Megszüntetné a jelenleg működő több mint 700 szakképző iskola önállóságát a Nemzetgazdasági Minisztérium. A tárca szakképzési rendszer átalakítását célzó koncepciója szerint az iskolákat megyénként 2-3 központi intézménybe vonnák össze a térségi integrált szakképző intézmények (TISZK) mintájára, ám a jelenlegi 85 TISZK helyett 55 működne a jövőben és ezekbe olvasztanák be a szakképző iskolákat. Így valamennyi intézmény elvesztené önállóságát – írja a Magyar Nemzet alapján a Népszabadság.  Sajnos a minisztérium honlapján hosszas kutakodás után is csak egy vicc szintű dokumentumot találtam „A NEMZETGAZDASÁGI MINISZTÉRIUM KONCEPCIÓJA A MAGYAR SZAKKÉPZÉS MEGÚJÍTÁSÁRA” címmel (5 oldal, némi előny-hátrányt felsoroló anyag, címszavakban mond ezt-azt, de egész biztos nem erről az anyagról beszélnek a lapok), így kénytelen vagyok a napilapokra támaszkodni forrás címen.

Az új rendszer bevezetésétől jelentős megtakarítást vár a minisztérium, írja a cikk, mivel felszámolhatóak lennének a párhuzamos képzések, felszámolható lenne a drága tanműhelyek jó része. A tanárok a térségi központ valamennyi intézményében taníthatnának egyszerre. Növelnék az osztálylétszámot és három évre csökkentenék a szakképzési időt. Az iskolarendszerű szakképzésben most dolgozó 27384 tanárból a reform végére legfeljebb 20 ezer maradna. A szakképzésre mindezek együttes eredőjeként 20 százalékkal kevesebbet kellene költeni. A hároméves képzési idő második és harmadik évében a diákok cégeknél, vállalkozásoknál, tanulószerződés keretében sajátíthatják el szakmájukat. A cikk szerint Czomba Sándor elmondta: az NGM szakképzési koncepcióját a kormány már tárgyalta és elfogadta, a tervezet a közigazgatási egyeztetés és a társadalmi vita után, várhatóan késő ősszel kerül az Országgyűlés elé, a 2012-es tanévtől már az új szakképzési rendszerben tanulhatnak a diákok.

Nem ez a megdöbbentő, bár az összevonás hallatán azt hiszem, a pár kiváló, nem TISZK-hez tartozó iskolavezető kapott szívinfarktust, remélem, régi jó ismerősöm, a kiváló Kosztolányi Gyula (a dabasi Kossuth Zsuzsa szakképző igazgatója, ha nem ment még nyugdíjba azóta) nincs közöttük. Az eredményei ugyanis párját ritkítóak, ha egy átlagos, vagy átlagon aluli intézménnyel vonnák össze őket, porrá omlana nagyjából minden, amit iszonyatos erőfeszítéssel felépítettek.

 A Nemzetgazdasági Minisztérium terve szerint – így az újság – a nyolcadikosok kompetenciamérésén elért eredmények alapján a gyerekeket szintekbe sorolnák és meghatároznák, hogy melyik szinthez milyen iskolatípus tartozik. A középiskolai felvételt ehhez a vizsgaeredményhez kötnék. Így 40 százalékkal csökkenthető lenne a gimnazisták száma. A kétéves, felsőfokú, de diploma nélkül záródó képzéseket pedig törlik az Országos Képzési Jegyzékből (OKJ), a de a többi OKJ-s tanfolyamot is felülvizsgálják.

Eddig a hír, puffogós vélemény helyett mítoszrombolás kezdődik: az átalakítások ugyanis látszólag pár közhelyre alapoznak, amiknek gyakorlati igazolása legalábbis az én tapasztalataim szerint hiányzik. Lássuk, mit cáfolt az élet környezetemben.

1. sz. mítosz: A jómunkásember jól megél, ügyes szobafestők, asztalosok rengeteget tudnak keresni, lényegében amennyit csak akarnak, sőt.

Feltételes módban lehet, hogy páran sokat keresnek, de a nagy átlag messze nem ilyen. Gondolkodjunk kicsit:  hány évente festetjük ki a lakásunkat, összegszerűen mennyit szánunk akkor rá, hány darab kéne belőlünk, hogy egy szobafestő folyamatosan és magas keresettel éljen meg, beleértve a karácsonyi, év eleji téli uborkaszezont is, és ehhez képest mekkora Pemzli Pál átlagfestő átlagos állandó ügyfélköre, akik már legalább egyszer dolgoztattak vele. Adjuk hozzá Pemzli Pál átlagos marketingképességeit, és büdzséjét arra, hogy hirdesse szolgáltatásait, valamint annak esélyét, hogy idegenként erre rátaláljunk. Adjuk hozzá Pemzli Pál anyag- és szerszámszükségletét, és gondoljunk bele, ő még szerencsés, neki csak létrára, festőszerszámra és egy autóra van szüksége, miközben pár szintén idézgetett kollégája, az asztalos, a kőfaragó meg még páran kell, hogy rendelkezzenek egy komplett műhellyel, sokszázezres gépparkkal is. Azt bizony valamiből ki kéne termelni.

Márciusban dolgozott nálam Festőlaci. Festőlaci nem ért sem az önreklámhoz, sem a könyveléshez (képtelen követni a negyedévente változó szabályokat, néha azok is, akiknek ezért fizet), csak remekül  és sokfélét fest, pontos, mint egy svájci óra, nem iszik. Festőlaci a túlélés határán egyensúlyozott mégis: munkaeszközét, a pár éves Chevroletet elkobzással fenyegette a bank,  miközben hiába volt papíron bejelentett munkaviszonya, épp harmadik hónapja nem kapott onnan egyetlen fillért sem, mivel nem volt munka, csak amit Festőlaci felhajtott önerőből és ismerősökön keresztül. Mikor értesültem erről, én is körbetelefonáltam, míg egy általam ismert rokonszenves-becsületes kisvállalkozáshoz is beajánlottam. A nagy lakóparkok hiéna-vállalkozói késve, és arcpirítóan keveset fizettek neki több havi  munka után, de hasonló bajokkal küzd az általam ismert Gázszerelő Gyula (ha egyéni vállalkozónak áll, csurran-cseppen a munka, míg a járulékos költségek folyamatosak és nagyok, ha pedig valakinek az alkalmazottja, akkor pedig pofátlanul lenyúlják), Burkoló Béla és más, csak a szakmájához értő mesterember. Tessék őket megkérdezni, azokat, akik nem üzemszerűen űzik a sírást.

A másik probléma a személyes munkavégzés korlátja. Ha Festőlaci a világ leghatékonyabb festője, akkor is csak x négyzetmétert tud kifesteni egy napon, ennél többet nem tud keresni vele, mivel az egekbe nem emelheti az árait. Lehet, hogy egy-két sztárfodrász, asztalos-restaurátor, kézműves művész megteheti, de többet nem tart el a piac. Nem bírja megfizetni.

2. sz. mítosz: Nem kell annyi elmélet, nyelv sem kell, aki csak iparos, megél  ezek nélkül!

Aha. Az év vállalkozásának többször kikiáltott Mapei Magyarországtól olvastam talán többször a sirámokat, hogy a technológiai utasítások be nem tartása kitűnő anyagokkal is silány munkát eredményez.  A technológiai utasítások sokszor vannak bizonyos idegen nyelveken, nem éri meg mindent lefordítani, műszaki berendezéseknél is, minden évben más fénymásolókat, tévéket, laptopokat kell javítani, a komolyabb feladatokra bizony mérnököt alkalmaznak.  Nagyon sok a számítógéppel vezérelt munkavégzés, ott már programozási ismeretekre és informatikai tudásra is szükség lehet, már megint azon a fránya angol nyelven, funkcionális analfabétákkal ez lehetetlen. Meg kéne érteni az idegenből odavezényelt munkavezetőt, amikor átáll a gyár az új technológiára – jó reggelt kívánok, az összeszerelő üzemek boomja itthon addig tartott, amíg be nem léptünk az Európai Unióba, meg nem ugrottak a bérek, ma már csak elenyésző esetben éri meg Magyarországra hozni primitív betanított munkát Ázsia helyett. El is mentek az ilyen gyárak jó pár esetben, hátrahagyva egy rakás szerencsétlen, valódi szakmával nem rendelkező munkanélkülit, akik legalább annyit megtanultak, milyen egy modern üzemben dolgozni.

3. sz. mítosz: Azok a jó régi  kétkezi szakmák! Vissza kéni hozni őket!

Mégis, melyikre lenne kereslet? Vályogvető, órás (kezeket fel, akinek felhúzós van), írógépszerelő, mechanikus nyomdász? Kezeket fel, aki megjavíttatja az olcsó CD-lejátszót az új áráért, bármely környezetszennyező is az elromlott eszközt kihajítani.  Hányan hordunk kézzel készített cipőt, ruhát, van-e pénzünk egyedi bútorokra, van-e kazettás magnónk? Megfizetnénk-e ezeket, ha több varrónő, cipész, asztalos lenne hirtelen? Visszahozná-e valaki a magyar könnyűipart, ha valahol ruhakészítőt, kesztyűvarrót képeznének nagy tételben? Aligha.

4. sz. mítosz:  A a cégekhez kihelyezett oktatás korszerűbb és olcsóbb,  igyekezzünk tehát ezt átvenni pl.  Németországból

Megnézném én azt, aki éles üzemben kacagva tanuló kezébe adja a vadiúj, milliós, pályázati pénzen nehezen szerzett gyártóeszközt, mert iskolában drága a tanműhely. Keresem lámpással a Németországban valóban létező közepes, családi cégeket (nem, nem ötmillió az éves forgalmuk és nem két bejelentett alkalmazottjuk van, az ott nem középvállalat), akiknek van munkakultúrája, innovációs képessége és hajlama arra, hogy a tanulót valóban oktassák, esetleg alkalmazzák is később. A nagy összeszerelő gyáraknál nincs keret effélére, a betanítottakat persze betanítják, de az átlag 3%-os nyereségből (többtucattal beszélgettem anno) nem fognak CNC-esztergályost képezni saját tőkéből.

Cincog bennem még egy gondolat. Ha Németország most már sok szakmára mondja, hogy igenis kéne magyar munkaerő – sok helyre keresnek szakmunkást – akkor valami ott is hibádzik a szakképző rendszerek, a bérezés, vagy valami más körül, ha nem így lenne, akkor alighanem e munkahelyek többségét a helyi erők töltenék be.

Ha ezeken a mítoszokon túllépünk, akkor még mindig lennének kérdéseim.

  • Mi motiválná a fiatalokat hogy szakmunkásnak menjenek, ha a mítoszokat leromboltuk,  marad a puszta statisztika, ami úgy szól, hogy a diplomások átlagbére a szakmunkás bér kb. háromszorosa, és a diplomások közt kevesebb a munkanélküli?
  • Hol vannak azok a kiváló oktatók, akik a szakma mesterei és még oktatni is tudnak, a cégeknél? Eddig mit csináltak? Hol tanultak meg tanítani?
  • Van-e arra példa valahol a világon, hogy brutális forráskivonás minőséget eredményezett, és hogy csinálták? Van-e arra példa Európában bárhol, hogy a trenddel szembemenve rövidítették, nem növelték az átlagos képzési időt, és az így kitanult munkaerővel gazdasági fejlődést értek el? Az általam ismert viharálló sikerországokban – Svájc, Dánia, Finnország – éppenséggel magas a jól képzettek aránya, és nem akarnak talicskázásra alapozni semmiféle gazdasági növekedést.
  • Mit mérnének nyolcadikban? Sorok írója egyébként messze tizennégy éves korában volt a leghülyébb és a legdekoncentráltabb, még jó, hogy a gimnáziumi évek alatt volt módom érni, és megtanulni felnőtt módra tanulni. Apropó, felnőtt és tanulás – a felnőttképzésben részt vevők aránya a bányászbéka alját sem súrolja ma hazánkban, és egy bebukott matekérettségit nagy kínkeservesen be lehet pótolni huszon-vagy harmincévesen, de egy teljes érettségit letenni munka és család mellett szerintem nagyjából lehetetlen a többségnek. A magyar iskola jelenleg nem kompenzálja, hanem felerősíti az otthonról hozott hátrányokat, így szól minden kutatás tíz éve, jól kinézünk, ha ennek tetejébe a tizennégy éves egyetlen napján múlik, miféle karriert fut majdan be. Hja kérem, innen szép nyerni, ugyebár.

Vakmacska