Tudom, ironikus az, hogy ennyit „dolgoztunk” a babán, és most azt kell felfognom, hogy terhes vagyok. Hisz ezt vártam, ezt akartam. Én tisztában vagyok vele, hogy nagyon sokan sokkal többet várnak egy baba érkezésére. Főleg most, hogy egy barátnőmmel együtt élem át a lombikprogram rögös menetét. Én a teherbe esés alatt is és teherbe esés után is azt mondom, hogy olyan nincs, hogy elszáll a görcsösség és jön a baba, max. kicsit alábbhagy. Ott van.
Ott van minden mozdulatban, minden tettedben, minden levegővételben. Amikor meglátsz egy terhes kismamát, amikor felnevet egy tündéri baba, stb. Ha nem is akarod észrevenni, akkor is ott van. Én már próbáltam nem ráfókuszálni vagy legalább a párommal elhitetni, hogy jaj, szívem, nem is fontos, csak szeressük egymást, hogy legalább ő ne görcsöljön, ne legyen benne teljesítménykényszer. És be kell vallanom, hogy nem egy önfeledett mámoros éjszakán estem teherbe. Igaz, spontán volt, de megvolt a gyertyaállás, pedig annyira küzdöttem magammal, hogy ne tegyem meg, de megtettem. Szóval a kisördög nem alszik.
Egy igazi túlagyalós, túlaggódós, túlkomplikálós nő (aki amúgy ezeket leszámítva teljesen normális,vidám nő, ha ez még nem tűnt volna fel) teherbe esett. Ez már számos kérdést és további agyalást vonz magával. Jó helyen tapadt meg a baba? Jól fejlődik? Rendben van? Annyi, de annyi kérdés, és hol van még az ultrahang? Addig most meg ebbe őrülök bele. De persze ez már jóleső őrület. Álmodoztam, mi hogy lesz, elterveztem a szobácskáját, mit hova teszünk..stb. Tényleg csak mini makettet nem készítettem a leendő babaszobáról. Én, az előre tervezős mindent jól kiterveltem.
Persze a meló sem áll le, dolgozni be kellett járnom,és ott meg aztán figyelni kell, nem úszni a lilaködben meg a babaillatban meg mindenben Meg hát figyelni, hogy senki, de senki ne sejtsen semmit, ami elég nehéz egy kismamának, aki szinte repülne örömében. Szóval vigyáznom kellett a pocisimogatással és az ábrándos nézéssel. Meg akartam várni az uh-t és akkor közölni azokkal, akik eddig is mindent tudtak rólunk. A többiekkel csak ama bizonyos 12. hét végén. Talán ebben normális kategóriában tartozom.
Eljött a várva várt nap! Lehet, hülyén veszi ki magát, de mondtam a férjemnek, hogy nem kell eljönnie, hiszen még csak 6-7 hetes, meg a doki mondta, hogy nem is biztos, hogy bármit is látni fogunk, szóval nem kell jönni, ne érezzen emiatt lelkiismeret-furdalást. Úgy jött ki, hogy vidéken kellett dolgoznia. Megnyugtattam, hogy semmi gond nem lesz, és még olyan pici, hogy semmit nem látna rajta. Még lehet én sem, hát szerintem a pasik többsége meg amúgy sem lát rajta semmit. Annyira magabiztos lettem hirtelen, amikor ezt megbeszéltem vele, hogy csak ámultam magamon.
A kórházban fogadott a dokim. Kivártam a soromat, amíg behívtak, rengeteg kismama volt, szóval azért vártam egy darabig, persze addig is gyakorolhattam kedvenc hobbimat, a töprengést. Na de végre sor került rám, még jó, mert már kb. 18 éves koráig elrendeztem, elterveztem magamban a gyermekem életét.
Felfeküdtem az ágyra, és vártam, mi fog történni. Szemeim előtt lebegett, hogy babám lesz, babánk lesz, most ez bebizonyosodik. Merthogy a dokim azt mondta (jó fej), hogy az uh az első biztos pont, de a legtutibb, ha már a kezemben lesz. Szóval csak feküdtem, és újból agyaltam, néztem a monitort, néztem az orvosomat. Én nem láttam semmi különöst, nem vagyok nagy uh szakértő, nem is láttam, mit kéne néznem, csak árnyakat láttam, de gondoltam, ő a doki, majd mondja, amikor kell, hogy gratulálok kismama. Hát majdnem így történt. Láttam a dokin, hogy töpreng, láttam az asszisztensnőt, hogy ámul. Ezek a tekintetek és arcmimikák nem éppen üdítőek egy első uh-n, főleg nem egy túlaggódós kismama első ultrahangján. Kérdeztem a dokit, mi a helyzet, csak úgy lazán próbálkoztam kicsit megtörni a csendet. Kérdezte, látom-e, amit ő. Majd az asszisztensnő kérdezte, hogy spontán, doktor úr? Mondom magamban: mi spontán? Spontán elvetélt? Nem, ez nem lehet nem véreztem,ott van a baba csak keressék meg! Spontán esett teherbe, hát igen, de ez miért meglepő, spontán, mi? Komolyan a lehető leghülyébb gondolatok jártak a fejemben. Majd az orvos közli, igen, spontán. Na, mondom akkor ő már tudja, amit én nem , jó orvost választottam.
Megkérdeztem, hogy esetleg nekem is mondanának-e valamit, vagy maguk között szeretnének diskurálni és talán még zavarok is, ki is menjek? Anyuka, hát gratulálok (hú ,mondom szuper, mondtam én, hogy ott van az a baba), dupla öröm! Hogy tessék? Mondom persze, nekem és az apának is öröm, persze hogy dupla, azért, mert egyedül jelentem meg, apa is örül persze, igen. Vicces az anyuka, de nem erről van szó – mondta a doki –, hanem hogy ketten vannak! Mondom: ezt is tudom, én és a baba, mondana valami újat? Anyuka IKREKET VÁR , dupla öröm, dupla boldogság. TESSÉK, MIT MONDOTT???
Hogy én ikreket várok? És hányat, úgy mégis? És csak feküdtem az ágyon, minden addigi kis töprengésem konkrétan egy nagy semmit se ért, csak visszhangzott: ikrek, ikrek, ikrek, két kiságy, két baba, két pici újszülött, dupla pelus, dupla nehézség, dupla tervezés, dupla dupla dupla.
Őszinte vagyok, nem fogok itt olyat írni ami nem valós: befostam. Mikor felkeltem az ágyról, azt se tudtam, hol vagyok, mi van. Olyan szépen berendezkedtem egy babára, felkészültem egy babára, tudtam, hogy képes vagyok egy baba nevelésére, aztán persze később még egy babára, na, de nem most nem azonnal, és nem így. És hogyhogy ikrek? Senkinek nem volt a családban, nem tudok még csak a távoli rokonságban sem. Hogyan? Álmomban nem gondoltam rá, se én, se a férjem. És persze nagy magabiztosságomban egyedül kaptam ezt a hírt. Nem tudtam feldolgozni. Persze örültem én neki, nem ez a kérdés, csak hát valljuk be, azért ez engem úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Ráadásul tudtam, nem férünk el ott, ahol lakunk, és a többi, és a többi Egyszóval cseszhettem a mini makettemet a leendő babaszobáról, és cseszhettem ezzel együtt az összes tervemet.
Az első anyum volt, aki felhívtam, nem tudom, miért, úgy éreztem, most őt kell – talán az agyam azért mégsem állt le teljesen –, mert ha abban az állapotban hívom fel a férjem, nem biztos hogy úgy tudtam volna vele közölni, ahogy akartam volna. Megjegyzem, így is eléggé érdekes volt a közlendőm. Anyunak elrebegtem a hírt, és hát nagyon örült neki természetesen, az ő nyugalma, és az ő szavai, hogy „kislányom, mindent megoldunk, ügyes vagy te, mit neked egyszerre két baba, megoldod” sokat segített, sokat jelentett. Talán abban a percben mindent.
Azért az utcán lévő embereket, ha lett volna időm figyelni, megnéztem volna, mert ahogy én közlekedtem, az nem volt mindennapi. Mentem, mint aki megbolondult, és csak hajtogattam: ikrek, ikrek, dupla, dupla. Menni fog ez? Nekem? Tényleg? És ezt így hangosan. Szép látvány lehettem.
Aztán felhívtam az apukát a dupla örömmel. Tudni kell, nem a szavak embere. Felvette, egyből: „na, mi van, mi van veletek? Baba jól van? Láttál valamit? Minden oké?” Mondom igen, minden oké, vezetsz? Igen, vezetek, de mondjad már. Mondom magamban oké, legalább ülsz. (Bár vezetsz, nem jó kombináció,de mindegy.) Hát, apa leszel, az már nagyon bebizonyosodott. És duplán leszel apa. Ikreink lesznek.
A vonal végén mély csend. Mondom, hallasz? Ott vagy még? Megszakadt, vagy mi van? Jaj, csak nem ment neki valaminek,vagy mit tudom én. Úgy egy-két perc tuti eltelt, mire végre megszólalt. Hogy hogyan mondtad? Ikreink lesznek? Megoldjuk ! Nem tudok megszólalni, nagyon örülök, csak kicsit meglepődtem. Mondom: csak kicsit? Én azért a kicsinél jobban. De sebaj, örülök, hogy sok a nyugodt ember körülöttem. Mindenesetre nagyon boldog volt, boldog voltam.
Aztán ilyen kis nyugodtan belibbentem a melóhelyemre, ahol közben már sajna a főnökasszonyom megtudta a terhességemet, és csak az ultrahangra vártunk, hogy teljesen bizonyos legyen. Első kérdése: na, mi volt?? Hát, mondom, szerintem jobb, ha leülünk, kicsit elfáradtam Na, de mesélj, rendben van a baba? Igen, teljesen, minden oké. Csak helyesbítenék, babák, és igen, mindkettő jól van. Már amennyire felfogtam, amit a doki mondott. A mosoly hirtelen az arcára fagyott, majd váltás, és hatalmas mosoly, hogy juhééé!
Be kellett jelenteni még a másik főnökömnek is. Bementünk a kisfőnökkel, és leültünk a nagyfőnök elé. Hogyan is kezdjek ugye hozzá? Hát nincs mese, a közepébe vágtam, mondtam neki, hogy úgy néz ki, terhes vagyok, és sajnos kell keresnie új embert a helyemre. Ő, mint magánember, szívből gratulált, mint főnök, kicsit kétségbeesett. Kérdezte, hány hetes a baba, mondom neki, 7 hetesek. Na, jól van, gratulálok akkor. Majd rádöbbent, mit mondtam, és kikerekedett szemekkel nézett rám, tessék, hetesek? Mondom, igen, ketten laknak a pocakban. Hú, az igen, hát akkor duplán gratulálok. Ismét megjelent a dupla dupla dupla. Úgy éreztem, hamar meg fogom szokni ezt a szót.
neni
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
