Első gyermek. Meglepetés. Nem nagy meglepetés, csak mégis az. És micsoda öröm és izgatottság. Aztán persze jön a súlya is a „terhességnek”. Hányinger, rosszullét 0-24-ben 16. hétig. Azután már csak a boldog babavárás. Imádok terhesnek lenni, élvezem, ahogy kerekedik a pocak. Simogatom, nézegetem, és persze vakargatom, úgy viszket mindig. Aztán a 36. héten kissé nyílt méhszájjal talál az orvos, csóválja a fejét, szeretne bent tudni a kórházban. Hát befekszem, nagyon nem örülök neki, de fő a biztonság.
Néhány eseménytelen hét után a 39. héten megindul a szülés. Egy kis derékfájással kezdődik, amolyan „leszakad a derekam” érzés, mint menzeszkor is. Férjem épp nálam van a klinikán, sétálunk, eszünk és izgulunk. Később délután elkezd a hasam is fájdogálni. Ez már vajon az? Milyennek kellene lennie? Milyen az a méhösszehúzódás? Kérdezgetem már szült szobatársaimat, hogy most akkor vajon mi történik. Férjem indulna haza. Menjen? Maradjon? Történni fog ma éjjel valami? Ekkor este 7 óra van. Döntünk, marad. Meg néhány kör a kórház udvarán és egyértelművé válnak a fájások. Már tudom, hogy milyen is az a méhösszehúzódás. Irány a nővérszoba, fájásmérés. Hát valami van, de még nem biztos, hogy az igazi, mondja a nővérke. Kétujjnyira nyitva vagyok három hete, azért vagyok itt, válaszolok. Ja, akkor irány a szülőszoba.
9 óra, felkerülök a szülőszobára, szokásos szépségeken átesek, mint beöntés, borotválás. Túléljük. Jól vagyok, fájogatok, egyre egyértelműbben. Lefekszem az ágyra, monitoroznak egy kis ideig, aztán szabadon vagyok. Burkot repesztenek, mert itt az ideje, mondják. Kissé zavaros magzatvíz, nem jó már a babának odabent, jobb, ha minél hamarabb kint van, mondja az orvosom. Kis fiatal orvos egyébként, a professzor, akihez gyerekkorom óta jártam, már nem vállal szüléseket. Kár érte, őt imádtam. Szóval bekötik az oxitocint. Fekszem, mert jó feküdni. Szülesznő megkérdi, hogy kérek-e fájdalomcsillapítást. Dehogyis kérek, ha már most kérek, akkor mi lesz később, gondoltam. Ekkor volt kb. 10 óra.
Fájások egyre erősödnek, fekszem továbbra is. Már minden fájásnál behunyom a szemem és koncentrálok, férjem mellettem ül, fájások között beszélgetünk. A szülésznő bejön, megkér, hogy álljak fel egy kicsit, sétáljak egyet. Sétálok egyet. Egy rövidet, aztán irány az ágy. Fekve jó és kész. Orvos rám néz úgy egy óra múlva, picit matat az infúziónál, aztán kimegy. Látjuk a férjemmel, hogy a cseppszámot megemelte. Bejön a szülésznő kis idő elteltével, rám néz, jól haladunk, mondja. Nyomjuk egy próbát. Jó, nyomok egy próbát. Rendben, átsétálhatunk a kitoláshoz. Leszállok az ágyról, egy fájás az ágy mellett, egy fájás útközben, most már határozottan kakilnom kell. Felfekszem a szülőágyra, lábaimat a tartóba és indul a műsor. Nem tart soká, néhány nyomás, és kint van a csöppség. Kislány, gyönyörű. Ekkor 11.55 van, még éppen ma és nem holnap. Bebugyolálják, kezembe veszem. Csendesen nyüszög a kis háromkilós csomag.
Közben engem varrni kezdenek. Huh, ez nagyon fáj. Férjemet megkérem, hogy tartsa a gyereket, mert én nem bírom, koncentrálnom kell. Két kézzel szorítom a kapaszkodót, megfeszülök, koncentrálok, és időnként kérdezgetem, hogy mikor lesz kész. Nemsokára, jön a válasz. Készen van, végre. A doktor úr megnyomja a hasamat, hogy ellenőrizze a vérzést. Szembefröcsköli a vérem, baj van, ez túl sok. Belém néz, honnan jön a vér? Kérdi, bírom-e még, vagy elaltassanak. Szólok, hogy nem bírom, ha még egyszer a kisujja hegyével hozzám ér, belepusztulok. Jön az anesztes, rám tesz egy maszkot, amitől elkábulok. Nem vagyok magamnál, de közben jár az agyam, azon gondolkodom, mi történik, érzem, fáj, fáj, de nem értem, miért. Hiszen én már megszültem a gyereket, miért fáj még mindig ennyire? Olyan, mintha félálomban lennék, érzékelem a fájdalmat, a körülöttem lévő felfordulást, de nem tudok reagálni.
A császáros őrzőben térek magamhoz. Sírok, mint a záporeső, de nem tudom miért. Kérem a férjemet. Berohan. Kérdezem tőle, hol a gyerek? A csecsemőosztályon van. Kérjük, hozzák ide. Sírok, kérdem a férjem: miért? Nem tudom abbahagyni. Faggatom: mi történt? Azt mondja, le akartam szállni a szülőágyról, amíg varrtak. Úgy fogtak vissza.
Közben jön a nővér hasat nyomkodni, könyörgök, ne tegye, ne érjen hozzám, belehalok. Kezem a kezén, hogy ha túlságosan fáj, azonnal közbe tudjak lépni. Rám szól, engedjem el a kezét.
Hol van már a lányom? Mi tart ilyen soká? Hova vitték? Végre megérkezik, csecsemős mondja: nem sírt, nyamnyogta a kezét egész idő alatt. Mellre teszem, fekve, mert mozdulni nem bírok, csak oldalra fordulok. Közben anyum is megjön, mellém ül. Addig a férjem kimegy, mert csak egy látogatóm lehet egyszerre. Pár óra múlva megkérem anyut, vegye el mellőlem a babát, hadd forduljak át a másik oldalamra. Eltart vagy 20 percig, a hátamon megmaradni sem bírok, úgy fáj fenéktájékon. Vissza mellém a babámat, a másik cicit is megkapja.
Később jönnek újra hasat nyomkodni. Nagyon vérzek, elázott az ágyam. Ki kell alattam cserélni a lepedőt meg a pelenkaféle folyadékfelfogót. Felállítanak, hárman. Ketten tartanak, míg a harmadik gyorsan kicseréli az ágyneműt. Nem tart tovább egy percnél. A lábamon csorog a vér, tele lesz a papucsom, mire kész a művelet. Visszafektetnek, nagyjából letörölgetnek. Anyukám alaposabban megtörölget, kitörli a papucsomból a vért. Infúzióra kötnek, kapok egy kis vért meg vérplazmát. Mozdulni sem tudok, baba édesdeden alszik mellettem.
24 óra elteltével felállítanak, mondják, zuhanyozzak, pisiljek, aztán lemehetek az osztályra. Megtörténik, levisznek, külön a babámtól, ígérik, őt is hozzák rögvest. Nem hozzák mégsem, egy örökkévalóságnak tűnő ideig. Elindulok érte. Végigsétálok a folyosón, becsengetek a csecsemőosztályra. Ki a babája, anyuka? Ó, hát anyuka, nem szabadna még ennyit sétálnia! Menjen vissza, máris visszük a babát.
Másnap viziten jön az orvos, aki az ügyeletvezető volt előző éjjel, kérdem, mi történt. Súlyos szakadás, súlyos vérzés, persze elvérezni nem hagyjuk, anyuka, ha nem állt volna el a vérzés, akkor méheltávolító műtét. De elállt a vérzés, a méhem maradt. Az én orvosom csak annyit mond, hogy előfordul néha az ilyesmi. Nem lehet tudni, miért. A pénzét megkapja.
Férjemtől tudom meg később, az orvosom nagyon megijedt, fél óra elteltével hívta az ügyeletvezetőt, hogy baj van, a keze alá dolgozott, mint a kisangyal. Ő állt mellettem a vértócsámban, gyerekkel a kezében. Később elvették tőle a gyereket, hogy levigyék az osztályra.
Megijedtünk mindannyian.
Végül minden rendben, hazamegyünk. Én úgy érzem magam, mint aki nem nő többé. Azt a testrészemet? Arra? Én? Ááááá… soha többé. Ki van zárva. Szóba kerül gyakran, mi történt, sírok, sírunk. Aztán szépen lassan, nagyon lassan jobb lesz minden…
Jubi
A Szüléstörténet.hu már a Facebookon is megtalálható. Tetszik?
