Első gyerekemnél nem foglalkoztam azzal, hogy ki fog nekem segíteni a szülés után. Miért kéne segítség?! Nem vagyok én béna. Ha nem értek valamit, megkérdezem a védőnőt vagy a húgomat. Különben sem a középkorban élünk. Vannak gépek. A baba főleg alszik. Mi itt a gond? Körülbelül ezek suhantak át a fejemen, de ezek sem tudatosan. Nem gondoltam, hogy van itt probléma. Aztán lett. Rögtön három. Én, az anyám és az anyósom.
Lehet, hogy a baba a nap nagy részét átalussza - így van a könyvekben -, de nekem úgy tűnt, állandóan ébren van. Folyton etetni, pelenkázni, öltöztetni, közben ismeretlen okokból sírt és azt se tudtam, mit tegyek. Soha nem tudtam magam kipihenni. Messze volt ez attól, hogy megy minden, mint a karikacsapás. Kimerült voltam, elkeseredett, üres (nem mellesleg szülés utáni depresszióm volt, csak nem tudtam róla), közben a végsőkig harcoltam a látszatért, hogy minden rendben velem. Pedig szükségem lett volna segítségre.
Anyámmal három gond volt. A gyermekem érkezése előtti évtizedben azt akartam bebizonyítani, hogy az egész életemet képes vagyok tőle függetlenül, kiválóan megoldani. Sikerült is. Ezután nem igazán akaródzott őszintén és nyíltan kérni, még akkor sem, ha a szívem mélyén nagy szükségem lett volna az anyámra. A második gond, hogy távolsági busznyira lakunk a szüleimtől, a gyerkőcöm télen született, nehéz volt hozzánk kijárni. De jött, minden héten egyszer, segített a háztartásban, amennyit tudott. Harmadik gond, hogy öcsémnek és húgomnak is ugyanabban az évben született gyereke, amikor nekem. Anyám, mint újdonsült nagymama, mindennap máshova rohant segíteni, még ha akart, se tudott volna velem lenni folyamatosan. Ráadásul a többieknél az anyósok még dolgoztak főállásban.
Anyósom ráért. (Rövid változat, a hosszú többszáz oldalra rúgna.) Aktív nyugdíjas, idősebb unokák, tíz perc kocsiútra lakik. Kulcsa volt a lakásunkhoz. Akkor jött-ment, amikor kedve tartotta. Soha nem kopogott a szobánk ajtaján, „nehogy zavarjon”. Csak belopakodott. Sokszor arra riadtam, hogy szoptatok, ő meg bámul. Volt, hogy egyszerűen belenyúlt a mellembe és egy szőrszálat kezdett cibálni, mert hogy ne menjen haj a gyerek szájába. Nem kérdezett, csak csinálta, mintha a saját testéhez nyúlna.
Aztán ellátott utasításokkal. Sztorizott az első unokája születéséről, nosztalgiából, meg iránymutatásul, hogyan kell viselkednem. Pl. hogy az ő lánya, Évike, amikor szülte az ő unokáját, Katikát, akkor (mindig többes szám első személyben) „mennyit szenvedtünk a szoptatás miatt, milyen rosszul aludt a Katika, egész éjjel tologatnunk kellett a babakocsiban” – és itt közölte, hogy akkor ő most behozza a szobánkba a babakocsit. (Rémülten és udvariasan tiltakoztam, végül nem hozta.) Idővel kiment a kertbe, miután végzett, jött vissza, folytatta. Kikérdezett, levizsgáztatott. Megtervezte az életünket, és ezt megpróbálta rajtam bevasalni. Számon kérte rajtam, hogy miért nem követelem meg a férjemtől az ő elképzeléseit. Pl. közölte velem, hogy tönkre fog menni a házasságom, mert nem ér haza a párom minden fürdetésre.
Idővel egy merő rémület voltam, mint egy vadállat, úgy figyeltem minden érzékemmel, hogy mikor hallok zajt a bejárati ajtó felől, mikor érkezik meg. Úgy éreztem, azért kell küzdenem nap nap után, hogy bizonyítsam, ez itt az én gyerekem és nem az övé, az én életem, az én otthonom, és az én akaratom szerint kellene a dolgoknak történnie. De képtelen voltam rá. Csak védekeztem udvariasan és erőtlenül. Nem szóltam a férjemnek, hogy ne bántsam. (Mindig akkor jött anyós, amikor ő nem volt otthon.) Csak anyámnak panaszkodtam, ő meg azt mondta, hogy hallgassak és tűrjek. Nem tudtam elbújni, úgy éreztem, védtelen és tehetetlen vagyok, a saját otthonom, a saját bőröm se ment meg tőle, nincs hova menekülnöm.
Hét hónap után hatalmas ordítozós veszekedéssel vetettem véget a helyzetnek. Anyósom kérés nélkül adta vissza a kulcsot és nem jött többé.
A viszonyunk a második lányom születésekor normalizálódott. (Igaz, a nagyobbik lányomat a vécéről bilire szoktatta, amíg én a kicsivel kórházban voltam, és ez csak a lista eleje, de ez ma már mindegy.) Lassan kialakult egy rendszer, ami mindenkinek jó. Ő olyan ember, akit az éltet, hogy másoknak segít. Nekem pedig szükségem van a személyes térre, kiszámíthatóságra, no meg a lakáskulcsra. Meghatározott napokon jön, a gyerekekkel foglalkozik, ebédet hoz. Számtalan dolgot varr a gyerekeimnek kiskabáttól a babákon át a falvédőig. Azt teszi, amire kérem. Igaz, a mai napig összekapunk dolgokon, de elmondom, mit akarok, ő pedig megpróbálja tiszteletben tartani. Ez okozta korábban a félreértést: ő nem tudta, hogyan segítsen, hát ment a saját feje után, mivel én néma voltam. Aki nem nyitja ki a száját és nem mondja meg érthetően, hogy mit szeretne és mit nem, annak igényeit képtelen a másik tekintetbe venni, hiába jóindulatú.
Mást engedünk meg a gyerekeknek, mástól féltjük őket, ő meg én. Amikor ő vigyáz a gyerekeimre, az ő szava a szent, én meg hallótávolságon kívülre vonulok, hogy ne szóljak bele. Ha együtt vagyunk, én döntök, nincs udvariaskodás. A gyerkőceim gond nélkül váltanak a kétféle elvárás között. És imádják a nagymamájukat.
A rendszer működik. A tanulságok számomra: kell a segítség, jó a segítség. De tisztázni kell, „ki a főnök”. Viszont abba se hal bele a gyerekem, ha a segítő valamit másképp csinál. Ha pedig a nagymama segítésfüggő, bőven el kell látni feladattal, és akkor minden fél elégedett lehet.
AMK
