Ajaj, nem indul jól, mondtam megérkezéskor, pedig csak nézőpontot kellett volna váltani, hiszen szervezőnek-fellépőnek nagyon is jó, hogy félórával a hivatalos kezdés után már nincs egyetlen szabad felszíni parkoló sem, pedig az Asia Center környékén azért nem kevés parkolóhelyet alakítottak ki. A mélygarázzsal nem is merünk próbálkozni, inkább a szemközti lakótelepen rakjuk le a járgányt, átgázolunk a füves senkiföldjén, hoppá, egy kerítés, de mint a kerítéseken általában, ezen is van nyitott ajtószerű rés. Nem kell se mászni, se megkerülni, és máris egy állatsimogatónál találjuk magunkat, csüngőhasú hobbimalacok és vidám törpekecske, az egyik malac kiszabadult valahogy a kutricából, de elég jól tűrte, hogy a gyerekek simogatják, kergetik, nyöszörgetik.

Hamar ráakadunk a beígért sárkányok egyikére is, a színpad közelében téblábol (várja azokat, akik szorgosan végigjárják az ajándékokkal kecsegtető „akadálypályát”), előtte népi fajátékokkal vagy „biciklóval” szórakozhat a kiskorú nagyérdemű azon része, akik nem a színpadon zajló népmesei előadás köt le. De persze nem marad ki az elmaradhatatlan ugrálóvár sem, bár ennek kevesebb köze van a nép-vagy bármilyen meséhez, ahhoz képest elég sok gyerek tülekedik rajta. De elnyargalunk Nagy Natália mellett is, aki megjelent gyerekkönyveit kínálja és dedikálja (a Nap születésnapját egy időben elég sokszor kellett felolvasni minálunk).

Aki járt már hasonló rendezvényen, az nagyjából tudja, milyen programokra számíthat, ez sem kivétel. A meglepő helyszín (Asia Center) ellenére nagyon mértéktartó, ami a „vásári” kínálatot illeti, nem akarnak minden sárkányos állomásnál ránk sózni valamit, amit őszintén értékelek. A népmese pedig ismét bizonyítja, hogy helyszínfüggetlen és megállja a helyét egy plázafélében is, és ha van avatott-lelkes mesemondó-mondókázó, akkor úgy is működik, ha a célközönség ifjú tagja közben egy frissen vásárolt műanyag kínai integető macskát szorongat, amit a hüle anyja saját lelkesedésből vásárolt az imént egy tucat ruhacsipesz, egy dizájnos fogkefe és néhány hajgumi társaságában. A posztot nagy részben az ihleti, hogy megismerjük Zsuzsát, aki elmondja nekünk, a fiai már felnőttek, de ő változatlanul szeret mesélni, és  szakadatlan keresi a lehetőséget, hogy mesét mondjon és mondókázzon a bölcsis, ovis, kisiskolás korosztállyal, bár a hétköznapokban valami egész másból él.

„Néha bementem a fiaim óvodájába korábban, én mondtam az elalvás előtti mesét”

- mondja Zsuzsa, aki tényleg nem megélhetés, hanem szenvedély okán akar mesemondani.  Nem fél a keményebb kihívásoktól sem: jelentkezett kórházi mesemondónak is, nem is egyszer.

„Azt mondták, sokan jelentkeztek, várólistát csinálnak, lassan lehet sorra kerülni.  De többé nem hívtak vissza, később sem”

- panaszolja, és nehezen hisszük, hogy minden pesti gyerekkórházban azóta  is van rendszeres és lelkes mesélő, pedig tudjuk, néha ér ez annyit, mint valami tudományos gyógyszer és terápia. A Mesefesztiválra is úgy került először tavaly, hogy számos ismerőstől kérdezte, nem tud mesemondási lehetőséget? A Mesefesztivál szervezői pedig örültek a lelkes önkéntesnek.

Zsuzsa készült: hozott Mondókáskönyvet, és örömmel fedezte fel a régi népmesegyűjtemény felújított változatát is, az eredeti illusztrációkkal. Külön választ mesét a Nagynak és a Kicsinek, nyáron Székelyföldön is járt, megismerkedve az ottani mesékkel-mondákkal is. Az odaszegődő egészen kicsiknek csiklandós-tapsolós mondókák is jutnak, még az a baba is megvigasztalódik, aki először ragaszkodott volna bömbölésig a Kicsi előbb említett integető macskájához.

Közzéteszem tehát: itt van egy ideális mesemondó néni (elérhetősége nálam), és biztos számos helyen örülnének neki, csak nem tudnak róla.

A terepet viszonylag ötletesen igyekeztek hasznosítani  a szervezők,  talán néhány tábla elkelt volna, hol található egy-egy eldugottabb helyszín, bár lehet, az is a feladatok közé tartozott, hogy megtalálják az egyes állomásokat, főleg a beltériek rejtőzködtek. Nagyon tetszett a „gerillakötő” felhívás eredménye: a bejárat előtti villanyoszlopokat szebbnél szebb, színes kötések-horgolások borították (van, ahol elkelne ilyesmi állandó jelleggel, pl randa kórházi-rendelői belső oszlopokon és hasonlókon). Hiányoltuk viszont a tavalyi fotókon jól látható nagy figurákat - Mirr-Murrt, Süsüt és a nagy Ho-ho-horgászt, akikkel lehetett fotózkodni. Vajon csak mi nem leltük őket, vagy idén nem jöttek? Volt viszont bohóczenekar: látványnak kiváló volt, sajnos énekesük hangjával én nem voltam épp megelégedve, szerintem egy bohóc is énekeljen látványosan tisztán.

Még az ebédet is halasztottuk  viszont a veterán Marcipán Cica társulat kedvéért. Nem is okoztak csalódást, a kölykök lelkesen tülekedtek, ha szerepet kaphattak a színpadon, eltátottam a számat, amikor a nagy ló gyerekem, aki már festi a körmét, David Guettát, AC/DC-t meg Shakirát hallgat és Gyűrűk urát néz, egyszer csak fellendítette a kezét, és némi zavarral bevallotta, hogy valóban,  jelentkezett, szeretett volna feljutni a színpadra, hogy a tengeres nótában ő tartsa a delfint. Persze aztán elegánsan átengedte a lehetőséget a tökmagoknak, de még nem feledte ezek szerint, hogy négyévesen Marcipán cicás tortát kért a szülinapjára. A Kicsi most visszafogottan integetett-énekelt-mutogatott, nem úgy, mint nyáron, amikor a kocsiban egyszer Kecskemét és Kunszentmárton közt hallgathattuk folyamatosan az előadás Afrika-dalát, ordítva és lelőhetetlenül, hiába fenyegetőztünk, hogy ha még egyszer elénekli, hogy „süt a nap mindig a nagy Afrikában…” akkor ünnepélyesen belevágjuk a Körösbe.

Korlátozott volt az időnk, késő délutánra már vendégeket vártunk, ezért kihagytuk a délutáni koncertek nagy részét, és most a feladat-állomások végigjárását is mellőztük, ami végén a királylányt lehetett kiszabadítani. Búcsút intettünk tehát a malacoknak, sárkányoknak és biciklovaknak, még néhány év, és végképp kinövi mind a kettő az efféle rendezvényeket. Magát a mesét azonban vélhetően sosem.

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?