Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akitől rendszeresen megkérdezik ismerősök, rokonok, hogy mikor jön a gyerek/kistestvér? Egy ideig válaszolgattam, őszintén: valószínűleg soha. Tíz esetből kilencszer az volt a válasz, hogy úgyis meggondoljuk magunkat, vagy hogy kell a gyereknek a testvér, egykének lenni nem jó. Ezután azt válaszoltam, hogy még nem tudjuk. Ez sem volt "jó" válasz, legalábbis az esetek többségében. Ekkor ugyanis elmondták, hogy a kis korkülönbség a legjobb a gyereknek, összenőnek és nekem is jó, mert egyben letudom a nehéz hónapokat. Hát én nem akarom letudni. Ha mégis lenne még egy gyerekem, élvezni szeretném az első hónapokat, a babázást, hogy a déli szoptatásba mind a ketten bealszunk, hogy csak nézem őt percekig.

Most már kemény vagyok. Marad a nem tudjuk. Ha ezután van valami kérdés vagy mondanivaló, akkor megmondom, hogy ne haragudj, de nem szeretnék erről beszélni.
Már néha megfordul a fejemben, hogy azt mondom: nem lehet több.

Az én családom ilyen szempontból a legproblémásabb. Minden alkalommal, amikor ott vagyunk, elmondják, hogy KELL a kistestvér. Még legalább egy, de inkább kettő. Próbáltam már sokféleképpen leállítani őket, finoman, durván, viccelve, érveket sorakoztatni, hogy miért is döntöttünk így – de egyelőre nincs eredmény. Vagyis, ha úgy vesszük, van: Gábor is felvetette, hogy tényleg jó lenne még egy gyerek. Úgyhogy mostanában még érzékenyebb a téma, mivel kettőnk között is feszültséget okoz. Meg ugye a nagy kérdés: ha nem lenne ez téma minden hónapban, akkor is akarná?
A legrosszabb, amikor a lányomnak mondják, hogy ne félj, ők is tudják, hogy lesz kistesó. Vagy hogy: Mondd szépen anyunak hogy kistestvért szeretnél! Ő pedig kezdi érteni a dolgokat. Nem akarom, hogy összezavarják majd.
Most találtam egy átmeneti megoldást: nem megyünk haza. Ha a telefonban jön fel a téma, elköszönök és leteszem. Nem taktikázva, hanem megmondom: ne haragudj anyu, ez nem tartozik rád, vagy másról beszélünk vagy semmiről. Ez hosszú távon nem tartható persze, de talán karácsonyig dűlőre jutunk mi ketten Gáborral és akkor már könnyebben veszem a támadásokat. Vagy csak eljövünk, ha megint soknak érzem a témát. Előbb-utóbb csak leszállnak rólunk...

Közben meg néha kattog az agyam, hogy mikor lett a gyerekvállalás közügy? Mikor lett természetes, hogy ha megismerek egy anyukát a játszótéren, játszóházban, védőnőnél, akkor 10 perc múlva (burkoltan persze) megkérdezi, hogy védekezünk-e?
Mostanában ez amúgy is központi téma, mert fogy a magyar, szarban van a nyugdíjrendszer. Ez nincs hatással a döntésünkre. Leginkább mosolygunk, vagy a fejünket fogjuk az ösztönző(nek szánt) törvénytervezeteket olvasva. De az zavar, hogy emiatt újra és újra előkerül a téma, közüggyé téve valami olyan dolgot, amihez az én meglátásom szerint rajtunk, esetleges szülőkön kívül senkinek semmi köze.

Én falun nőttem fel, hozzá kellett volna szoknom ehhez. De nem sikerült. Lehet, hogy túlérzékeny vagyok? Azt mondják, csak az a kritika fáj, aminek van igazságtartalma. Szeretném a legjobbat megadni a gyerekemnek. Mindent, főleg érzelmi téren. Ebbe beletartozna a testvér is. De a lehetséges következő gyerekemnek is szeretnék mindent megadni, azt is, hogy őszintén vágyjak rá, úgy várjam és szeressem, ahogy Nikit.

Nem tudom, hogy lehet jól reagálni az ilyen kérdésekre, utalásokra. Magyarázkodni nem akarok. Igazából nincs is mit magyarázni: nem szeretnénk gyereket, mert nem szeretnénk gyereket. Nem azért mert fontosabb a karrier, az alakom, az anyagi helyzetünk. Csak nem szeretnénk gyereket. De nem akarom azt érezni, hogy rossz ember, rossz anya vagyok, ha nem szülök (még).

És legfőképpen: nem akarok gyereket szülni addig, amíg nem érzem a lelkemből azt a mindent elsöprő gyerek utáni vágyat, aminek a lányunkat köszönhetjük.

Kicsidelfin