Még ősszel történt, hogy egy bevásárlóközpontban próbáltuk befoltozni a háztartásunkban keletkezett lukakat. Természetesen igénybe kényszerültünk venni a pelenkázó helység lehetőségeit – na az is megérne egy misét, hogy miért nem lehet még mindig igazán komfortos pelenkázókat kialakítani. Szóval elvittem a kiscsajt pelenkázni. Amikor kicsomagoltam, rutinból megnéztem a terméket és nem hittem a szememnek. Avatatlan szem talán észre sem venné, de én már sajnos láttam ilyet. Vér. Már megint vér a székletben. ÁÁÁÁÁÁÁ. Egy pillanatra lefagytam, komolyan nem akartam elhinni, hogy az élet így megismétli önmagát.
Hirtelen minden bevillant, amit Peti fiammal átéltünk három éve. Az első értetlenkedést a vér láttán, hogy tán nem is az csak olyan, mintha. Aztán a csalhatatlan felismerést. Az állandó tesztvásárlás, hogy tény legyen ne csak feltételezés. Az orvoskeresést, az én diétámat majd másfél évig, meg az övét kétéves koráig. Az állandó összetevő-olvasást a termékeken, az örökös "mit együnk" kérdést, hogy nem tudok nyugodt szívvel jövet-menet enni valamit, ha megéhezem, a magyarázkodást, a magyarázást, az állandó hiányérzetet és az aggódást, hogy elég jól csinálom-e ahhoz, hogy meggyógyuljon.
Persze már azt is tudom, hogy meg tudom csinálni, nem kell mindent elölről kezdenem, kitapasztaltam már néhány dolgot, tudok tej-tojásmentes sütiket készíteni, van repertoárom a főtt ételekből, és tudom, melyik felvágottat ehetem. Sokat tudok, de nem és nem akarom újra! Meg persze ennél nagyobb bajunk ne legyen, bla-bla-bla, de akkor sem akarom!
Aztán vettem egy nagy levegőt és elkezdtem a diétát.
Két nap múlva jelenésünk volt a gyerekorvosnál oltásra. A doktornéni még mindig nagyon soványnak találta Hankát és győzködött, hogy adjak tápszert neki és mivel mondtam neki a véres székletet, fel is írt rögtön allergiásoknak valót a tápszerből. Én nem láttam ugyan soványnak a gyereket, de megígértem, hogy mérni fogom az evéseket és meglátjuk.
Ígéretemhez híven otthon elő is kaptuk a mérleget – aminek nem vagyok amúgy feltétlen híve, mert átlagos esetben csak növeli a stresszt – és mérni kezdtem az evéseket. Kezdetben még nagyon optimista voltam, kiszámoltam, hogy mennyi kell legyen a napi bevitel és első nap mintha meg is lett volna, de második nap már messze elmaradtunk a kívánatostól, harmadnapra pedig már nekem is egyértelművé vált, a gyerekem éhes. Félelmetes és kiábrándító felismerés volt. A gyerekem, aki számít rám és bízik bennem, nem azt kapja, amit kapnia kéne, ez a kisbaba, akit nekem kell a testemből táplálnom, és akit annyira szeretnék én táplálni, hiába van a nap huszonnégy órájában mellen, mégis éhezik. Hirtelen én is megláttam, hogy milyen sovány, hogy milyen apró, úristen, hát miért nem tűnt ez fel eddig?
És jött a pánik. Az agyam hirtelen átkapcsolt és veszett megoldáskeresésbe kezdett. Nosza, elő a tápszerrel. Forralás, keverés – a jól ismert mozdulatok – és a megnyugvás, hogy végre megetetem az én drágámat. Nincs több éhezés, tele lesz a pocak, csuhajja, lehet, hogy még alvás is lesz … És itt jött a következő döbbenet. Nem eszik. Kitolja a szájából a cumisüveget. De hát miért? Az előző kettő úgy ette a tápszert, mintha mindig ezt csinálták volna. Most akkor mi van? Próbálkoztunk szelíden, hagytuk kicsit sírni, talán ha éhes lesz, talán, ha a másik csinálja … Semmi eredmény. Oké, biztosan nem ízlik neki a tápszer – nem csodálom - van itthon még korábbról másik fajta speckó tejmentes tápszer. Új keverés, új próba, új kudarc. A gyerek utálja az egészet, ő csak a mellemet akarja, de hiába, mert nem vagyok képes annyi tejet termelni, mint amennyire éhes.
Közben az egész annyira abszurd, mert úgy nézek ki, mint aki egy egész falut képes a tejével ellátni és közben egyik gyermekemet sem sikerült maradéktalanul táplálnom. Pedig most annyira készültem. Tanultam minden korábbi hibámból, kiküszöböltem minden problémát, ideálisak voltak a körülmények, minden adott, hogy végre én is rendesen szoptassak, de mégsem megy. Ez annyira, de annyira nem ér.
Mivel a tápszer ne ment, megint egész éjjel szoptattam, és ha tejet nem is, de megnyugvást mindenképp jelent. Másnap irány a gyerekorvos, hogy írja fel azt a spec tápszert (Neocate), amit Peti fiam is kapott. Remélem, hogy azt Hanka is megeszi majd, más esélyünk nem nagyon van. A gyerekorvos nagyon megértő és mivel ő nem írhatja fel ajánlás nélkül a Neocate-et felhív egy gyerek gasztróst, hogy adjon utólag ajánlást. A válasz hidegzuhany: nem. Nem ad ajánlást, hiába mesélem el, hogy ugyanazok a tünetek, mint korábban a fiunknál, hogy mennyire bevált korábban a Neocate, hiába mondom, hogy nem fogadja el a tápot, amit kapott, hiába mondom, hogy sovány és éhes, hiába kérem, hiába vagyok kétségbeesett, mindössze annyit tanácsol, éheztessem ki a gyereket, majd elfogadja. Teljes a döbbenetem, a csalódottságom, már majdnem bőgök. Hát nem érti az az idióta, hogy az én apró magzatom ÉHEZIK! Hogy már majd három hónapos és még nagyon messze van az öt kilótól. Mi a francot csináljak?
Hiába megértő a gyerekdoki, de ajánlás nélkül csak teljes árú receptet tud írni, viszont felír Fantomaltot, ami extra szénhidrátot, ettől ő gyarapodást és pedig a tápszer édességének növelését remélem.
Mivel a Fantomalt csak másnapra lesz a gyógyszertárban, tovább kísérletezünk. Mi van, ha nem is a tápszerrel, hanem a cumisüveggel van baja? Fejésbe kezdtem, hogy azt tegyem a cumisüvegbe, de itt végképp bebizonyosodik, hogy nincs elég tej, mert gyakorlatilag nincs mit kifejnem. Egy teljes nap alatt jön össze annyi, amennyivel érdemes próbálkozni, és igen, tényleg a cumisüveget utálja – vagy azt is.
Elszaladtunk a legközelebbi bababoltba és vásárolunk egy csomó különféle cumisüveget, a legkülönbözőbb cumikkal, eredmény szinte semmi. Közben a gyógyszertárban beszélgettem a gyógyszerésszel, aki mesélt a hasonló tapasztalatairól, majd végül arra jutottam, hogy ha minden kötél szakad, megédesítem valamivel azt a nyomorult tápszert – és bár ezt a legkevésbé sem szeretném, de van az a pont.
Másnap újabb kört tett a férjem egy másik bababoltban és megpróbált ugyanolyan etető cumit beszerezni, mint a játszócumink, hiszen azt lelkesen szívja a gyerek. Végül aznap este halvány fényt látunk az alagút végén. Az esti cicizésnél, amikor a gyerek már félálomban volt betoltam a szájába a játszó cumit, szívogatta, majd becsempésztem a cumisüveget. Nem tudom leírni az örömet, amikor kifogyott az első üveg táp.
Nem ment könnyen, sokáig csak félálomban és a játszócumizás közben sikerült etetni, de néhány nap, talán hét alatt eljutottunk oda, hogy napi két üveg tápszer lecsúszott. Egy darabig ment bele a Fantomalt, aztán amikor a gyerek valódi gyarapodásnak indult, azt elhagytuk.
Sajnos azonban a tápszertől sem lettek egyszerűbbek az éjszakák, mert most már nem az éhség, hanem a hasfájás és az állandó hasmenés kínozta Hankát, úgyhogy gyorsan kerítettünk időpontot egy gyerekgasztroenterológushoz.
Mirca
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
