A sors keze vagy talán szerencse? Kinek hogy tetszik.
A nyár elképesztő gyorsasággal száguldott el. Pihentünk, már amennyire kicsinyke családunkban ez lehetséges. Pihent autista kisfiam, Szabi is, a nyáron nem jártunk foglakozásokra. A tanyán bringázott, homokozott, kirándultunk az erdőben és összebarátkozott egy idős nénivel a szomszédban. Minden nap átjárt hozzá beszélgetni, együtt „falatozni” (ezt Szabi mondta így), virágokat locsolgatni.
Tehát a sors… Régóta kerestem állást, amely kevésbé szipolyoz ki szellemileg/idegrendszerileg, és ezáltal több erőm és időm marad a gyerekekre. Július utolsó hetére úgy alakult, hogy megvan az új munkahely. Ezzel párhuzamosan még ott volt a nyitott kérdés: hova írassam Szabit suliba, hiszen december végén betöltötte a hatodik életévét. Az ovi klassz, de miként fogjuk felkészíteni az iskolára? Magánúton, mint eddig tettük egy vagyonért, óvoda után? Szegény kicsi olyan fáradt volt estére… és nem mellesleg mi is. Vagy találunk egy sulit, esetleg ovit, ami megfelelő lenne az iskolára felkészítés szempontjából?
Nagyjából egy éve nézegetem a különböző szülőcsoportokból, aranyos sorsbéli anyukáktól kapott iskolák/óvodák listáját. Ebben szúrtam ki egyet, ami nagyon jónak ígérkezett, de Vecsés-Budapest viszonylatban (tekintve, hogy Vecsésen is dolgoztam) megvalósíthatatlan vállalkozásnak tűnt. Azonban Budapesten ugyanabban a kerületben van az új munkahelyem, ahol a Szabikának kiszemelt suli. A munkahelyváltással egyidőben elkezdtem próbálkozni a kicsi elhelyezésével, hiszen így már nem akadály a távolság, együtt járhatunk be. Csakhogy a nyári szabadságolás miatt a konkrét válaszok a kérdéseimre, miszerint: Van-e hely? Jó lesz-e a gyereknek? Bemehetünk-e megnézni a foglakozásokat? - nyitottak maradtak. Augusztus 20. után ígértek választ. Aggódás indult.
Augusztus 21-én telefont ragadtam, reggel éhgyomorra. Természetesen mehetek, várnak szeretettel. – mondták. Legyen nálam minden papír, szakvélemény, zárójelenés és a gyerek, hogy megismerhessék. Másnap már ott is voltunk, és ahogy beléptünk tudtam, hogy jó helyen járunk. Mindenhol kis kártyácskák, feltáblázva a mosdó és a termek is. A csoportszobákban külön kis kuckó minden gyermeknek, íróasztallal, polcokkal. Kedves, mosolygós, fiatal pedagógusok fogadtak minket.
Szabika természetesen a maga kis óvatos természetével lassan nyitott feléjük, de nyitott. Elmondták nekem, hogy ez óvoda nagycsoport, de mivel csupa 6 év feletti lurkó jelentkezett, így gyakorlatilag egy iskolára felkészítő csoport lesz. Szabi csoportjába öt kisfiú jár majd, mindegyikük aspergeres, ami az egyetlen rossz hír volt, hogy azonnal el kellett intézni minden papírt. Ugyanis mivel ez egy szegregált intézmény, így csak akkor fogadhatnak minket, ha a ceglédi képességvizsgáló által összeállított szakvéleményben kijelölik az intézményt, illetve, amennyiben az tartalmazza a diagnózist. Természetesen, mivel később született meg a diagnózis, mint a szakvélemény, így újra Cegléd… Áááááá! Nem akarom elhinni, egy vacak papír lehet az akadálya csupán, hogy a gyereket a neki legmegfelelőbb helyre felvegyék! Így hát…
Írtam e-mailt: nem válaszoltak, telefonáltam: nem vették fel. Napokon keresztül! Közeledett szeptember 1. Augusztus 30-án felszívtam magam, és folyamatosan csörgettem a telefont, egyszer csak felvették. Új vizsgálat kell – mondták – mivel tanköteles a gyerek, és nekik meg kell vizsgálni, az időpont előreláthatólag két hónap! MI? Elveszítjük a helyünket! Nem és nem, kell legyen valami megoldás! Végül megállapodtunk, visszahívnak… Augusztus 31-én jött a telefon: megbeszélték az ovival, mehet Szabi a csoportba, szeptember 7-én kell vizsgálatra mennünk, és visszadatálják szeptember 1-re. „Oh, Istenem….KÖSZÖNÖM!!!” – csak ennyit tudtam kinyögni.
Búcsú a régi ovitól, könnyek között. Nagyon fog hiányozni nekik Szabi, de tudják és megértik, mennyire fontos ez az egy év neki. Aznap éjjel semmit sem aludtam. Mennyire fogja elfogadni? Bár nagyon sokat beszélgettünk az új oviról, de az aggodalom megvolt. Másnap reggel minden félelmem elszállt, már vártak minket. Kedvesen, mosolygósan és elfogadóan. Szabi aranyosan minden fennakadás nélkül bement a csoportba. Megkönnyebbültem. Délután nagy izgalommal mentem érte, jól érezte magát, de nagyon fáradt volt.
„Anya! – mondta. Most zenét sem kérek a kocsiban (mindig rockzenét hallgatunk… ezt szereti), aludok egy kicsit hazáig.”
Útközben figyeltem a visszapillantó tükörből, nyitott szájjal nézett ki az ablakon, míg haza nem értünk. Tényleg elfáradt. Hétfőn reggel szülői értekezleten megkaptuk az órarendet, hát én is tátott szájjal bámultam: minden nap két egyéni óra, minden nap TSMT torna, logopédia, zeneterápia mindemellett játék és udvar jó idő esetén. Nem csoda, ha fáradt…
Mindeközben szeptember 7-én megjártuk Ceglédet, az új munkahelyemen félve jelentettem be: kéne egy nap szabadság, így próbaidő alatt. A válasz az volt:
„A család az első, természetes!”
A vizsgálat zökkenőmentes volt, ámultam és bámultam, mi mindent tud Szabi! Az összegzésben azt mondták, fényév-távolság az előző vizsgálathoz képest, de jól láttam, van még mit fejlődni. Megerősítettek abban is, hogy jó intézményt választottam a kicsinek. 2018 augusztusában újra visszahívnak vizsgálatra iskolakezdés-ügyileg. Dagadt a keblem, gondolom mondani sem kell…
Ahogy telik az idő, egyre kevésbé fáradt. Hozza haza a kis alkotásait, a család legnagyobb örömére. Nagyon dicsérik Szabit, ügyes, mindent maradéktalanul megcsinál, nagyon precíz és kitartó. Szépen beilleszkedett a társai közé. Tehát gőzerővel az iskolára készülünk. Lassan a vasalt inget (csak ezt hajlandó hordani) is sikerül pólóra cserélni, az óvoda hatására. Az új munkahelyem pedig (lássatok csodát!) családbarát!
Pörgő
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
