Szégyell a párom, azért nem visz sehova?

Hat éve ismerjük egymást. Nagy bumm-szerelem volt. Mindig is tudtam, hogy Ő az igazi és, hogy mellette akarom leélni az életemet. Egy évvel ezelőtt megfogant a mi kicsi lányunk. Nagyon boldog voltam terhességem alatt, mondhatni problémamentes volt az egész. Az utolsó időkben kétszer voltam kórházban téves „ezek AZOK a fájások” riasztás miatt, utólag már csak mosolygok, hogy ennyire alábecsültem a szülési fájásokat.

Mint már említettem, minden rendben volt, legalábbis a terhességemmel. Észrevettem, hogy az eddigi ide menjünk, oda menjünk férjemből, otthon ülök és nem megyek sehova férj lett. Eleinte nem zavart a dolog, hiszen hihetetlen rosszullétes kismama voltam a tizenikszedik hétig, de mikor kinőttem a terhesség eme zavaró tényezőjét, már csípte a szememet a folytonos otthon ülés. Egy idő után fel is vetettem, hogy nekem ez a problémám, de mindig volt valami „indok”.

„Jajj, cicám egész nap dolgoztam, most fáradt vagyok”, ha éppen szabadnapos volt, akkor a lakásunkat csinálta. Amikor pedig nem volt munkája, akkor a pénztelenségre fogta a dolgot. Én harcoltam egy darabig, volt, hogy szép szóval, volt, hogy hangossal, de semmilyen eredményt nem értem el. Végül odáig fajultak a dolgok, hogy magamat kezdtem hibáztatni.

Biztosan szégyell, vagy csúnyának tart, vagy mit tudom én. Aztán arra is gondoltam, hogy biztosan félti a pocakomban fejlődő kislányunkat. Beleringattam magamat az utolsó verzióba, és vártam, hogy megszülessen a baba, majd akkor jöhet a hepaj, persze ha a gyerek is elég nagy lesz ahhoz, hogy megmaradjon a nagyiéknál egy-két órácskát.

Eljött a szülés, eltelt egy, két, lassan pedig három hónap, és a hőn áhított kiruccanás még mindig sehol. Időközben átestünk számomra oly fontos eseményen, mint az évfordulónk, de akkor éppen kórházban voltunk a kislánnyal, így nem tudtunk elmenni sehova, de azért egy doboz bonbon vagy egy nagyon szeretlek, szerelmem sem hangzott el. Szépen lassan átsiklottunk felette.

Megint elkezdtem magamat okolni, pedig engem nem is kerített hatalmába az a félelmetes szülés utáni depresszió. Minden nap reggel-este fogat mosok, fürdök. Háromnaponta hajat mosok, sminkelem magam, sőőőt, még a hajformázásra is jut időm néha-néha és egy fél órás itthoni edzésre is. (Mondjuk elég tündér kislánnyal áldott meg az ég, ezért van időm minderre.) Szóval még azt sem lehet mondani, hogy igénytelen tehén vagyok, és ezért nem megyünk sehova…

Most már ott tartok, hogy elfogadtam ezt a szituációt, ugyan még fortyog bennem a düh és szomorúság érzése, ami olykor-olykor kitör a felszínre, általában ezt a tévében előforduló rózsaszirmok, romantikus vacsorák, szerelmi vallomások idézik elő. Persze ő is minden nap elmondja vagy százszor, hogy szeretlek, de számomra ez már kezd olyan snassz szöveggé válni, mint a „Mi volt ma a melóban? Áhh, semmi”.

Az arany is addig értékes, amíg kevés van belőle.

Ui.: Tegnapelőtt voltunk moziban!

Lexandra