Azt hiszem, talán akkor kezdődött a szüléstől való félelmem, amikor véglegesen bizonyossá vált, hogy nő vagyok. Amennyire boldog voltam ettől a jó hírtől, annyira rettegtem is: igen, el fog jönni az a nap, amikor gyermekem fog születni (most hangsúlyoznám, hogy nem arról volt szó, hogy gyereket nem akartam) és – akkor úgy gondoltam – ez lesz az utolsó is.
Szerencsére nem így történt, persze ehhez 35 évet kellett várnom. Ugyanis aki ilyen borúsan látja a jövőt, annak muszáj gyorsan kiélnie magát, hiszen ki tudja, mi lesz.
Soha nem tagadtam ezt az erős félelmemet, és miután tisztában voltam vele, ezért egy percig sem gondoltam, hogy ezért szakemberhez kellene fordulnom (mint ahogy mások előszeretettel javasolták). Tudtam én az okát: mindig is nagyon intenzíven éltem meg – minden egyéb érzés mellett – a fájdalmat is, és egy idő után már szépen tudtam mondani is: „alacsony a fájdalomküszöböm”.
Az internet előtti korban annyi rémes történetet hallgattam végig egy-egy családi, baráti látogatás alkalmával... Ilyenkor olyan részletesen, már-már szemléltetve adták elő szülésük történetét a hölgyek, hogy akkoriban (tizenévesen) azt gondoltam: „ez lehet a világ legszörnyűbb dolga, ami csak egy nővel történhet”.
Az internet megjelenésével viszont annyi rémtörténetet olvastam, videófelvételt láttam, hogy akkor (huszonévesen) azt gondoltam „minden elismerésem az összes szülő nőnek, leemelem a kalapom, de köszönöm, megvárom, amíg annyit fejlődik az orvostudomány, hogy mindezt így, ebben a formában megússzam”.
A húszas éveim elején könnyű volt kezelni a helyzetet, hiszen „ugyan már, egyelőre még nem akarok gyereket, élvezni akarom a fiatalság adta lehetőségeket, most kell kiélni magam”. Gondoltam, ez idő alatt majd csak eljön az a híres „én azonnal akarok gyereket” érzés, ami fölülírja a fájdalomtól való félelmemet. Olyan sokan meséltek erről az érzésről, és én annyira bíztam benne, hogy rám tör, és naivan gondoltam, hogy mire felocsúdok belőle, már a kezemben is lesz a gyermekem. Cserben hagyott, nem jött.
Újabb teóriát kellett gyártanom. A húszas éveim végén rátaláltam arra, hogy „most mentem férjhez, egyelőre össze kell csiszolódnunk, kicsit kettesben lennünk”. Azonban elérkezett az az idő, amikor már 8 éve csiszolódtunk a férjemmel, és nem volt több félrebeszélés – ez ebben a korban már komolytalan is…
Soha nem az volt a kérdés, hogy szeretnék-e gyermeket, hanem vajon mi lesz, ha ennyire tartok a szüléstől, vajon megalapozott-e a (saját magam által generált) félelmem – és tudtam, erre csak egy szülés után kapja meg az ember a választ. Szoktam mondani, hogy fiatalon ösztönből működik ez az egész, az én koromban pedig előtérbe kerül a ráció.
Folytatása következik…
mapaki
