal, hogy jöjjön be elbúcsúzni tőlem mert valószínűleg nem élem ezt túl. Mire megkért valakit hogy behozza hozzám, visszahívták, hogy már ne induljon el mert nem várhattak, elindult velem a rohammentő. Másfél óra alatt már Pesten voltam, az ország másik feléből. Azért kellet oda szálitsanak, mert ECMO kezelésre volt szükségem, ez egy olyan gép, ami átveszi a tüdő feladatát, hogy az gyógyúlni tudjon.
Ezt úgy oldja meg hogy a fő artériába (nyaki és comb artéria) beültetnek egy csövet, és a vért ebbe a gépbe irányitják, amit aztán az visszaküld a testbe. Ebből a gépből tudomásom szerint 2 darab van Magyarországon. gyakorlatilag minden szervemet gépek tartották fent. Kómában, vagyis mélyaltatásban tartottak, ami bár jónak hangzik, valójában számomra kegyetlen volt. Végig rémálmom volt, amiből nem ébredhettem fel. (mai napig retenetesen nehezen tudok azóta is aludni, ha pedig mély az álom az rémálom) Bár lelkileg borzasztó volt, a testemnek volt ideje gyógyulni. Férjem minden nap telefonált kétszer és érdeklődött az állapotomról. 5 teljes napon át azt mondták neki, nem valószínű hogy túlélem, de szerencsére a szívem iszonyatosan erős volt végig és nem adta fel. Aztán hatni kezdtek a gyógyszerek, a gyulladás és véralvadásgátlók, bár még mindig nem ébreszthettek fel. Kiderült, hogy a méhem olyan súlyosan gyulladt volt, hogy sajnos ki kellett műteni. Ebben az állapotban a műtétnek is nagy kockázata volt, de sikerült. És innen már gyorsabb volt a javulás. A gyulladás lement, bár még altatva tartottak a tüdőm miatt. 2 hét múlva ébresztettek, orvosilag már rendben voltam nagyjából, bár mindenre nagyon homályosan és álomszerűen emlékszem csak, képekben, pillanatokban.
Mikor már csökentették az altatókat, ahogy úgymond szoktatak le róla, borzalmas volt. Mível lélegezni magamtól még mindig nem tudtam, a torkomon keresztül a tüdőmbe volt vezetve egy tubus, amivel lélegeztem. Ébresztés után még 2-3 napig volt a torkomban, ami folyamatosan hánytatott, ingerelt. Le kellet kötözniük, mert többször megpróbáltam kitépni a torkomból a csövet. Férjem és anyukám meglátogattak Pesten, de erre is csak pár emlékkép ugrik be. Hoztak nekem képet a piciről és a lányomról, a családról, amit kiraktak nekem hogy mindig lássam.Miután kivették a tubust, még gépileg kellet lélegeztetni maszkkal, de azt is csak 1-2 napig. Innen pedig rettenet unalmas volt az egész és iszonyatos lelki fájdalom. Kegyetlenűl hiányzott a lányom, a pici, a férjem, a család. Folyamatosan sírtam. Szegény orvosok mindig azt hitték fáj valamim, de mondtam nekik, hogy csak a szÍvem, mert mindenki hiányzott. 2 hét múlva már megbízhatóam lélegzetem és minden eredményem jó volt. Megbeszéltük az orvosokkal, hogy jobb lenne, ha az otthoni kórházban lábadoznék tovább. Ennek nagyon örültem, mert így végre láthattam a kislányomat és mindenkit. Még másfél hónapig voltam kórházban, mivel járni még nem tudtam.
Amikor elöször behozták a kislányomat a kórházba hozzám, nem ismert fel. Soha nem éreztem azelőtt ehhez akárcsak hasonlító fájdalmat, hogy a kislányom, a szemem fénye, akit mindennél jobban szeretek, nem ismert fel. Nem akart odajönni hozzám, ha pedig berakták az ölembe, kiabálva elszaladt tőlem. Az egészben ez, nem a kóma és a fájdalom, a szenvedés, ez volt az, ami leírhatatlanul fájt.
A felépülésem a mai napig tart. Ezt az egészet fájdalom, depresszió, pánikrohamok kísérik. Bár terápián vagyok, de akkor is nehéz.
A lányom miatt, az elveszett idő miatt a kisfiammal, és magam miatt eldöntöttem, hogy ezt nem hagyom annyiban. Ügyvédhez fordultam, mert itt óriási műhiba történt.
Minden papíromat kikértem, minden vizsgálatról, kezelésől, mindenről. Az ügyvéd szerint teljesen le vannak védve papírilag. a szavam és a rengeteg szenvedés pedig semmit sem jelent jogi szempontból.
Elvettek tőlem és a családomtól rengeteg időt, okoztak rengeteg fájdalmat, az egész családot megrázta ez a dolog. és nem tehetek semmit. nem kérhetem számon senkin mert gyönyörű szépen el lett sikálva a hiba, amit ejtettek. Iszonyatosan dühös vagyok. És szeretnék tanácsott kérni tőletek hogy mit tehetek ez ügyben. szeretnék TV-hez, sajtóhoz fordulni ezzel, mert lesznek még ilyen esetek.
És ha csak egy anyát megkímélhetek ettől, már akkor is megérte.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Az előző részt itt olvashatod!
