14.hét

A terhesség és aztán az első hónap állóvíz. Lélekölő ugyanolyanság. Etetés, szarás, pelenkacsere, aludj már el, ébredj már fel, egyél már, vedd be a szádba a mellem, csillaglátás, köpd már ki, egyél már, elég lesz már, szarjál már, hogy lehet ilyen büdöset szarni, cseréljük ki a pelenkád, már megint egy kurva pelenkacsere. Egy hét alatt ötvenszer. Egy hónapban kétszázszor. Kint hol sötét van, hol világos, bent mindig ugyanaz.

Éveknek tűnik, míg valami változás elkezdődik, utána viszont napoknak tűnnek az évek. Még mielőtt elkezdődik a második hónap, történik valami hirtelen, először nem is tűnik fel, annyira irreális: lefektetsz valakit este az ágyába és reggelre egy másik embert veszel onnan fel. Aztán kiteregetsz és az örökös utánfutó már megint valami újat tud. Hajat mosol és már valami mást csinál, először néz, aztán fintorog és nyúl, aztán magához húz, megkóstol, megrág, megszólal, egyedül eszik lekváros gofrit reggelire, elmesél egy egész napot kerek mondatokban, visszaemlékszik és ő figyelmeztet, hogy tele szájjal nem beszélünk és utána azt hiszem, ennél is durvább dolgok jönnek, de ott még nem tartunk és ilyenekben nem szeretek előre gondolkodni, mert megrémülök és elfog a menekülés kényszere.

Szóval a harmadik hónap tájékán nem kétheti babanaplóra lenne szükség ahhoz, hogy leírjam, mi történik, hanem napi. Mert ami tegnap igaz volt, ma már bőven elmúlt kategóriás és minden annyira gyorsan történik, hogy siettetés helyett a nagy piros gomb keresése veszi kezdetét, amire néha rácsapna az ember, hogy most, csak egy kicsit, de állítsuk meg az időt. Az idő persze nyilván sehogyse áll meg, az ember kapkod, igazodni próbál, rendszert látni, koherenciát és logikát keresni, amik közül egyik sincs, mert az a hányásszagú kicsi baba igazából egy szivacs, és ez a többedik kölykökre – azt hiszem – többszörösen igaz.

Próbálom néha összeszedni, miben más az ő léte, mint a nagyé volt, de képtelenség még végiggondolni is, hiszen ha jól belegondolok, még az anyja is más, mint a másiknak volt. A nagy anyja nem félt. Volt néhány mellényúlása, de ezt betudta a tapasztalatlanságnak. A nagy anyja olvasott és egyetemre járt és bossa novát hallgatott szoptatás közben. A nagy anyját nem érdekelte különösebben a külvilág, bízott magában és a pasijában, hogy jól csinálják, a szüleiben, hogy jelezni fognak, ha nem. A nagy anyja sejtette, hogy lesznek nehéz helyzetek és hogy nem lehet mindent tökéletesen, hogy a dolgok nem csak rajta múlnak, hanem a szerencsén is, de emellett biztos volt benne, hogy a maximumot tudja nyújtani huszonnégy órában, a hibaszázalék pedig bőven az elviselhetőség alatt fog maradni. A nagy anyja törődött a párkapcsolatával, nem csak úgy, mint a gyereke apja, hanem mint a fickó, akit szeret és akivel ezért együtt él. A nagy anyjának csak egy fél gyereke volt igazából, mert a másik felét a nagy apja intézte. A nagy anyja maximalista volt és perfekcionista, de ezt jól kezelte. És ugyanebbe a kicsi anyjának beletört a bicskáján kívül még a lelke is.

A tejem visszapasszíroztam. Még nem tökéletes a dolog, esténként néha szenvedés van, de nem fekszik le akkor sem éhesen.

 

Csak minden harmadik éjszaka nem merek elaludni. Hogy alátámasszam az agyamnak tapasztalatokkal is, hogy orbitális hülyeség, amitől félek (t.i. nem hallom meg, ha sír), egyik este előhalásztam a légzésfigyelő walkie talkie egységét, az eltűnt vezeték helyett elemet tettem a gyerekszobában maradó részébe, majd lefeküdtem aludni. Hajnali négykor az álmom közepén őrült hangos légósziréna indult be, a szemeim kipattantak, rohantam át a másik szobába, ahol alig hallhatóan kattogott a cucc, mert merülni kezdett az elem. Ekkor tudtam először röhögni.

Minden reggel megpróbálom ugyanazt a teljesítményt nyújtani, mint két és fél éve minden nap. Kevés kivétellel megy. De már nem fél gyerekem van, hanem kettő, és mindkettőnek ugyanazt a szinte tökéletest nyújtani azt jelenti, hogy kifáradok. Úgy, ahogy még soha. Úgyhogy a nagy jelenlegi anyja neurotikus. Problémázik, gyártja magának a parákat, este nyolckor kikapcsolja magát, túlélésre játszik.

Próbálkozom kiutakkal, de azt hiszem, nincs egy konkrét bölcsek köve, amit meg kéne találnom, hogy hirtelen megint minden passzoljon. A hormonokkal alapvetően nem sokat tudok kezdeni, azok vannak. Sokat dicsérem magam és még segítséget is hajlandó voltam kérni. A nemalvásra szedhetek tablettákat, a tökéletesből adhatok lejjebb. De ha így teszek, úgy érzem, megbuktam. Ha nem így teszek, úgy érzem, feladom. Hol a megfelelő határ, azt mondja meg nekem valaki.

Nyina