Az Esküdt Ellenségek című amerikai krimisorozatban volt egy epizód, amelyben egy manhattani anyuka elkezdett olyan szülőtársakat gyilkolni, akik az iskolai várólistás kisgyereke felvételének útjában álltak.
Természetesen az epizód után ki volt írva a szükségszerű „a történet csak a képzelet szüleménye” szöveg, de én, aki végigcsináltam az iskolai jelentkezéseket, vizsgákat, szemináriumokat, álmatlan éjszakákat és kéztördeléseket és találkoztam mániákus szülőkkel, teljesen hihetőnek találom. Az alap megvan a történethez, csak egy bomlott elméjű anyuka kellett hozzá. És elme legyen a talpán, aki nem bomlik meg, legalább egy kicsit a folyamat alatt.
Kezdjük azzal, hogy a város népsűrűsége és sokszínűsége olyan helyzetekhez vezet, hogy a legszegényebb gettó és drogdíler centrál utcákra lehet a luxuslakásoktól. A friss bevándorló, angolul még nem beszélő, esetlegesen majdnemhogy írástudatlan családok világelső egyetemek Nobel-díjas kutatóinak közvetlen közelében laknak. Így azután ha bármely adott körzeti általános iskola vonzásterét nézzük, mindenféle családból származó mindenféle bőrszínű és képességű gyerekek tartoznak oda. A keverési arány nagyon különböző és iskolafüggő. Aki megteheti, többnyire magánsuliba adja a gyerekét. De sokan persze nem tehetik meg, nekik marad az állami iskolarendszer. Mint nekünk. És ekkor nem ér véget az iskolaválasztás, hanem akkor kezdődik csak igazán.
A világon mindenütt az okos szülő a lehető legjobb iskolába akarja íratni a sarját (erre a férjem emlékeztetett először, őt a 70-es években fél Budapesten átkocsikáztatták minden reggel egy jó általános iskolába, ami egyébként úgy tűnik megérte, ha az eszét és a karrierjét nézem), de Manhattanben ez egy igazi kompetitív sport. A folyamat istenigazándiból szeptember legelején kezdődött számunkra és az akkor 3 és fél-4 és fél eves lurkók szülei számára, egy 3 órás előadással és fórummal, amit New York vezető iskolaválasztási tanácsadónője (bizony ilyen is van) tartott. Az anyagot kiprintelve is megkaptuk, egy centi vastag papírtenger formájában. Akit egyáltalán nem érdekel, hogy hova jár a gyereke, az küldheti a lakcíme szerinti oskolába, a rendes osztályba, mert oda garantáltan felveszik. De én még soha, egyetlen középosztálybeli szülővel nem találkoztam itt, aki ne próbálta volna meg az igencsak kecsegtető egyéb opciók legalább egyikét.
A manhattani állami iskolák alfája és omegája, mindenki szívének vágya a Hunter College Elementary School, az ország egyik legjobb nevű állami tanintézménye. Patinás épülete lakásunktól alig 5 percre van kocsival. Ingyenes, de olyan magas szintű oktatást nyújt, hogy az onnan kikerülő gyerekek szinte mindegyike az ország elit egyetemein (olyanokon, mint a Harvard, Yale, Stanford, stb.) végzi. Ők NEM azok az amerikaiak, akik nem találják meg Magyarországot a térképen. Ők lesznek, gimis töritanárnőm szavaival élve „az ország intellektuális elitje”. Minden évben felvesznek 25 kisfiút és 25 kislányt a sokezer jelentkezőből. A bejutáshoz az szükséges, hogy a kemény jelentkezési díj kifizetése után a gyerek egy gyerekpszichológus rendelőjében az iskola intelligencia tesztjét a legmagasabb fokon végezze el, a felső 1 százalékban.
Olyan kicsi az esély a bejutásra, hogy sok szülő „nem kínozza ezzel a gyereket”. Hát mi „kínoztuk”, és talán pont azért, mert nem stresszeltünk rá a dologra, lottónak fogtuk fel, jó mókának. A jelentkezést azzal indokoltuk, hogy ha a gyerek tényleg kimagaslóan tehetséges, akkor megérdemel egy esély a legjobb iskolára. Ha meg nem, akkor sebaj. A teszt előtt pár nappal megmondtuk Izabellának, hogy van egy bácsi, aki nagyon szeretné tudni, hogy mennyire okos, és mit tud egy négyéves, és megkértük, hogy mutassa meg neki. A kis kezeit kaján vigyorral dörzsölve ment be a fontos emberhez novemberben, és negyven perccel később a jutalomfagyiját követelve viháncolva jött ki. Persze mint decemberre megtudtuk, nem jutott be, a csodálatos eredménye ellenére, de nem búslakodtunk, és soha többé nem beszéltünk a Hunterról. Oda csak a nulladik osztályba, Kindergartenbe lehet jelentkezni. Ez a fejezet lezárult.
Következett egy másik égő karika átugrása. Több körzeti iskolában, a miénkben is, minden évfolyamon belül van egy úgynevezett „Gifted and Talented” (különleges és tehetséges) osztály, ahol az oktatás magasabb színvonalon folyik, kevesebb gyerek jut egy tanárra, és általánosan elfogadott tény, hogy akár a legjobb magániskolák szintjén áll. A mi körzeti iskolánkban az öt osztályból egy ilyen. A Gifted and Talented programba is felvételizni kell, egy újabb intelligencia teszttel, januárban. Ekkor már profiként álltunk hozzá, még gyakorolgattunk is, a könyvesboltokban bárhol megvásárolható játékos feladatfüzetecskék által (kis képes tesztsorozatok vannak a tesztben: kakukktojás, “fejezd be a sort” és hasonlók).
A gyerek élvezte a gyakorlást, én kevésbé, mert éppen egy új munkahelyen kellett bizonyítani magam napi 8 órában. A kérdések maguk nem igazán nehezek, de a négyéves gyereknek ez alatt a teszt alatt is el kell töltenie egy órát egy vadidegennel, a szülei nélkül, lehetőleg ülve és koncentrálva. Az adott korcsoport felső 10 százalékában kell teljesíteni ahhoz, hogy a gyerek bekerüljön a tehetségeseknek fenntartott programba. Izabella a felső 20-ban végezte. Ez egy kiváló eredmény egy nem angol anyanyelvű kicsinek egy olyan vizsgán, ahol a kérdéseket angolul teszik fel és a szókincset is letesztelik, de nem volt elég jó a programhoz. Nagyon megdicsértük a teszt napján, de utána soha nem beszéltünk neki róla.
Ekkorra már kezdtem egy kicsit elkenődni, mert a G&T volt a titkos vágyam (a lehető legjobb oktatás a hozzánk 50 méterre levő iskolában), de volt még egy jó lehetőség. Körzetünkben van egy állami általános iskola, tőlünk 3 rövid sarokra, ahol progresszív oktatás folyik (ami nekem imponál, Izabella Montessori oviba járt). Az iskolát, mint az összes többi körzetit is, meglátogattam, és nagyon tetszett a hozzáállásuk. Ebbe az iskolába lottóval lehet bejutni, a jelentkezőket sorszámmal látják el, és áprilisban van a húzás. A több mint 500 jelentkezőből 80 jutott be. Mi nem.
És ekkor kezeimet széttárva feladtam a harcot. Ekkorra már több mint 1éve foglalkoztatott a dolog. Először játékosan, és szkeptikusan sodródtam az egészben („én aztán nem fogok ilyenen stresszelni!!!” – ahogy azt Móricka elképzeli) majd egyre inkább belevetettem magam a jelentkezési harcba. A játszótéren, a balettórai váróban, a buszon, a pénztári sorokban, minden szülő erről beszélt kemény hónapokon át. A legártatlanabb beszélgetés egy eldobott labdáról is a szükségszerű „Melyik a körzeti iskolád? Hogy tetszik? Megpróbáltátok a Huntert? Mikor küldik ki a G&T eredményeket?” darázsfészkekhez vezetett. Nem kevesebb mint 100 ilyen beszélgetésnek voltam fültanúja, és nagyon soknak résztvevője. Kiégtem. Elfogadtam a körzeti sulit. Akkor is, ha a tavaly ott logopédus barátnőm olyan történetet is mesélt, hogy az egyik harmadikos egy maréknyi éles lőszert vitt be az osztályba játszani. Hát kérem, errefelé ez előfordulhat bárhol. És akkor is, ha tudom, hogy erősen gyenge középmezőnyű a színvonala. Nagyon sok szülővel ellentétben nem döngettem a progresszív suli falait a várólista ügyében egész nyáron, hanem elmentem vakációra Magyarországra és vissza se néztem. A G&T programra a sulinkba lehet felvételizni első osztályba és másodikba is (utána már nem). Meg fogjuk próbálni a télen megint, mert miért ne, megpróbálni ingyen van, és mindenki szerint az előnye nagyságrendekben mérhető.
De addig is, én elégedett leszek azzal, ami jutott, és izgatottan várom a szeptemberi iskolakezdést. A gyerek meg annál inkább, neki fogalma nincsen, mi folyt a színfalak mögött.
Másutt
