Fektessük le az alaptézist: nem akarok gyereket. Pont. Ez egyszerű.

Nem vagyok hajlandó feladni az életem egy síró, közösségből mindenféle ragályt hazahurcoló, éjjel százszor felébredő pénztemető miatt. Én ezt nem hangoztatom, nem hordok DINK pólót, sem az aktuális barátnőm. De ha szóba jön, márpedig szóba jön, mert az összes barátomnál vagy megszületett már a második istencsapása, vagy úton van, akkor hirtelen mindenki kényszert érez arra, hogy elkezdjen győzködni, amire abszolút nem vagyok kíváncsi. Főleg, mert legnagyobb része hülyeség.

„Óóóóó, majd meggondolod magad.”

 - mindezt olyan mindentudó kis mosollyal, amit ütnék. Mi vagy te, jós?

„Pedig anyukád hogy örülne…”

- igen. Csak én nem teszem tönkre a teljes életem azért, hogy anyám havonta egyszer unokázzon. Aki kisgyereket akar babusgatni, csináljon magának.

„De ez az élet rendje!”

– nem. Az volt akkor, amikor az öregkor egyetlen záloga a szakajtónyi gyerek volt. Most már nem az.

„Önző vagy!”

– lehet. Akkor örüljetek neki, hogy ezt nem örökítem tovább.

„Öregkorodban nem lesz, aki rád nyissa az ajtót.”

– Hm. Te azért csinálsz gyereket, hogy öregkorodban látogasson valaki. És én vagyok az önző?

„A gyerek az élet értelme.”

– Neked. Sajnállak, hogy önmagadtól nem tudsz kiteljesedni, de hogy azért csinálj gyereket, hogy legyen valami fókuszpont az életedben… lelked rajta. Akkor te leszel az a hihetetlenül irritáló ősanya, akivel csak a kölykéről lehet beszélgetni, meg a szoptatásról, milyen állagút tojt, mekkora takonybuborékot fújt betegen, mindezt nyilván az összes közösségi oldalon adekvátan dokumentálva.

…és a legszebb az egészben, hogy a segg rokonaim mellett kvázi idegenek is simán, már-már kényszeresen bekérdeznek, mondjuk valami nagyobb társas összejövetelen, főleg amikor kiderül, hogy lassan 40 leszek és se feleségem, se gyerekem. Pedig, kiskomáim, ez marhára nem közügy. Marhára magánügy, hogy azonnal lecserélem az aktuális nőmet, ha elkezdi pedzegetni a gyerektémát, főleg úgy, hogy ismerkedésnél előrebocsájtom mindig, hogy nincs esküvő, nincs gyerek. Magánügy akkor is, ha az állam minden aljas módszert bevet, hogy rendes kis jövőbeni adófizető rabszolgákat préseljen ki az emberekből. Már a szaporítószerveiddel sem rendelkezhetsz, az egészségügyi önrendelkezési jogot sajnos nálunk felülírja az új adózók nemzésének kötelessége, kíváncsi vagyok, mikor lesz illegális a fogamzásgátlás.

Ennek a másik oldala is magánügy, csak hogy igazságos legyek, mindenki magának csinál gyereket, ott bassza el, ahol tudja, nem röhögöm ki hangosan, bár a taknyot köhögő kis vírushordozókat emberek közé vinni már nem magánügy például… De a nő magának szül (meg néha a faszijának is, bár ebbe a gyakorlat alapján a hímeknek van a legkevesebb beleszólása), nem az anyjának, nem az anyósának, nem a társadalomnak, nem a barátok feleségeinek, hogy legyen közös téma.

Szóval alapjában nem az a kérdés, hogy ki akar gyereket és ki nem, meg hogy miért, hanem az, hogy ez magánügy, tiszteletben kéne tartani, mert alapjában MI KÖZÖD HOZZÁ? Én is tiszteletben tartom más hülyeségét, például nem nevetek ordítva a boltban az anyukán, akinek a két kölyke egyszerre kap hisztirohamot és veti a földre magát, amitől az amúgy is zilált idegzetű anyuka azonnal egy női Benny Hill lesz tehetetlenségében.

Magánügy akkor is, ha a barátaim a kirakatéletükből hozzám járnak panaszkodni, hogy mennyire tele a hócipőjük az egésszel és mennyire megbánták a nőt is és a gyereke(ke)t is.

Onnantól közügy kicsit, amikor én (tetszőlegesen behelyettesíthető nemcsaládos emberrel) dolgozom a családos kollégák/kolleginák helyett, mert beteg a parazita, vagy ovis műsor van, vagy szülői értekezlet, vagy ünnep, vagy mittudomén. De ez nem ide tartozik.

K. Patrik

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?