Az elmúlt pár évtizedben a nők egyre gyakrabban helyezkedhettek el olyan területeken, amiken azelőtt a férfiak domináltak. Bár még mindig nem egyenlő eséllyel indulnak sok szférában, egyre inkább elképzelhető, hogy egy kislányból „bármi lehet”, ami szeretne lenni: programozó, vezérigazgató, villanyszerelő, szívsebész, buszvezető, tűzoltó, vagy űrhajós. Most már gyakran anélkül választhatnak ilyen pályát, hogy a nőiességüket bárki megkérdőjelezné. Érdemes azonban megvizsgálni, hogy ugyanilyen progresszívek vagyunk-e, amikor arról van szó, hogy a férfiak helyezkednek el olyan szakmákban, amik tradícionálisan női feladatnak számítottak. És mint anyák, hogyan reagálunk arra, amikor a becsengető „védőnő” egy férfi, vagy a női szülészorvost kisegítő „szülésznő” egy fiatal srác. És mi lenne a reakciónk, ha a kisfiunk nem nőne ki a gyerekkori álmából, hogy bölcsis vagy ovis pedagógus akar lenni, hanem húszévesen tényleg annak akarna továbbtanulni. Vajon megbíznánk-e egy férfi szoptatós tanácsadóban, vagy bábában, és megkérdőjeleznénk-e a szexuális orientációját.
Hat nappal a második császármetszésem után otthon lábadoztam a gyerekkel a londoni lakásunkban, és a midwife-ot vártam az NHS-től (brit állami egészségügyi biztosító és ellátó rendszer). A brit rendszerben a midwife nemcsak szülésznői, hanem védőnői feladatokat is ellát. A tradicionális brit midwife nemcsak a szülést vezette le mindennemű orvosi segítség nélkül, hanem a gyermekágy alatt is személyesen kijárt a kismamák lakására heteken át a szoptatásban segédkezni, a babát lemérni és megvizsgálni, és a gyermekápolásra megtanítani az anyákat. Újabban csak az első pár hétben látogatnak az NHS-től, és ha minden rendben megy, az anyukát, amint járóképes és ki tud mozdulni, pár alkalom után beutalják a rendelőbe. Az első gyerekem születése után is kijött hozzám a „home visiting midwife”, egy negyvenes fekete karib nő volt, gömbölyded, mosolygós, segítőkész, és igazi ősanya típus. Ugyanott laktunk még mindig és reménykedtem abban, hogy viszont fogom látni, és megmutatom neki a nagyobb gyereket, milyen szépen megnőtt. Ám a dolgok másképpen alakultak.
Amikor a kapucsengő megszólalt kora délelőtt, letettem a kisbabát, akit éppen szoptatni próbáltam sikertelenül, odatotyogtam a kaputelefonhoz a császárhegemet dédelgetve, és beleszóltam. „José vagyok, a midwife!” válaszolt egy mély, vidám férfihang. Ez volt az a pillanat, amikor felkaphattam volna magamra valami prezentálhatóbbat, vagy összehúzhattam volna az otthonkámat magamon. De miután benyomtam a gombot, csak álltam, mint a cövek, és nagyon buta tekintettel a semmibe meredtem, kitártam az ajtót, és vártam. Az járt a fejemben, hogy vajon a kialvatlanságtól hallucináltam-e. De José, a midwife bizony férfi volt, magas, szemtelenül fiatal, talán huszonöt éves. Hosszú haja volt, lófarokban, kis kecskeszakálla, a lábán piros Converse cipő, és egy divatos, sportos hátizsákban cipelte mindazt, amit az elődje egy ódivatú egészségügyis bőrszütyőben. Ugyan volt lift, de a lépcsőn jött fel az ötödikre fél percen belül, és még csak nem is lihegett. Napsütötte bőre volt, láthatóan kidolgozott izmai, és laza, spanyol akcentussal beszélt, mintha egy ibizai tengerpartról esett volna be egy kora reggeli szörfözés után.
Ha sokkban is voltam a neme, a kinézete, vagy a stílusa miatt, ezen villámgyorsan túl kellett tennem magam, mert félórás kérdez-felelek volt a napirenden, űrlapok kitöltése, a gyerek megmérése, a császárhegem kapcsainak kivétele, újszülött vérteszt (a gyerek talpából) és szoptatási tanácsadás. Így perceken belül elfelejtettem az első reakciómat. Talán egy kicsit többet vigyorogtam mosolyogtam, mint az előző midwife látogatásakor, de minden más ugyanúgy folyt.
A midwife végzettséget nem adják oda csak úgy bárkinek, hároméves kemény főiskola eredménye, és José mindenben profi volt. Nem tudtam, hogy van-e saját gyereke, de ugye ezt az előző midwife sem kötötte az orromra. Az egyetlen dolog, amiben nem tudott segíteni, az a szoptatás volt (demonstráltam neki a technikámat). Ügyesen segédkezett a mellre tételben, a bimbó vs. gyermekszáj pozícionálásban, de hárman sem lettünk eredményesebbek. Viszont beutalt a szoptatási tanácsadásra és megadta három szoptatási tanácsadó mobilszámát. (Végül tíznapos múlt a gyerek, mire az első csepp előtej megjelent a mellemből egy kórházi mellszívónak köszönhetően, de ez egy másik történet).
Annyi eszem azért volt, hogy lefényképeztem Josét, amint az újszülött Lujzát fogja, mert úgy éreztem, hogy fénykép nélkül nem sokan hinnék el a történetet később. Mint utólag megtudtam, a helyi szülészeten és rendelőben két férfi midwife/szülésznő/védőnő is dolgozott, mindketten roppant népszerűek voltak a kismamáknál, és sokan egyenesen őket kérték a szülésükhöz, és a látogatásokhoz. José szaktudását, segítőkészségét és hibátlan modorát soha nem kérdőjeleztem meg. Viszont erősen elgondolkodtatott, hogy én, aki igazán progresszívnak és feministának tartom magam, miért lepődtem meg annyira a nemétől. A védőnő és a kismama közötti viszony intimitást és bizalmat igényel, de semmi olyat, ami egy női szakember jelenlétét követelné. A megvizsgált testrészek és a megvitatott témák semmiben nem különböznek azoktól, amiket hímnemű nőgyógyászok és egyéb orvosok rutinszerűen, mindenki által megszokott módon kezelnek. Miért döbbentem meg annyira? Lehetséges, hogy még bennem is olyan vaskalapos előítéletek lakoznak, amikről nem is tudtam?
Pár hónappal később egy másik hasonló élményben volt részem. A hároméves lányom ovis beszoktatásán voltam Amerikában, egy Montessori oviban. A beszoktatás elég laza volt, és abból állt, hogy a szoba sarkában leültem, szórakozottan játszottam egy fakockával, és messziről néztem, hogy a gyerek önfeledten játszik tőlem öt-hat méterre, és felém se néz. Bejött a szobába, körülnézett, majd leült mellém egy fiatal pasi, bemutatkoztunk egymásnak, és beszélgetni kezdtünk arról, hogy honnan és miképpen jött a családom, hogy megy az átállás, és milyenek a gyerekek. Sikerült majdnem öt percen át beszélgetnem vele anélkül, hogy realizáltam volna, hogy ő a csoportvezető óvóbácsi.
Maximilan egy fiatal, késő huszonéves, talán fiatal harmincas srác volt, és valamiért meg voltam róla győződve, hogy ő egy apuka, akinek a gyereke ugyancsak a beszoktatás napjait éli a Magenta csoportban, ahol 2 és 5 év közötti gyerekek voltak. Farmerban volt és a manhattaniektől megszokott divatos cuccokban. Sem a kinézete, sem a modora nem sugallta azt, hogy kisgyerekekre specializálódott pedagógus, aki taknyos orrokat és popsikat töröl, és mondókázik napi 6-7 órában. Amikor rájöttem, hogy ki is ő, és miután kétségbeesve próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mondtam-e valami hülyeséget tudatlanságom és előítéletem percei alatt, nagyon megörültem. Megörültem, mert végtelenül szimpatikus volt, kedves, intelligens, és ha rendelhettem volna a gyerekem mellé ovist, pont őt választottam volna.
Mint később megtudtam, Maximilian egy pedagógus család sarja, akinek szülei Montessori iskolát vezetnek a városban, így második generációs Montessori szakember. Később sok időt töltöttem vele és a csoporttal. Fantasztikus párost alkottak a csoport fiatal óvónénijével, egy szemvillantásból vagy kézmozdulatból is megértették egymást, akár a játszótér ellenkező szögleteiből is. És ha lehetséges, a kettejük közül ő volt az „anyásabb” típus, a tutujgatósabb. Mielőtt bárki bármit tippelne, nem homoszexuális, mint ahogyan azt a „nőies” szakmákban elhelyezkedő férfiakról gyakran feltételezik. José sem volt az. Egyszerűen egy mindennapi srác, aki kisgyerekekkel szeret foglalkozni, szerencsére erről senki nem beszélte le a pályaválasztáskor, és olyan helyre született, ahol nem nézik ferde szemmel. Az oviban legalább négy másik óvóbácsi is volt, és kivétel nélkül minden szülő, akivel erről beszéltem, örült ennek.
Az elmúlt hat évben volt még pár rácsodálkozásom a szakmai nemi elvárások és berögződések témakörében, de soha olyan intenzív, mint ez az első kettő. Megváltoztam én is. Egy olyan kultúrában élek most, ahol a nemi szerepek nincsenek olyan erősen megkötve, mint Magyarországon. Most, újra Angliában, lépten-nyomon találkozom nőkkel, akik „férfias” szakmákban dolgoznak, és férfiakkal, akik „nőiekben”. Van barátnőm, aki egy szoftvercégnél 500 alkalmazott, többnyire férfi főnöke. És a kétéves harmadik lányom bölcsis csoportjában a négyből az egyik pedagógus férfi. Már a legkevésbé sem volt meglepő, amikor az alsós nagylányom osztályfőnöke egy frissdiplomás srác lett. Szinte ujjongtam emiatt, mert a három lánygyerekes, csupa kislánybarátnős, erősen elnőiesedett családunkban a gyerekeknek égető szüksége van férfi befolyásra.
De a mai napig elgondolkodom azon, hogy miért könnyebb elfogadnunk a nőket a férfiterületeken, mint a férfiakat női szakterületeken. Miért tételezzük fel sokan, hogy ha egy férfi kisgyerekekkel akar foglalkozni, akkor a saját neméhez vonzódik? És azok a férfiak, akik egyébként nagyon gyerekcentrikusak (mert nagy arányban van ilyen), miért nem választják nagyobb számban ezeket a szakmákat (feltételezvén, hogy jól fizetnek, mert ugye ez egy nem elhanyagolható szempont). Csak remélni tudom, hogy mindez idővel megváltozik, kiegyenlítődik. Elvégre ha a jövő lányai elveszik a fiúk elől az állásokat, a fiúknak is dolgozniuk kell majd valahol. Ha minden jól megy, a szakértelem, az ambíció, és a szenvedély lesz a lényeg, nem a bába, védőnő, műszerész, vagy csillagász szakmát választó neme.
Másutt
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
