Nem voltunk kettesben sehol évek óta. Két éve? Három éve? Idejét nem tudom, konkrétan arra sem emlékszem, hogy milyen eseménynek kellene eszembe jutnia. Talán egy koncert?

Az lesz, mert moziban korábban voltunk, talán úgy öt évvel ezelőtt, 2007-ben. „A királynő” című filmet néztük meg. Mielőtt nagyon elképednél, nálunk a sehovasemenés nem jelent döglött kapcsolatot, minden este órákat beszélgetünk egymással, bár lenne eszünk többet aludni!

Miért nem mentünk sehova? Hátööö... csak a szokásos. A gyerekek. Mármint kicsik a gyerekek, és sok a dolog, meg hát hogyan is bízhatnám őket más emberre, mert ugye, mi van, ha netán nem jó szögben takarja be a gyerekemet a másember például, meg hasonló katasztrófák. Körbekerítve az ürügyet a szokatlannal, hiszen négy gyerekről van szó, másfél évestől hat és fél évesig bezárólag. Kemény, ugye? Imádom. Látnád, mikor bárhova bevonulok velük, az embereknek leesik az álla, én meg kicsattanok a büszkeségtől!

De most nem erről akarok írni. Hanem a pánikról. Este randim lesz, és fel kell öltöznöm! Igazi ruhába! Mármint nem kell. Senki se kötelez rá, hiszen „csak” egy helyi étterembe megyünk, na de ugye mi a lényege egy randinak? Hogy a nő csábosan néz ki, elbűvöli a párját, és ezúttal a pasas feszít büszkén a vonzó nője mellett és nem anyuci a szeme fényeivel.

Szóval felöltözöm. Nyilván nem mackónadrágba, bár az az egyenruhám (mentségül megemlítem, hogy az évek során egyre tudatosabban választottam ki az újabb otthonka-nacikat, normális fazonok, hozzám passzoló színek, tehát nem vagyok lepukkant idehaza. Illetve nem mindig. Hagyjuk.) Farmerba se, mert az meg a kijárós egyenruhám. A farmer amúgy se áll jól nekem, már réges rég le kellett volna róla szoknom, csak hát ebben a lendületes gyerekezésben valahogy az dönt induláskor, hogy mit tudok a leggyorsabban magamra kapni.

Fel kell túrnom a szekrényt. Biztos akad egy-két cucc, amire nem is emlékszem. És itt jön a képbe, hogy seeeegíííííííítsééééééég! Mert miért nem vagyok én most lelkes?! Miért nem érzem azt, hogy jajdeizgi, meg vajon mivel lephetem meg a pasimat? Ááá, csak ülök itt, gépelek, és pánik fog el arra a gondolatra, hogy mackónadrág helyett felvegyek Valami Mást. Nem az alakom miatt. „Ahhoz képest”-tel kezdődő mellékmondat nélkül is jó nézek ki. Hospitalizáció! A csuda vigye el, ez az! Vagy a tudodhogyhívják szindróma, mikor nem bír valaki kijönni a fogságból! Tele vagyok félelemmel, el se tudom képzelni, hogy én ma kiöltözve kilépek a lakásból a párom oldalán, és hús-vér emberek között fogok megjelenni. Gyerek nélkül.

***

Belenéztem a sminkesdobozomba. Találtam hat darab szempillaspirált, ebből négy bontatlan. Hogy is jött ez össze? Hat év itthon a gyerekekkel, évente egy beszabadulás egyedül egy drogimarktba, „van negyed órám, hogy vegyek magamnak valamit, amitől szebb leszek”, az annyi mint hat darab szempillaspirál. Amit aztán gyakorlatilag soha nem használtam. Hát valahogy így ment ez a „nőiesség” az elmúlt években.

Most tehát abbahagyom a posztírást. Mi sem jellemzi jobban a helyzetet, hogy hónapok óta képtelen voltam nektek írni akár egy sort is, de most inkább írtam egy posztot, mint hogy elinduljak szépítkezni. De most aztán tényleg felállok és keresek valami dögös cuccot. Legalább egy csini szoknyát.

Valamit.

És megtanulom újból, milyen Nőnek lenni.

AMK