Ovis kisfiam sosem volt alvóbajnok, és bár a „klasszikus” szoktatási hibákat (éjszakai etetés, és/vagy szórakoztatás, maratoni altatások, napirend hiánya stb.) nem követtük el, mai napig érzékeny téma nálunk az alvás. Van, amikor a „nem vagyok álmos, mesélj még” ment hónapokon át esténként, aztán a gyakori felébredéstől (pisilni kell, takarj be, hol a mackó) szenvedtünk, legújabban a hajnali ébredés van napirenden.
Szórványosan előfordult ez már korábban is, de az igazi mizéria ősszel kezdődött, amikor napokon át 6 óra előtt kelt a gyermek, és természetesen el kellett indítani a napot: reggeli, legózás (csakis a szülővel), vagy videózás (igen, amikor 50-es pulzussal kikecmergünk az ágyból, gyakran csak erre van erőnk). Az idő viszont nekünk dolgozott, október vége felé már mondhattuk Marcinak, hogy reggel nézz ki az ablakon, és ha sötét van, még nem lehet felkelni. Nagyjából jól is működött, elvétve fordult elő a korai kelés.
Megnyugodtam, hogy helyreállt a rend, aztán február vége felé kezdett megint egyre korábban ébredni a gyerek, pedig ő csak következetes volt: amikor világos van, indulhat a nap. Lassan kezdett hat óra előttre csúszni az ébredés, plusz-mínusz fél óra (természetesen a plusz SOSEM esett hétvégére). Ja, természetesen van redőny, de a reggelente minimálisan beszűrődő napfény pont elég a gyereknek ahhoz, hogy felpattanjon a szeme. Volt, hogy elfelejtettük lehúzni (reggeli rekord megdőlt), másnap lehúztuk – kb. negyedóra volt az ébredésben a különbség.
Ez a reggel hat a mi ritmusunk szerint igenis korán volt, és az elmaradt fél-egy óra alvás is piszkosul tud hiányozni napközben. Nem beszélve, hogy így a gyerek fektetése után kb. fél órán belül nekünk is le kellett feküdni, a nagy költő után szabadon „aludjunk, ki tudja, meddig alhatunk” jelszóval. Marci hogy bírta ezt? A rosszabb napokon (=hétvége) már délelőtt 11-kor ebédet kért és kidőlt, de valahogy mindig vissza tudta nyerni az energiákat, és utána lazán lenyomta a napot.
Eleinte próbáltunk sakkozni a napirenddel, később altatni, de alig volt megfigyelhető reggel a csúszás, a gyerek viszont fáradtabban és hisztisen indított. Úgyhogy ezt hamar feladtam, 9 felé amúgy is minden gyereknek már ágyban a helye, és más megoldás után néztem. Legjobb lett volna egyszerűen megtanítani az órát, de 4 évesen ez talán irreális elvárás. Egy különösen rosszul indult nap után találtam is egy „gyerekórát” a neten, ami rendkívül egyszerű mechanizmus alapján működik, számok helyett két állása van csak: napocska világít, vagy kiscsillag világít; és a szülő állíthatja be, hogy reggel mikor váltson át a csillag napocskává. Megrendeltem, beüzemeltük, gyereket betreníroztunk, hogy csak akkor kelhet fel, ha már feljött az órán a nap. Először 6 órára állítottam, hogy meglegyen a sikerélmény, aztán fokozatosan, heti 5 percenként toltam kifelé. Jól is ment a dolog, de egyszer felbuzdulva negyedórával későbbre állítottam, a férjemnek meg nem szóltam. Marci a szokott időben kelt, de az óra csak nem akart átváltani. Átbotorkált az apja, ő meg azt hitte, elromlott a kütyü, így engedte a gyereknek a felkelést. Na, ezután kb. előröl kezdhettük a tréninget.
Mint annyiszor megtapasztalhattuk a gyereknevelésben, forradalmi változás egy csodaszertől sem várható, de lassú javulás, kitartó munkával talán. Most fél hétig tudjuk így kihúzni a felkelést, amivel már meg lehet barátkozni. Marci viszont sokszor felébred korábban, és dumálgat vagy játszik az ágyában, türelmesen várja, amíg fel nem bukkan az órán napocska. Mi is felébredünk rá persze, de átfordulunk, és van esélyünk még pár perc alvásra…
Nyuta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
