A fenti felirat a Facebookon jött szembe pár hete, eléggé ismerem a feladóját ahhoz,hogy tudjam, nem szokott rossz viccekkel tréfálkozni, ráadásul a mondat mellé fénykép és szabályos személyleírás társult, ennyi és ennyi éves, magas vérnyomás, középsúlyos Alzheimer,  némi cukorbajjal, miegymással társítva, soha nem volt távol otthonról éjszaka, órák óta keresik.

'The Beauty of Old Age' photo (c) 2013, Vinoth Chandar - license: https://creativecommons.org/licenses/by/2.0/

Meglett. Épen, hálistennek, miután a család kissé beleőszült a keresésbe, hibáztatni nem lehet ugye, utána égen-földön állandó felügyeletet kerestek. Kórházba minek, a gyógyszereit elvileg beállították rendesen, idősotthon vagy drága, vagy elérhetetlen, esetleg minősíthetetlen színvonalú, mindenki dolgozik, ápolási díj éhenhalni is kevés, különben is, mire visszamenne az családtagot ápoló ember dolgozni, akkorra már neki sem lenne hová. Patthelyzet.

Mielőtt mindenki az összeköltözést javasolná, a napközbeni felügyeletet az sem oldaná meg, és sose felejtem hajdani kolléganőm, Ági (nem ez az igazi neve, persze) magasra korcsolyázó hangját, amikor megszólalt az irodában a telefonja, és a kijelzőre pillantva azt is látta, ki hívja. Az ötvenes Ági nem kis áldozatot vállalt, amikor magához vette a mamát, akinek napközbeni felügyeletét az akkor nyugdíjba ment férj biztosította - már amikor el nem menekült otthonról szegény.

Ági és Gyula otthona a béke szigete volt, gyerekük sose volt, egyetlen társuk egy kiskutya volt, aki galibát okozhatott, egészen addig, amíg a mama be nem költözött. Fizikailag még csak-csak, eldöcögött a lakásban, csakhogy a betegség a szellemi képességeit sem kímélte. Ági magasra korcsolyázó hangja csak arra reflektált, ami mindennapossá vált egy idő után: a mama kipakolta a szekrényt, betette a sajtot a nadrágok közé, kidobta az Ági által épp elkezdett regényt, főzni kezdett szegény, csak vagy ottfelejtette a gázon, vagy ehetetlenre sikerült a produktum. Ági villámhárított, rendezkedett,  néha huszonpercig békítgette Gyulát telefonon, vagy anyja képtelen vádjait próbálta kimagyarázni. Közben csendben rettegett, a mama mikor gyújtja magára a lakást, hagyja bedugva a vasalót, vagy indul világnak, ha mégis megleli a gondosan rejtegetett kulcsot.

Mert ez is eljött: elloptátok a pénzemet! A hátam mögött összejátszotok az orvossal! Miért főzöl nekem ilyen rémeset? (a múlt héten még ez volt a kedvenc) Jaj, eldobtátok a kedvenc ruhámat! (a leírásból kiderül, hogy a tizenöt évvel ezelőtt sajátkezűleg kidobott, ósdi kiskosztümre vágyna szegény feje, rég elfelejtette már...) Bezzeg Erzsivel milyen jól kijönnék (Erzsi negyedik éve halott, ő maga intézte a temetést, még épen....), majd elmegyek egy otthonba, nektek csak teher vagyok (épp múlt héten tisztáztuk utoljára, hogy nincs négymilliónk a "rendesre", az "elfekvőbe" meg akkor se tennénk, ha fizetnének érte). Minden héten, hónapban, újra és újra.

Pali bácsit már beköltöztetni sem lehetett senkihez.  Addig még csak-csak, amíg élt a felesége. Zsóka néni testileg rozoga, de szellemileg ép volt, bár az is kész csoda volt, hogy bírta ki, hiszen a robusztus egészségű Pali bácsinak nagyjából eltűnt egy idő után az agya, egy kétéves kisgyereket hagyva maga után, felnőtt, nyolcvannyolc éves testben.  A rózsabokrokat és a szőlőtőkéket még mindig nagy gonddal metszette, de a naponta ebédet hordó rokonokat mindennap kérdezte: hát maga kicsoda?  Éjjel jött-ment, kapcsolgatta a villanyokat, rakosgatta a holmiját, egyetlen épkézláb közeli rokona a fejét rázta, hozzánk nem hozhatom, nálunk van két kisgyerek, hogy élnének, aludnának így, és azt sem tudják, milyen tüneményes egyéniség volt ép korában, miért lennének türelmesek, nem is szólva arról,  napközben úgy se lenne vele senki.

Pali bácsi megszökött egy éjjel, hóna alatt gyalogsági ásóval, magához vett kopott tárcájában általában tíz-tizenötezer forint volt, azt simogatta-számolgatta, mert vásárolni nem járt ő már évek óta egyedül. Ez volt az első, ami eltűnt, mikor végre rátaláltak az emnullás másik oldalán és kihívták a mentőket, a jó ég tudja, hogy kelt át rajta hajnalban, miután megszökött a saját lakásából, kimászott az ablakhoz tolt hokedli segítségével, hogy isten tudja mi elől menekülve nekiszaladjon a világnak. Az egyhetes kórházi "megfigyelés" pelenkás, leszedált zombit csinált belőle, de egy ritka, tiszta pillanatban mély sóhajjal körülnézett, és megértette: a valami, ami elől menekült a gyalogsági ásóval, utolérte így is - megadta hát magát neki, végleg.

Nehéz ügy. Apró jelekkel kezdődik: figyelmetlenség, feledékenység, váratlanul és logikátlanul felcsattanó indulatok, a hajdan oly aktív-sportos nagypapa már csak a tévét bambulja nap mint nap,  a hajdan csodálatos nagymama, aki karácsonyra négyféle sütit sütött, már nem is főz,  sőt, nem is nagyon eszik, ha nincs valaki mellette, érintetlenül gyűlnek, rossz esetben romlanak-büdösödnek a konyhában az odahordott finom falatok. A kamrában érthetetlen nejlonzacskó-hegyek, a mosógépben ottfelejtett kimosott ruha, anya, ez mikor került oda, tegnap, múlt héten?  Be nem fizetett számlák, idegen emberek a lakásban, akik aláírt szerződést lobogtatnak, de megrendelte a néni, én, én ugyan nem kényszerítettem semmire.

Az Európai Unió programszinten milliárdokat szánna arra, hogy az idősek minél tovább maradhassanak aktívak és önellátóak, akinek pedig már segítségre van szüksége, annak segítséget, felügyeletet, támogatást adjanak a gépek, az eszközök, az okos innovációk. A tengerentúlon egész települések létesültek az idősek kiszolgálására, az építészet, a közösségi terek, a gondosan "odakészített" egészségügyi intézmények mind őket szolgálják. Itthon nem látszik ebből jóformán semmi sem, a legtöbb idősotthon pénzügyi és humánerőforrás-gondokkal küzd, az otthonápolási díjból egy nagyobb testű kutyát sem lehetne életben tartani. Aki pedig évekre távol marad a munkaerőpiacról otthoni gondozás miatt, pont ugyanúgy megnézheti magát, mint aki gyereket szül, csak felette még az anyaság glóriája sem lebeg, és munkáját nem egy folytonosan fejlődő-okosodó-önállósodó lény méri, hanem egy napról napra tehetetlenebb, kiszolgáltatottabb idős ember. Pedig mindenkinek joga lenne méltósággal érkezni, és ugyanúgy távozni.

Nincs sok ötletem egyelőre, főleg itthon nem. Nyugat-Európában fiatal román, észak-afrikai, fülöp-szigeteki nők jönnek bennlakó házvezetőnőnek, sorsuk nem egyszer a rabszolgáké, szabadnap alig, pihenés alig, a pénz csurran-cseppen ugyan, de sokszor kell az a pénz az otthon maradottaknak. Magyarországon a legtöbb család alig tud megfizetni teljes munkaidős házi segítséget, és ha nem tudják egymás közt megosztani a terhet, a feladatot magára vállaló családtag roppanhat bele a folytonos készenlétbe.  Nincsenek kapaszkodók, a régi paraszti nagycsaládok sok esetben épp olyan kegyetlenül bántak az öregekkel, mint most  az agyonterhelt, alulfizetett, kiégett "elfekvős" nővérek némelyike. A legnehezebb dolguk azoknak van, akik szellemileg is leépült családtagot gondoznak, illetve szellemi leépültségben tengetik életüket - nekik az élet végén a tisztázó katarzis, a szeretetteljes együttlét, a rohanás utáni "pótlólagos", türelmesebb beszélgetések, érzelmek sem jutnak, vagy nem jutnak át a tompultság, leépülés falán. 

Anyám 76 éves, egyelőre remek fizikai és tökéletes szellemi állapotban, anyósom nyolcvanon túl rozoga testi, ám ragyogó szellemi állapotban, kegyelmi időszakot élünk, de látom, hogy küzdenek mások körülöttem, és bár igyekszem követni mindenféle új vagy ősi hagyományból táplálkozó megoldást, még nem vagyok biztos abban, hogyan kezelném, ha egy nap nekem is ki kéne írnom a Facebookra: segítsetek, elkóborolt a mamám.

Vakmacska


További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?