45. hét

„Jól” indult a szerdai nap: egy igen korai kelés után a két nagy már reggel hétkor eljutott arra a pontra, hogy a konyha padlóján csúsztak-másztak hason tolva magukat előre „én egy csiga vagyok” „én meg kukac” felkiáltással óriási röhögés közepette. Rendkívül viccesen néztek ki, én is nevettem rajtuk - bár a férjem nem igazán értékelte az előadást (értsd: láttam, hogy mindjárt szétrobban a feje a ricsajban). Kornél eközben az etetőszékben ülve szárzellert evett - meglátta ugyanis, hogy azt eszem, úgyhogy szó szerint kimarta a kezemből és jó darabig rágcsálta érdeklődve megszerzett zsákmányát.

Mostanában csak azok a dolgok érdekesek a számára, amik nem kisbabáknak valók. Pontosan tudja, mi az, amit nem szabad bántania, de csak azért is folyton azokat piszkálja. Mikor rászólok, hogy „Kornél, neeem!” - akkor hátrafordul és olyan csintalanul néz rám, hogy azt elmondani nem lehet (lásd a mellékelt képet).

Íme, AZ arckifejezés - sikerült elkapnom a pillanatot, mielőtt nekiállt leszedni a könyveket

Tárgyak, amikhez nem szabadna hozzányúlnia: levegőtisztító gép (szétszereli egy perc alatt, és aztán a fedelével csapkodja a földet), mesekönyvek (összetépi és dobálja őket), vécékefe (ezzel el se merem képzelni, mit csinálna) és az egyetlen üveges kis szekrényajtó a lakásban, ami földig ér és eddig elkerülte a figyelmét (ezt ököllel szokta verni és röhög hozzá). Marhára félek, nehogy betörje egy óvatlan pillanatban és összevágja magát vele, úgyhogy ez szigorúan tilos neki - de amint kikerül a járókából és szabadon mászkálhat, az első útja mindig oda vezet. Kínomban ráragasztottam egy összehajtott kartondobozt az üveg alsó felére, ami a költözés miatt úgyis itt dobálódott, hátha akkor elkerülhetjük a balesetet. Így is egyfolytában esik-kel és kábé kétpercenként csípi be az ujját/veri be a fejét/esik hanyatt/csúszik ki alóla a lába és fejeli le a bútort, amibe épp kapaszkodik.

A másik, hogy folyton pakol - de csakis kifelé. A mosógépből a bekészített ruhát, a szekrényből az edényeket, a fiókból a fényképeket, a ruhaszárítóról az épp kiteregetett ruhákat... mindezt óriási elánnal, fontossága teljes tudatában. Mivel a hétfő-keddi minibeszoktatás után a héten már nem ment többet bölcsibe, a hőség pedig irdatlan volt, nagyrészt itthon kuksoltunk, ő pedig feltartóztathatatlan forgószélként folytatta a lakás felforgatását.

Az apja ezzel párhuzamosan kimerült és ideges, mindenen felhúzza magát és nincs türelme semmihez. Sok a stressz a munkahelyén, és szerinte túl lassan haladunk a felújítással is. Be is ment hát egész napra az irodába és este is későn jött, mert munka után még el kellett mennie a házba meglocsolni a betont meg a füvet. Így megint rám maradt a fiúk hazahozatala az iskolából és a délutáni-esti műszak levezénylése. Meg kell mondjam, mindketten nagyon-nagyon szófogadatlanok voltak és sokat rosszalkodtak, hisztiztek meg veszekedtek egymással. Este hétre alaposan felbosszantottak engem is, mert míg a Kicsit altattam, kifejezett kérésem ellenére nekiálltak párnacsatázni és ehhez óriási döndülésekkel ugrálni abban az öt percben, míg a babát próbáltam letenni.

Úgyhogy miután kijöttem, nem szóltam egy szót sem, csak szétválasztottam őket: a Középsőt a szobájukba küldtem, a Nagy pedig a nappaliban maradt, ahol a kanapé lábánál kuporgott fejét leszegve - de még ebben a testtartásában is látszott, hogy maximálisan nem ért egyet a rá kiszabott büntetéssel, mert maga volt a sértett önérzet és igazságtalanság. Hagytam neki egy kis időt, hogy magába szálljon, aztán odamentem hozzá, az ölembe vettem és megkérdeztem tőle, miért viselkedik ilyen rosszul napok óta. Mint érett pattanásból a genny, úgy buggyant elő belőle a napok óta visszatartott sírás.

- Apa soha sincs itthon.... folyton elmegy és minket itt hagy... és én csak segíteni akarok neki, együtt akarok pakolni vele, de soha nincs itt és nem engedi meg, mindig csak elküld....

- bömbölte átérzéssel. Eddigre persze a Középső is előkerült, nehogy lemaradjon valamiről és résztvevően nézte a testvérét, akit az ölemben ringattam és közben a fejét simogattam. Ahogy kijött belőle a feszültség, lassan megnyugodott és együtt megbeszéltük, hogy apa azért van ennyit távol, mert azt szeretné, hogy minél hamarabb az új házba költözhessünk, ezért esténként ott dolgozik. Kiszámoltuk, hogy hány nap van még hátra a hétvégéig, és megígértem, hogy akkor egész nap együtt lehetnek majd.

A férjem csak fektetés után ért haza, kezében egy óriási rózsacsokorral, amit a házunk udvarán szedett. Az örökölt rózsáink a kertben már épp kezdenek levirágozni, úgyhogy az utolsó, még szép fejeket hozta el, kiegészítve egy kis szintén ott termő levendulával, hogy bocsánatot kérjen a napok óta tartó undok viselkedéséért.

„Ne haragudj, hogy ilyen voltam!” - mondta. Később elmeséltem neki, mennyire sírt utána a Nagy ma este, mire felpattant a kanapéról, bement hozzá és álmában jól megpuszilgatta.

Kornél jár!
 

Csütörtök. Megint egy végtelenül hosszú nap a Kicsivel. Miután felébredt ebéd utáni álmából, hagytam kicsit szabadon kavirnyolni a nappaliban. Kétszer is az előszobába vezető ajtóhoz ment, felállt mellette és félreérthetetlen módon a tudtomra adta, hogy ő bizony ki akar menni rajta (értsd: panaszosan heeee-zett). Mikor másodszorra csinálta végig ezt a mutatványt, kinyitottam neki az ajtót, és kiengedtem a folyosóra. Ekkor megint felállt, a kezembe kapaszkodott, és egyedül megtett 5 lépést. JÁR!!! Hát nem hiszem el!! Az összes gyerekem közül ő indult el leghamarabb, hisz még csak tíz és fél hónapos! 

Délután a többieknek is megmutatta új tudományát: megint a kezembe kapaszkodott, és így együtt odasétáltunk az apjához. Éjszaka aztán belázasodott. Hajnali kettő körül felsírt - az apja ment be, hogy cumit adjon neki, de azonnal hozta is ki, hogy lázas. Tiszta forró volt a kis teste... kapott kúpot, aztán egy teli cumisüveget, hogy ne legyen szomjas, majd letettem. Az éjszaka további részében már nem ébredt fel, és reggel láztalanul kelt. Hogy mi volt ez a titokzatos egyszeri láz, nem derült ki.

Péntek délelőtt ismét tettünk egy kört a barkácsban (már unom leírni is), aztán hazajöttünk, megebédeltünk, megetettük a babát is, majd az alvásidejében átmentünk takarítani a házba. Sajnos nem akart negyven percnél többet aludni, úgyhogy éppen csak belekezdtünk, már indulhattunk is kb vissza... Nem lehet mellette haladni semmivel. Fél ötkor összeszedtük a gyerekeket, és a férjem mindenkit meghívott fagylaltozni, úgyhogy ötösben elsétáltunk babakocsival a főtérre, ahol lehet fagyit kapni.

A franciáknál valamiért nincs nagy hagyománya a fagylaltozóknak (legalábbis errefelé, délen más a helyzet az olasz hatás miatt), leginkább csak szezonálisan lehet kapni pár pékségben júniustól augusztusig vagy van még a gépi fagyi (itt is csak ilyen volt). Az apja Kornélt is megkínálta belőle, de ő nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e neki ez a dolog, vagy sem… Nem bukott rá, mint annak idején a Középső. A Nagy közben elmesélte, hogy az iskolában délután a barátaival füveket „ültettek” a nedves homokba. "Raphael ültetett, mi meg hordtuk neki a füveket, amiket kitéptünk. Volt, amelyiknek még racine-ja (gyökere) is volt. Legközelebb fákat fogunk ültetni, hogy több legyen a levegő" - mesélte lelkesen. Bár vannak kétségeim a nedves homokba ültetett kitépett füvek sorsával kapcsolatban, de az nagyon tetszik, hogy értik a maguk szintjén a környezetvédelem fontosságát és amúgy is: ezerszer inkább ilyet játszanak, mint verekedjenek.

Ezen az éjszakán aztán engem is leütött a lábamról egy alattomos gyomorvírus (lehet a Kicsinek is ez volt a baja), úgyhogy az éjszakám nagy részét a vécén töltöttem. Egész másnap is nagyon rosszul voltam, minden tagom, de legfőképp a gyomrom fájt - jobb ötlet híján pálinkával fertőtlenítettem, mert semmi gyomorra való gyógyszer nem volt otthon. Élmény volt így elvonszolni magamat meg a három gyereket a Középső délelőtti tornájára (az apjuk megint a háznál volt), aztán görnyedezve ebédet főzni nekik. Délután a férjem elvitte őket helyettem lovagolni, aztán kimentek a házhoz medencézni. Mi a babával egyedül maradtunk.

Mivel még mindig elég gyenge voltam, a gyerekszobában üldögélve pakolgattam, ürítettem a szekrényeket és dobozoltam. Hirtelen megláttam a Középső „kincsekkel” degeszre tömött jövendőbeli iskolatáskáját. Már régóta időszerű lett volna megnéznem, mivel tömte ki annyira, hogy becsukni is alig lehet, de valahogy sosem éreztem magamban a lelkierőt, hogy belekukkantsak - gyanítottam ugyanis, hogy egyes benne lévő dolgok már bőven kimerítik a „biohazard” kategória fogalmát, olyan régóta aszalódnak benne. Na, jó, úgyse lesz jobb alkalom, lássunk neki - gondoltam és nekiálltam kipakolni. Miután a nagyobb darabokat a helyükre/szennyesbe tettem belőle és kidobáltam egy rahedli megszáradt gesztenyét és szúrós bogáncsot, mégis leálltam, mert arra gondoltam, hogy biztos nagyon mérges és szomorú lesz, ha hazajön, és azt látja, hogy teljesen üres a táska. Úgyhogy másodszor is erőt vettem magamon, de most azért, hogy leálljak a további kiganézással, és inkább megvárjam, hogy hazajöjjön és együtt nézzük át, mi az, ami kidobhatatlanul fontos gesztenye, gubics, bot, műanyag bizbasz, stb.

Kornél közben eljátszott mellettem a félig már kiürített gyerekszobában. Talált egy műanyag fagylaltos kiskanalat és nekiállt engem „megetetni” vele, egy edényből lapátolva a számba a levegőt. Szerintem ezt a bölcsiben leste el a többiektől. Ja, és itthon is egyre többször előadja a múltkori sírós magánszámát, ha valaki elmegy itthonról a bejárati ajtón át. Mindegy, hogy melyikünk az, az apja, a tesói vagy én - egyszerűen leül az ajtó elé, és sír, amint becsukódik. Esetleg feláll és veri az ajtót, vagy megpróbálja elérni a kulcslyukat, hogy őt is engedjük ki.

Vasárnap még mindig nem éreztem igazán jól magam, úgyhogy míg a nagyok elmentek az apjukkal purhabot venni a boltba meg a házba dolgozni (a gyerekek pancsolni), addig én megint itthon maradtam a babával. Viszonylagos csendben és nyugalomban telt a nap, bár Kornél már nem tudott hova lenni unalmában. Bezzeg a fiúk elemükben voltak! A férjem csinált róluk egy videót, amint a Nagy a medencében, a Középső a talicskában (!) tapicskolt a vízben, és közben azt üvöltötték: Ez itt a paradicsooooom!

Most végre igazán elkezdtük a bölcsit
 

Hétfő. Az első „igazi” nap a bölcsiben. A fiúkat útnak indítottam (közben a Középső elmesélte, hogy reggel a folyosónkon a nappaliba menet találkozott egy ufóval) a férjem pedig elvitte őket a suliba. 8:25-kor (!) felébresztettem Kornélt. Nem is tudom, mikor aludt ilyen sokáig utoljára... Igaz, éjjel 3 és 4 között nem aludt, csak nyűglődött és azt akarta, hogy folyamatosan simogassam a hasát. 6:20-kor végül a férjem megetette, mert kérte a reggelijét, utána aludt tovább. Mivel 8:25-kor még mindig durmolt és kilencre kellett menni, felébresztettem, de alig akart felkelni. Hogy kibírja ebédig a korai reggelivel (a francia bölcsikben nincs reggeli és tízórai) belelapátoltam egy üveg gyümölcspürét, aztán felöltöztettem, kicseréltük a pelust, amiben már kaki is volt, összeraktam a kis táskáját, beraktam az aznapra szánt mosipelusokat, és én is felöltöztem. Eddigre megjött a férjem is az iskolai körből és már indultunk is hármasban.

Pontban kilencre értünk oda, de a gyereket már csak én vittem be. Kornél örömmel ment a csoportba, ahol már várta a gondozója. Mindent elmeséltem az éjszakáról és a reggeléről neki, eközben K. lekéredzkedett a kezemből a földre. Azonnal ott termett egy nagyobb kislány, akivel már múltkor is barátkoztak, de aztán mégis inkább egy másik kisgyerek után eredt négykézláb szaporázva. Alig bírtam elkapni, hogy elköszönjek tőle. Nem igazán tűnt úgy, hogy érdekli, hova megyek, mert túlságosan lefoglalta a másik kisgyerek kergetése.

Olyan nagyfiú volt a kis kantáros farmernadrágjában és a szürke oroszlános bodyjában… mikor nőtt meg ennyire? Jól megpuszilgattam és elmondtam neki, hogy hamarosan jövök érte, addig legyen jó, ügyesen egyen és aludjon majd. Mikor becsuktam az ajtót, kicsit hallgatóztam még előtte, de nem sírt egyáltalán. Napközben persze folyton az járt a fejemben, mit csinálhat épp, hogy érzi magát… Gondolatban többször láttam magam előtt, hogy sír, mit sír, vörös fejjel, az arcán lecsorgó krokodilkönnyekkel zokog utánunk vigasztalhatatlanul és ettől összeszorult a szívem. 

Pedig gyönyörű tájakon kirándultunk! A folyosóra szánt csempéért ugyanis el kellett mennünk egy másik városba, mert itt nem volt belőle elég, így megbeszéltük, hogy az első gyerekmentes napunkon ezt elintézzük. Kellemes volt a kábé hatvan km-es út - épp eső után voltunk, amikor minden olyan friss és kicsattanó. Csak úgy itta a szemünk a zöld színt és az új tájakat. Bár szorongtam ugyan a Kicsi miatt, de mégis olyan jó volt kicsit újra gyerekzsivaj nélkül, csak kettesben lenni, mint régen.

Miután felszedtük a csempét, bepótoltuk az elmaradt évfordulós ebédünket is - bár nem oda mentünk, ahova eredetileg terveztük, hanem az egyik régi, bejáratott helyünkre. Nem bántuk meg, hogy az új helyett a régit választottuk. Felismertek, sőt, régi barátként üdvözöltek minket a felszolgálók. Olyan volt, mintha hirtelen egy párhuzamos valóságba csöppentünk volna. Annyira szürreális és hihetetlen volt, hogy tényleg itt vagyunk, kettesben, gyerekek nélkül, szépen megterített asztalnál, ahol bort iszogatva, maszk nélkül (!) ehetünk háromfogásos ebédet, amit nem nekem kellett elkészítenem és mosogatni se nekem kell utána - mintha ez nem is a valóság volna, hanem egy másik univerzum. Be nem állt a szánk, annyi mondanivalónk volt egymásnak.

Az étel is szuper volt, kaptunk „amusement bouche”-t (szó szerint szájszórakoztatót vagyis kedvcsináló falatkát), és már jött is az előétel, amiben cukkini is volt. Erről persze eszembe jutott, hogy ma Kornélnak is ez lesz a menü a bölcsiben, amitől megint szomorú lettem. Szerencsére nem volt idő busongani, mert jött a főétel, majd a desszert. Minden isteni volt. Hazafelé megint eleredt az eső és a bor meg az étel az időjárással együtt totál lenyomott. Csak arra vágytam, hogy bevackoljam magam puha pokrócok közé és alhassak egy kicsit...

Fura volt hazaérni, de a legfurább az volt, hogy CSÖND van. Még volt egy fél óránk háromig, így kicsit ledőlhettünk - de hiába voltam álmos, már csak azon járt a fejem, hogy mi lehet Kornéllal. Alig bírtam kivárni, hogy mehessünk érte és megtudjam, mi történt az én manókámmal. A férjem is elkísért, ő is nagyon izgatott volt, nem bírta kivárni, hogy csak itthon tudja meg, milyen napja volt a legkisebbnek. Az igazgatónő irodája előtt kellett elmennünk, aki kiszólt nekünk és adott egy kis összefoglalót a napról, megnyugtatva, hogy minden rendben zajlott.

A csoportba belépve látom, hogy Kornélon új body van és a gondozója ölében ül, aki épp „hocc, hocc, katonát” játszik vele. Mivel nekem pont háttal fordult a gyerek, szépen odamentem hozzájuk, megkerülve őket, hogy ő is megláthasson. Ahogy rám nézett, rögtön elkezdett sírni (bár azt hozzá kell tenni, hogy már akkor görbült a szája valamiért, amikor még nem is látta, hogy ott vagyok).

Azonnal átvettem a gondozótól és csak öleltem magamhoz, vigasztaltam, pusziltam, ahol értem. Utána szépen meghallgattam a kezemben tartva, mi történt aznap. A beszámoló szerint miután elmentem, kb. 10-15 percre rá, hogy realizálta, hogy már nem vagyok ott, nekiállt sírni. Ekkor felvették, karban ringatták, míg meg nem nyugodott. Utána már nem volt olyan jókedvű - ám akkor kivitték őket az udvarra. Ez nagyon tetszett neki, az igazgatónő szerint egyenesen imádta, hogy bárhová mehetett, minden játékra felmászhatott, szóval nagyon elemében volt és sokat nevetett.

Jókedvűen mentek vissza a csoportszobába, ahol már jött is az ebéd (11-kor) - de ebből nem sokat evett, és egy része vissza is jött, mert felköhögte. Azt mondták, sok slejm jött vele együtt - ezt eléggé kétkedve fogadtam, mert nem volt beteg mostanában, pláne nem taknyos. Szerintem inkább a fogai miatt matathatott a szájában - alul jönnek neki pár hete, itthon is rosszul eszik emiatt - és véletlen meghánytatta magát. 11:30-kor lefektették, mert nagyon fáradt volt már. Öt perc alatt, egyedül, a saját ágyában aludt el a cumijával és a dudujával felszerelkezve. Nagyon jól aludt ahhoz képest, hogy az első alkalom volt, 12:45-kor ébredt. 15:00-kor mentem érte, de addigra már láthatóan fáradt volt újra. Összeszedtük hát a használt mosipelusokat, aztán kimentünk apához. Ő is megölelgette, megszorongatta, szétpuszilgatta - a fia persze gráciával fogadta mindkettőnk hódolatát és kivételesen hagyta magát kicsit dédelgetni.

Hazafelé a férjem tolta a babakocsit, én pedig mellette mentem, mert Kornél megfogta a kezemet és nem akarta elengedni. Lobogott a kis szöszke haja a szellőben, míg érdeklődve nézelődött a kocsiból. Otthon kapott uzsonnát és le is akartuk fektetni, hogy pihenjen - de nem akart aludni, pedig láthatóan fáradt volt. Úgyhogy végül kihoztam és aktív mutogatással jelezte, hogy vigyem a hűtő felé. Végigjártuk a szokásos reggeli körünket a lakásban, ami ma a bölcsi miatt kimaradt: végignézte a kezemből a hűtőmágneseket (a kedvenceit le is vettük és megsimítottuk), a növényeket, a konyhát, a sütő óráját, a mikrót, a folyosót. Elégedettnek tűnt.

Este nyolckor aztán, mikor mindenkit ágyba dugtunk és épp úgy döntöttem, hogy lefekszem, mert megint rám tört a migrén, a hálószobánkba lépve a férjem rémültem felüvöltött: szalonnaszagban úszott az egész szoba! És tényleg, csak úgy áradt a sülő zsír szaga töményen, mintha egy hentesüzletbe kerültem volna. Mint kiderült, az alattunk lakók úgy gondolták, a francia meccs a legjobb alkalom arra, hogy meghívják a barátaikat és spontán szalonnasütést tartsanak a negyedik emeleti teraszukon - és mivel a szobánk ablaka nyitva volt, hogy estére kiszellőzzön, teljesen beette magát a szag (az ajtó viszont csukva volt, így mi ebből semmit nem vettünk észre). A francba már! Miért kell egy hétfő estén disznóvágással felérő sütögetést tartani az ablakunk alatt két méterrel??? Miért? MIÉRT?? Az már csak a hab volt a tortán, hogy lassan részeges danolászás hallatszott fel egy idősebb férfi tolmácsolásában. Azt hittem, felrobbanok. Elmentem lezuhanyozni, de lefeküdni még egy jó órán át nem tudtam, mert addig tartott, hogy úgy-ahogy kimenjen a szag. Alig várom, hogy elköltözzünk végre.

Nagyon szégyelltem magam a gyerekeim miatt
 

Az előző nap sikerén felbuzdulva másnap csak uzsonna után mentem Kornélért a bölcsibe és csupa jót mondtak róla: egész nap egyáltalán nem sírt, mindent megevett és egyre többet próbált interakcióba lépni a többi gyerekkel. Mikor a csoportba beléptem, akkor is épp egy kisfiúval játszott. A gondozónő szerint csak az alvás ment kicsit rosszabbul (csak ötven percet aludt), mert zavarták a többiek, de ezt leszámítva „csodálatos” napja volt.

Innen egyből mentünk az iskolába, mert a fiúknak programja volt: iskolalátogatási délutánt tartottak az új sulijukban a jövendő elsősöknek és másodikosoknak. Nagyon megörültem ennek a lehetőségnek, mikor az igazgatónő szólt pár hete róla, mert így legalább a gyerekek is jobban el tudják képzelni, milyen lesz az új hely, ahova járni fognak és lesz idejük nyáron megemészteni, beszélgetni róla egy kicsit. 

Sajnos a látogatás nem úgy sikerült, mint reméltem. Már rosszul kezdődött az egész, mert nem tudtunk a meghirdetett, fél ötös kezdésre odamenni, mivel a tanítás a régi suliban pont fél ötig tart és még át is kellett érni a másik városba kocsival. Ezt előre megírtam az igazgatónőnek, aki azt mondta, semmi probléma, érkezünk, mikor érkezünk. Rohamtempóban haladtunk hát feléjük, de még így is csak 16:50-re értünk oda és akkor még elő kellett szedni a Középső táskáját meg rajzait, amiket _mindenképpen_ meg akart mutatni a leendő tanító néniknek (kisebb hisztirohamot kapott, mikor a táskát nem akartam bevinni, mondván: majd legközelebb megmutatja). 

Mivel lekéstük a hivatalos kezdési időpontot, kénytelenek voltunk egyedül kitalálni, hol a kapu. Meg is találtuk, de a nyomorult ajtó zárva volt és se egy papír, se egy ember nem volt sehol, akitől megkérdezhettük volna, mit tegyünk. A gyerekekkel a sarkamban fejvesztve végigrohantuk hát a kapu húsz méteres körzetét, hátha van egy másik bejárat is valahol és egy alacsonyabb épületet is megnéztünk, nem ott kell-e bemenni. De sehol semmi. Ekkor hirtelen feltárult az eddig zárt ajtó és egy rakat szülő meg gyerek jött ki rajta. Vérszemet kapva bevágódtunk az ajtón a tömeggel szemben - de még mindig nem tudtuk, hova kéne menni. Szerencsére megláttam egy tanítónőt, aki épp hazafelé tartott és ő kedvesen odakísért minket az elsősök terméhez - ahol már ott állt a két elsős tanárnő. Két osztály lesz ugyanis mind elsőből, mind másodikból (azt, hogy kihez kerülnek, még nem tudjuk, mert a gyerekeket még nem osztották be). 

Kedvesen fogadtak, bár az látszott, hogy igen furán néznek, mit keres itt ez a szélütött nő két gyerekkel meg egy paksaméta papírral a kezében és miért most toppanunk be a semmiből. Mint kiderült, rossz kapunál próbáltunk bejutni, mert az óvoda és iskola egy épületben van, és mi az óvoda kapuja előtt várakoztunk. Kérdezték, bevárjuk-e a következő „turnust” de én úgy gondoltam, hogy jobb, ha a Középső most mutatja meg a rajzait és nem akkor, mikor senki se figyel rá harminc másik gyerek között, mert attól csak dührohamot kap. Úgyhogy bevonultunk a terembe, ahol ő egyesével megmutathatta a műveit - én pedig közben röviden felvázolhattam kik és mik vagyunk, stb. Szóba került a logopédus is és hogy jövőre is folytatni kell a Középsőnek, de nem tudom, hogy oldható meg iskolaidőben, erről is beszéltünk kicsit. Sajnos a fiúk abban a pillanatban érdeklődésüket vesztették, ahogy a rajzokról elterelődött a figyelem, és a Nagy elkezdett a padok között rohangászni (nem félórája dumcsiztunk, hanem nagyjából három perce). Rászóltam hát franciául, hogy jöjjön vissza - de mintha süketeknek beszéltem volna, odament a tanári asztalhoz és elkezdett piszkálni ott valamit. A Középső nyilván nem maradhatott ki a buliból, úgyhogy ő is odament, mikor pedig utánuk indultam, elfutottak előlem. 

Szerettem volna jó benyomást kelteni, legalább ebben az öt percben, úgyhogy próbáltam mentegetőzni kicsit - szerencsére az egyik tanárnő ebben a segítségemre volt és átmentünk a fiúk után abba a terembe, ahova elfutottak. Akkor már a játékos polcot piszkálták épp. Láttam, hogy nem túl őszinte a mosoly a nő arcán (a franciák nagyon adnak arra, hogy a gyerek szót fogad-e), a fiúk pedig megint elfutottak, miközben kifelé terelgetett minket a folyosóra. Itt átadott egy idősebb, nagydarab nőnek, aki továbbvitt minket és megmutatta a Nagynak, hogy hol lesz az ő osztálya (vagy a földszinten, közvetlenül a Középső osztálya mellett, vagy az emeleten). Felmásztunk hát az emeletre is vele, ahol a Nagy a terembe lépve azonnal a táblához ment, felemelte az odakészített filctollat és elkezdett firkálni vele.

Nem hittem a szememnek! Most ezt miért kell?! Ismét rászóltam, mondván: senki sem engedte meg, hogy firkáljon a táblára - de láttam, hogy az idősebb nőnél már elvágtam magam. Mivel a gyerek számára falra hányt borsó volt minden szavam, végül ő szólt rá, hogy tegye le a filcet. Javasolta, hogy menjünk ki az udvarra, azt is megmutatja - én meg buzgón helyeseltem, gondolván, ott legalább kedvükre rohangászhatnak. Kifelé menet még épp belebotlottunk a következő „turnusba”: vagy 25 gyerek a szüleikkel kézenfogva haladt kettes sorban szép lassan és illedelmesen az elsősök terme felé - miközben én épp a lépcsőn robogtam lefelé a két fiam után, akik megint elszaladtak, próbálván úgy tenni, mintha bevárnám a mögöttem döcögő kísérőnket. 

- Csak nagyon izgatottak - mondta udvariasan a minket kísérő tanerő, de láttam, hogy ezt maga sem hiszi el igazán. Nagyon szégyelltem magamat.

Az udvaron a fiúk megvadult kutyákként rohantak fel-alá, míg én szemrevételezhettem a tornatermet és a sportpályákat - ám alig tettek egy-két kört, már azt láttam, hogy a Nagy emeli a Középsőt és az elsősök termének ablakán az épp bent lévő „turnust” bámulják (csak reméltem, hogy nem öltögették a nyelvüket is rájuk). A csúcspont az volt, mikor nekiálltak köveket dobálni a kerítésnek, miközben a tanítónő egyre gyorsabb iramban kísért minket a kapu felé - és nem ért semmit a rászólás se az ő, se az én részemről.

Ha annyit mondok, hogy égett a pofámról a bőr, keveset mondok. Akkor se tudtak volna jobban bemutatkozni, ha direkt azt akarták volna bizonyítani, hogy ők a két legrosszabb gyerek a világon. Nagyon szégyelltem magamat. Már alapból rajtuk van mindig a bélyeg amiatt, hogy nem vagyunk franciák - de most aztán tíz perc alatt sikerült egy másikat is magukra ragasztani: kezelhetetlen, rossz gyerekek. Pedig tudnak jók is lenni, én aztán tudom. Csak abban reménykedem, hogy szeptemberig elfelejtik a tanerők ezt a kis affért - bár őszintén szólva nem hiszem. Ha tippelnem kéne, most tutira mi leszünk a következő napokban a téma a tanáriban. 

Shadow

A babanapló előző részeit ide kattintva>>> olvashatod el.