„Még a tojáshéj a seggeden, és már vitatkozol????” – kapta meg a kiskorú a hagyományos nevelés híveitől sokáig. Elvégre a felnőtt idősebb, tapasztaltabb, és okosabb, a gyereknek meg az a jó, ha nem kérdőjelezi meg, amit hall tőle.
Ha ez a szemlélet az uralkodó, akkor tanár legyen a talpán, aki nem pikkeléssel-üldözéssel reagál a „tanár úr, hiba van a táblán az egyenletben” vagy a „tanár úr, én tudok egy öt sorral rövidebb kódot is rá” típusú megnyilvánulásokra. Pedig az igazi nagy tanáregyéniség ilyenkor gratulál a gyereknek, aki bebizonyította, hogy elsajátította azt, amit most annyian hiányolnak: a természettudományok műveléséhez elengedhetetlen gondolkodásmódot és hozzáállást.
Nézem az új közoktatási alapelveket, valamit a kitűzött célokat, és csóválom a fejem, mintha nem stimmelne egymáshoz a kettő, hiszen az a gyerek, aki gondolkodás nélkül másolja le a képletet a tábláról, hiszen a tanár tekintélyét kérdőjelezné meg, ha utánaszámolna, az aligha lesz a matematika vagy a fizika doktora. Rosszabb esetben a tisztelettudó tanuló azt se mondja meg a tanárnak, hogy egy kukkot sem ért abból, amit hall. Majd az év végi dolgozatból derül csak ki.
Az angolszász országok iskoláiban két olyan tanulnivaló van, amit őszintén irigylek, és igazán sajnálom, hogy a magyar iskolák többségében nem tűnik fontosnak. Az egyik az önálló munkára való szorítása a nebulónak, már kb. kilenc-tízéves kortól, esetleg csoportosan, kap vagy választ magának egy témát, egy feladatot, amit lényegében önállóan dolgoz ki. Önállóan keres forrást hozzá, önállóan választ módszertant (talán ez egyben ad segítséget a tanár, ha a gyerek kéri), önállóan, illetve a csoporttal valósítja meg, és be is kell mutatnia az osztálynak. Nemcsak a kiválóságokat összegyűjtő elitiskolában, hanem a normál osztályban, a normál gyereknek. A másik feladatféleség pedig az, hogy a gyereknek meg kell tanulnia vitatkozni, érvelni, másokat meggyőzni, és ez korántsem marad a „vezesse le az egyenletet a táblánál” témakörében.
Mondjuk úgy tűnik, mi felnőttek sem tudunk vitatkozni. Észérvekkel meggyőzni egymást, hatásosan, erőfölény alkalmazása nélkül meg még kevésbé. Mert vitán én nem a „gyere ki a kocsma elé” meg „szidod az anyámat??” típusú szövegre gondolok, abban verhetetlenek vagyunk. Csak és kizárólag arra, amikor nagyon eltérő álláspontokat vitat meg két vagy több ember, miközben véletlenül sem kerül elő a „lefejellek, köcsög” mint érv, amikor mindenki úgy gondolja, hogy az ellentétes álláspontot képviselőnek eszébe sincs a többiek lelkivilágába gázolni, és amikor elfogadható az is kimenetnek, hogy senki álláspontja nem változik meg a végén, legfeljebb jobban megérti, miért is hajtogatja magáét a másik.
Szeretném, ha a gyerek már általános iskolás korában megtanulná a természettudományos gondolkodás alapját az ok és okozat összefüggését, azt a rendszert, amit elméleti síkon már az ókoriak is csiszolgattak a szónoklás és mások meggyőzésének tudományával együtt. Szeretném, ha nem csak a matekra-fizikára korlátozódna, hogy végiggondol egyfajta ok-okozati sorozatot, mielőtt valami „meggyőződésként” kiesik a száján. Szeretném, ha gondolatban ezután hátralépne, és úgy hallgatná végig a másik fél érvelését, aki remélhetően szintén az ok-okozati és logikai feltételek mentén gondolja végig a mondanivalóját, és eszébe sem jut, hogy azzal tromfoljon, hogy „lefejellek köcsög”, esetleg a finomabb, de pont ugyanolyan ostoba „akkor nem leszek a barátnőd” mondattal.
Az elmúlt néhány évben jó pár cég élt abból, hogy felnőtt embereket úgynevezett „prezentációs készségek” tanfolyamon próbáljon cizellálni, mivel nagyon sok, egyébként kiváló szakmai tudással rendelkező szakember volt képtelen arra, hogy öt percben vagy tízben összefoglalja a mondanivalóját, kívülállóknak is érthető és áttekinthető segédanyagokat hozzon létre, neadjisten meggyőzze a céges vevőt, mitől is kiválóak a cég szolgáltatásai. Ha a vevő az esetleges gyengébb pontokat firtatta, komoly ügyvezetők és termékmenedzserek voltak képesek kisgyerek módra megsértődni, esetleg hátsó szándékot feltételezni a kérdezőről, ahelyett, hogy szépen, logikusan kifejtették volna, miért nem állja meg a helyét az, amit a vitapartner állít, arról nem is beszélve, hogy a kritikát felhasználhatták volna arra, hogy a szolgáltatás tényleges zsengéin javíthassanak.
Valamiért úgy érzem, gyerekkorban kéne kezdeni, hogy a másik ember alapjában véve tisztelni való, a véleményével együtt, még akkor is, ha a miénktől eltér. Gyerekkorban kéne elkezdeni tudatosítani, hogy vitatkozni általában ott érdemes, ahol nem ízlésbeni vagy érzelmi kérdésekről van szó, mivel ott ritkán érvényesíthetőek az ok-okozati összefüggések, sőt, még a tudományos szempontok sem. Lehet órákon át vitatkozni Baudelaire költészetének mindenféle vonatkozásairól, az viszont elég meddő és unalmas, ha a műveit nem kedvelőt arról akarjuk meggyőzni, hogy neki szeretnie kéne ezeket. De még a zsigeri frász és előítélet is oldható, egy régi mondás szerint ha félsz valamitől, mérd meg.
Ha és ahol nem tudjuk megbeszélni a dolgokat, ott hamarabb fog előkerülni a pofon, mint a meggyőzés eszköze. Ahol a kritikátlan el-és befogadás az elvárás, ott nem fog születni semmiféle korszakalkotó műszaki találmány, de még egy ismeretlen formátumú matekpélda láttán is a fejét fogja a gyerek vakarni. Ahol mindig versenyezni kell, és sosem együttműködni, adott esetben a véleményünket nem osztókkal is, ott akadozni fog bárminek a működtetése, a multinacionális cégek ma is a magyar munkavállalók csoportmunka-képességeit értékelik a leggyengébbre, talán a nyelvtudás után. Ahol az a legfontosabb, hogy lenyomjuk a másikat, ott előbb-utóbb eltűnik a lényeg.
Sajnálatos volna, ha ebbéli hiányosságainkat úgy próbálnánk leplezni, hogy a gyerekre ráparancsolunk, hogy zöldfülűként ne merjen visszapofázni (más kérdés, hogy elvárjuk a minőségi visszapofázást, tehát érveljen a büdös kölök), hogy aztán a felnőtt társadalomban is vagy ököljoggal, vagy érzelmi zsarolással próbáljunk kibújni a feladat alól, hogy megvédjük az álláspontunkat, és megértsük a másikét. Úgy érzem, a bizalmon kívül az értelmes viták is fájdalmasan hiányoznak ma a köz-és magánéletünkből, amelyet jól tükröz pár netes fórum hangnemének eldurvulása is.
Nálatok szabad a gyereknek visszapofázni? Mutattok példát logikus érvelésből? Elmeséltétek, hogyan tanultak logikát az ókoriak, mi az, hogy számítógépes logika, vagy hogyan tanultak a hajdani hadvezérek szónokolni, ha kellett? Csinál a gyerek önálló feladatokat a suliban? Dolgoznak néha csoportban? Szereti?
Vakmacska
