Beérkeztek az írások a Bezzeganya pályázatára, ismét köszönjük azoknak, akik elküldték nekünk műveiket. Nem tudni, a közönség előtti lámpaláz, a nyári szabadságszezon vagy a hormonok volt-e az oka, de mindössze négy pályázat érkezett, amelyeket most közzéteszünk.

A jobbra található szavazódoboz segítségével lehet kiválasztani, melyik írás tetszik a legjobban, szerintetek ki legyen a következő kismamanapló szerzője.

A szavazás 2011. augusztus 18-án éjfélig tart. A nyertes kismamaruhákat kap a b.boomtól, a másik három pályázó pedig egy-egy kismamatoppal gazdagodik.

Kíváncsian várjuk, melyik írás stílusa és tartalma tetszik leginkább az olvasóknak.

A végeredménytől függetlenül minden pályázónak eseménytelen babavárást, gyors szülést és egészséges kisbabát kívánunk!


1.

32 éves vagyok, egy megyeszékhelyről írok. Egyelőre nem árulom el, hogy honnan, mert a férjemen, rajtatok és az orvoson kívül más még nem tudja az örömhírt, még a család sem. Hogy miért? Aggódom, nagyon aggódom... Pedig már „rutinosnak” mondhatom magam, hiszen 2002-ben született a lányom, és 2005-ben a fiam. Szeretném megvárni a 12. heti ultrahangot, és majd akkor közöljük mindenkivel, hogy mi is a nagy helyzet! Augusztus elsején töltöm be a 9. hetet, elvileg március 5-én születik majd a kicsi, de az előző tapasztalataim alapján túlhordott lesz, mint ahogy a testvérei is. Ő is tervezett baba volt, mint ahogy az első kettő is, így az első sikertelen hónap után a neten kerestem magyarázatot, hogy miért is nem jött össze...

Ekkor bukkantam a Bezzeganyára. Olvastam, olvastam, és vártam a csodára... Június vége felé a Babagyárba be is írtam kb. a 26. napomon, hogy úgy érzem, maradok még egy hónapot, mert menstruáció előtti tüneteim vannak. De nem lett belőle semmi… 2 pozitív teszt után is itt paráztam, hogy most akkor mi van, és mi van, ha mégsem. Tiszta szerencse, hogy el nem küldtetek a francba.

Végül július 19-én megláthattam, hogy tényleg van ott valaki, erőteljes szívhanggal! Már most megmutatkozott, hogy kb. 1 héttel kisebb, így rögtön március 13-a lett a március 5-ből. Szinte sejtettem. Hogy őszinte legyek, szeretnék már 7,5 hónappal idősebb lenni.

 

2.

Egy lány és egy fiú – két igen hangos testvér közé szorulva a rangsorban – kisebbfajta erőpróbát jelent, hogy azokon a bizonyos nagycsaládi összejöveteleken pár szóban elmondjam, köszönöm, jól vagyok.  Bár szemmel láthatóan ez mindannyiszor látszott is rajtam, hisz elégedett arc kifejezessél ültem párom mellett, aki elég jól kiverekedte magának a figyelmet, mivel jó humorral van megáldva, melynek leginkább apukám és öcsém örül a legjobban. Anyukám inkább annak örül, hogy a kizárólag csak 20 l-es edények révén a konyhájában mindig egy lakodalmi adaggal várja a barátnőkkel és aktuális pasikkal kibővült csapatot, D (a párom), pedig bőségesen kiveszi a részét a lakomából, melyet anyai nagymamám elégedetten apró bólogatásokkal nyugtáz.

Az utóbbi időben a téma, az állandó, az egyetlen, a megunhatatlan téma, a gyerek volt. A „Mikor lesz már unokám?” – kérdésre a család minden tagja egyszerre kezd el beszélni, és vág mindenki egymás szavába, hogy az ő poénja és vicces beszólása után ki-ki megkaparintsa az elismerő harsány nevetést, mely kicsiny időmorzsákat váj ki a beszélgetésből egy szusszanásnyi felkészülésre, hogy befogadhassuk a következő vicces elszólásokat. Késő estig tud ez a téma szóval tartani minket. Ilyenkor dőlnek belőlünk a hihetetlenebbnél hihetetlenebb történetek a képzeletbeli elsőszülött unokáról, aki az est végére kis bőrmellényben és pipás kiscipőben jelenik meg előttünk, várva a turbósított anyatejet, amitől a legerősebb, legfittebb, legokosabb kisgyerek lesz a világon. De valójában senki nem vette ezeket komolyan, kivéve a szülőket, hogy nekünk valaha gyerekünk lesz.

Ha egy közel 29 éves elfoglalt, pörgős életű nőnek késik egy hetet a menstruációja, az tulajdonképpen nem is annyira nagy baj – gondoltam. Kettőnél már azért illik tesztet csinálni – most már tudom.

Sok volt a munkám, bedarált, de egy késő délután, miközben egyedül voltam az irodában, csak egy pillanatra átsuhant az agyamon: „Mi van, ha terhes vagyok?” Olyan erős volt az érzés, hogy azonnal lerohantam az irodával szemben lévő gyógyszertárba és úgy kértem egy terhességi tesztet, mintha az életem múlott volna rajta.

Pozitív. A teszt pozitív volt. Örültem? Nem, inkább kétségbeestem, és azt hiszem, átesetem egy hármas erősségű szívinfarktuson. Nem mintha tudnám, hogy vannak-e a szívinfarktusnak fokozatai, beskálázott erőségei, de ha igen, és tegyük fel, egytől ötig terjed, akkor ez egy 3-as erősségű volt. Valahogy aztán csak kimentem a wc-ből, összepakoltam a síri csöndben, lévén, hogy senki nem volt már bent, majd utána a villamoson találtam magam, bár nem állítanám, hogy a helyzet magaslatán lettem volna. Ennél az állapotnál már az is magabiztosabb, mikor részegen próbálod magad betájolni, vajon merre is kell hazaindulni?

Korábban mindig hollywoodi filmbe illő jelenetet képzeltem el a gyerek jövetelének bejelentéséhez. Elképzeltem, ahogy hazamegyek, vacsorát főzök, és egy kiscipőt teszek egy fedő alá, melyet együtt emelünk fel, és az apuka felemel, megpörget, és vidáman tervezzük a jövőt, immár a babával. Ehelyett szótlanul ültem egy külvárosi Tesco pizzériájában D-vel, és azt néztük, hogy egy helyi apuka hogyan vágja fel apró darabokra a hetedik gyerekének a pizzaszeletet az otthonról hozott bicskájával, és a többi hat milyen gyorsan tünteti el az egyébként nem kis darab helyi specialitásokat. D sokáig nem bírta szótlanságomat, és hamar kiderült, hogy mit rejt rémült tekintetem, amitől neki is az lett, és ez eltartott még négy napig.

Ebben a négy napban elmondtuk egy-két nagyon közeli barátunknak, akik tényleg örültek, de valahogy nekünk még mindig nem lett jobb. A nőgyógyászom is az elsők között volt, aki boldog üdvrivalgás közepette közölte, mennyire örül, és hogy szedjek magnézium B6 vitamint (amiről csak az 5. hét környékén derült ki, hogy nélküle élni sem tudok), és hogy még várjak egy hetet, mert csak utána tud megvizsgálni a biztos diagnózis reményében.

Emlékszem, én mennyire örültem ismerőseimnek, barátaimnak, mikor arról számoltak be, hogy babát várnak. Tényleg örültem, és szemmel láthatóan ők is, majd a szülésig gyakorlatilag egyszer-kétszer beszéltem velük, akkor is telefonon. Mintha ilyenkor a nők elvonulnák a világ szeme elől, hogy aztán gyönyörű gyermekükkel ismét a porondra lépjenek, hogy még büszkébbek, szebbek, mosolygósabbak legyenek a dicsérő szavaktól, melyek lehet, hogy igazak, de az is lehet, hogy nem annyira.

De hogy mi zajlik le valójában egy nőben kilenc hónapon át, azt csak azok a nők tudják, akik benne vannak-voltak a terhesség minden fázisában. Mert azért valljuk be, babavárásnak hívjuk mindenki előtt, és terhességnek otthon.

Mire eljutottam a nőgyógyászatig, az olaszos családommal és a visszafogottabb anyósomékkal tudattuk, hogy babát várunk, és a felénk áradó szeretetüktől és biztatásuktól, támogatásuktól már kezdtük jobban érezni magunkat lelkileg. A doktorom, akivel szinte baráti a viszonyom – melynek nagy az előnye, hogy simán mondhatom neki, „hogy hülye vagy, ez fáj” – felállította a diagnózist: 5. hét, 6 nap, és 3 mm. D állati büszke volt, szerinte ebből 2 mm a nemiségét jelző szervecskéje, mert szinte biztosra érezzük, hogy fiunk lesz. Ha meg lány, akkor majd ezt a részt átírom. Tudom, nem nagy idő, és a baba sem volt nagy, de én annál többet szenvedtem. A reggeleim merő katasztrófává váltak. Közel két órámba telt, míg az ágytól eljutottam a fürdőig, onnan vissza a szobáig, hogy felöltözzek, majd egyek egy falat kekszet, koncentrálva, hogy az inkább bent maradjon, mintsem ki akarjon jönni, hogy aztán be tudjam venni a magnézium B6-ot.

Ma már a kilencedik hétben járunk, és az első nőgyógyászati vizsgálat óta még kétszer voltam a dokinál, mert elkaptam egy olyan húgyúti fertőzést, melyet antibiotikummal kellett kezelni, szigorúan olyannal, mely a babára nem ártalmas. Szóval – összefoglalva az elmúlt időszakot – hányinger, rosszullét és fertőzés, mellfeszülés, hasfájás. És a kalandnak még korántsincs vége.

 

3.

Kisanyám

Szereplők:

Én

R.

Életke

Helyszín: Európa nyugati részén található sziget fővárosa: London

Időpont: 2011. kora nyár

Első fejezet, melyben bemutatjuk a történet szereplőit, körülményeit.

Én: 33 éves magyar állampolgárságú nő, családi állapotát tekintve házas. Foglalkozása már nehezebben meghatározható, mely nemcsak bemutatkozáskor, hanem a mindennapokban is gondot okoz a szereplőnek (jajistenem, a síromra nem lehet kisregényt írni – egy szó kell: orvos, költő…!) Szorítkozzunk arra, hogy jelenleg egy jól menő nemzetközi cég törekvő „country managereként” talicskázza haza azt a bizonyos havit…

R.: 36 éves magyar állampolgárságú férfi. A fent említett Én barátja és szeretője nyolc, hites férje pedig két éve. Érdeklődése az elektromosan meghajtott autóktól a bonsaiok metszésén keresztül a palákkal borított házak praktikumáig mindenre kiterjed, elsősorban mégis képek: álló-, illetve mozgóképek alkotása áll középpontjában. Jelenleg aktív munkakereső.

Életke: a szereplők bemutatkozási sorrendjében ugyan a harmadik helyre került, írásunk lényegét tekintve azonban ő az alfa és az ómega, a kérdés és a válasz, a rombolás és az építés, a hallgatás és a szólás… Életke létrejötte Én és R. álmának köszönhető, életkora 9 hétre tehető, és a helyi szokásoknak megfelelően létezését egyelőre kizárólag tesztek és elmaradt ciklusok bizonyítják. Az első hivatalos megerősítés időpontja augusztus 4-e, mely a naptárba aranynapos ünnepként került be. E napon tervezendő a hegyként felgyülemlett rémségkövek leomlása, mely feltételezhetően Életke szívhangjának hatására következik majd be. Életke az első, aki Ént egy pillanat alatt Bezzegkisanyámmá változtatta. Ez a tény egyelőre leginkább egyfajta tudatként ragadható meg, mely a dagadó melltől (büszkeség??), folyamatos éhségtől, továbbá álomkórtól eltekintve nem mutat további fizikai jeleket. Életke rohamosan fejlődik!

Második fejezet, melyben Életke hivatalos bejegyzésként jelenik meg az egészségügy Nagy Könyvében

4.

Kukucs, sziasztok!

25 éves elsőterhes friss kismama vagyok. „Már” a nyolcadik hétben járok, bár igazán még fel sem fogtam, attól függetlenül, hogy már 4 hetesen tudtam, hogy mi a helyzet. Azt hiszem ez addig nem is fog változni, míg el nem kezd nőni a pocim vagy nekiáll mocorogni a Törpike.

A történetünkben nincs semmi különleges, a kedvesemmel olyanok vagyunk, mint a legtöbb pár. Viszont a pocaklakó története szerintem említésre méltó. Kapcsolatunk hetedik (a félelmetes, rizikós hetedik) évében úgy döntöttünk, hogy ideje saját (bér)lakásba költözni, bár eddig is együtt éltünk már jó pár éve. Bújtuk a hirdetéseket, míg egy ismerős személyében és lakásában megtaláltuk a tökéletes kéglit. Uccu neki, beköltöztünk, majd persze ki is élveztük a független életet.

Már régóta terveztük, hogy valamikor a babaprojektnek is nekifekszünk, úgyhogy most láttuk elérkezettnek az időt. Úgy számoltam, hogy ha mondjuk június táján abbahagyjuk a védekezést, jó eséllyel az őszre megfogan a baba (éljen a pozitív gondolkodás). Így még bőven meg lett volna az egy év munkaidőm, ami azért nem jön rosszul. Csak egy kis hiba csúszott a számításainkba: Törpenyúl már az első védekezésmentes hónapban megfogant. Egyből bele a százas körbe, amire rém büszkék vagyunk. A 8 hetes ultrahangkor azt mondták ünnepi baba lesz, március 15-re lőtték be a várható dátumot. De én már most megmondom, hogy nem lesz így. 14-én fog megszületni. Miért? Mert a családban ez már hagyomány, hogy a friss csemete valaki másnak a szülinapján születik. És Törpenyúlnak pont van egy leendő unokatesója március 14-i születésnappal.

Orvoshoz a 6. héten mentem el, de a kellő tüneteket orvos nélkül is produkáltam: émelygés a köbön, és olyan mértékű aluszékonyság, hogy az már félelmetes volt. Sosem volt rossz alvókám, tulajdonképpen bárhol, bármikor képes vagyok elaludni. De ez az állapot még engem is sokkolt. Előfordult, hogy este 6 körül vacsi közben zuhant rám, hogy nekem most sürgősen aludnom kell. Brr... Ez szerencsére lassan, de biztosan múlik. Az émelygés viszont pont az ellenkezője, napról napra egyre rosszabb. Jelen pillanatban ott tartok, hogy felülni sem vagyok hajlandó reggel az ágyban, amíg nincs elérhető távolságban tea és keksz. Úgy látszik, nem csak a szépségért kell megszenvedni. Öröm az ürömben, hogy legalább a melleim is lelkesen nőnek. Vigasztalásképpen, hogy nem csak Törpenyúl lesz a pozitív a dologban.