Az apró kellemetlenségek ellenére jó volt várandósnak lenni, és a gyakorlatilag háromórás vajúdással letudott szülésemet se cserélném el senkiével. Hanem ami utána jött, szívesen elfelejteném. Tanár úr, erre én nem készültem…
Az újszülött osztályon a rooming-in rendszernek köszönhetően a fiam végig mellettem lehetett, ha akartam. A gátsebem, a súlyosan fájdalmas aranyerem és a zongoraláb méretűre dagadt lábaim miatt szinte mozdulni se tudtam, de kit érdekelt, hiszen ott volt a fiam, akit az első órákban csak öleltem és csodáltam. Olyan szép volt, és olyan hihetetlen, hogy én szültem.
Gondoltam, majd csak jön egy nővér, aki elmagyarázza, mi itt a módi, de nem. Lassacskán azért kiderült, hogy a fürdetésen kívül mindent anyuka csinál, de hogy hol találok pelenkát, mire valók a pelenkázón a gyógyszertári üvegcsék, melyik fiókban tartják a kisinget, angol pólyát stb., hogyan kell köldökcsonkot kezelni, levakarni a ragadós magzatszurkot a gyerek fenekéről, nem mutatta meg senki, úgy kellett ellesni a nem először szült kismamáktól. Álmomban sem hittem volna, hogy a csecsemősök ennyire közömbösek, nem kommunikálnak, némelyik csak odavakkantja a választ, ha valaki kérdezni mer. Voltak kivételek is, két fiatal nővérke, akik készségesnek bizonyultak, de a többiek – főleg az idősebbek – úgy tűnt, csak a munkaidő végét várják.
Az egyik hatalmasat káromkodott, amikor az egynapos baba bukott, és cserélnie kellett a feje alatt a papír alátétet. A másik minősíthetetlen hangnemben teremtett le egy kismamát, aki a babaszobában szoptatott. És olyan is volt, hogy a nővér belökte a „fiókot”, amiben a baba feküdt, mert az véletlenül átlógott kicsit a babaszobába, „Bírom, amikor félig itt vannak, félig ott!” felkiáltással. Voltak pillanatok, amikor sírni tudtam volna. Hiszen akik itt dolgoznak, mindannyian nők, maguk is szültek, elvileg tudják, milyen bizonytalan egy elsőgyerekes anyuka. Hogyan viselkedhetnek így? El se hittem, hogy segítőkészség helyett ilyen pokróc modorral találkoztam. Nem kívánom, hogy babusgassák, és vattába csomagolják a kismamát, de egy csöppet emberségesebb hozzáállás jólesett volna. Akik ezek az osztályon fekszenek, érthető okokból az átlagnál érzékenyebb lelkiállapotban vannak. Így aztán engem sem vigasztal, hogy a személyzet túlterhelt és alulfizetett. Én is elvégzem a munkám normálisan az adott fizetésért, az adott munkaidőben, másoktól is ezt várnám el.
Már a második nap megismertem a fiam sírását, és egyik délután arra lettem figyelmes, hogy torkaszakadtából ordít. Átmentem a babaszobába, és látom ám, hogy egy nővér épp a gyerek sarkából próbál vért venni, miközben a fiam vörösre üvölti magát. Ledöbbentem, hogy ilyenkor miért nem szólnak. Az oltást is úgy adták be, hogy nem tudtam róla, csak később a papírján láttam, mikor kapta meg.
A helyzetet nehezítette, hogy nem ment a szoptatás. Szülés előtt volt egy elképzelésem erről: fogom a mellem, a kicsi szájába teszem, ő pedig szorgalmasan szívogatja, míg jól nem lakik. Nos, ez az elméletem gyorsan megdőlt. Az első napokban semmi tejem nem volt, könyörögni kellett a tápszerért. Aztán amikor megjelentek az első tejcseppek, próbáltam mellre tenni a fiamat, de nem sikerült. Nem tátotta elég nagyra a száját, nem volt jól mellen, folyton eldeformálódott a bimbó, és borzasztóan fájt. Nem szívott elég erősen, nem nyelt. Szenvedtem egy darabig, majd amikor segítséget kértem, a nővérke ránézett a mellemre, és legyintett, hogy ez csak bimbóvédővel fog menni. Próbáltam azzal is. A plasztikban volt ugyan tej, de a mérlegelés azt mutatta, hogy semmit nem evett a picur.
Egy másik nővér próbálta a fiam szájába tuszkolni a mellem, kevés sikerrel. Picivel több segítséget vártam volna el, főleg mert az első nap kezembe nyomtak egy írásos tájékoztatót arról, hogy ez egy bababarát kórház, támogatják az igény szerinti szoptatást, és ehhez minden segítséget megadnak. Na, ja. Más megoldás nem lévén fejtem, és a fiam pohárból, majd cumisüvegből kapta a tejet, de mivel kevés volt, tápszerrel egészítették ki. Közben ödémás lett mindkét mellem, háromszorosára dagadt, és iszonyúan fájt. Kudarcnak éltem meg, hogy nem sikerül szoptatni, és ezen az sem segített, hogy láttam: a szomszéd ágyon fekvő elsőgyerekes, császáros kismama (akivel egész jól összebarátkoztunk) két-három deci tejet fej, és önti a lefolyóba, mert az ő babájának sok, és vizsgálatok nélkül nem adható más gyerekének. A szívem szakadt meg. Rossz passzban voltam, azt hittem, szoptatni minden nő tud. Szegény férjem vállán bőgtem látogatáskor, aki kétségbeesetten vigasztalt.
Közben a fiam súlya egyre csökkent, és észrevettem, hogy sárgás a színe. Szinte egész nap aludt. Szóltam a nővéreknek, erre az volt a válasz, vigyem az ablakhoz a babát, természetes fénynél jobban látszik, tényleg sárga-e. Ezt komolyan nekem kell megállapítanom, amikor még életemben nem láttam besárgult gyereket? Csak másnap vettek tőle vért. Egekben volt az érték, két napot szolizott a kék fény alatt. Kétségbeesett voltam, nem tudtam aludni, folyton mellette ültem. (Még sárga volt, amikor hazaadták, és három hétig így is maradt. A védőnő és a gyerekorvos se csinált nagy ügyet belőle, azt mondták, egyhónapos koráig kell elmúlnia. Végül a negyedik héten lett normális a színe.)
Alig vártam, hogy otthon legyünk. Gondoltam, az ismerős környezetben nyugodtabb leszek, és talán a szoptatás is menni fog. A hazaadás napján már délelőtt kiraktak minket a szobából, mert kellett az ágy. A folyosón vártunk két órát (!), mire az osztály egy szem orvosa megírta az aznapi kilenc zárójelentést és a szükséges recepteket.
Mikor végre hazakerültünk, hálát adtam az égnek, hogy nem kell még egy napot a kórházban töltenem. Zavartalanul együtt lehettünk, minden percet kihasználtam, hogy ölbe vegyem és dédelgessem a fiamat. Most már a férjem is csatlakozhatott (a kórházban csak üvegen keresztül láthatta), nem tudott betelni vele, boldog volt és büszke.
A szoptatás azonban továbbra sem ment. Laci a sárgasága miatt nehezen volt ébreszthető, ha sikerült a szájába tuszkolni a mellem, azonnal elaludt újra. A legkülönbözőbb praktikákat bevetettük – csipkedés, csiklandozás, hideg vizes kendő – kevés sikerrel. Végül maradt a fejés és a cumisüveg. Továbbra is kevés volt a tejem, hamarosan megbontottam az első tápszeres dobozt, és búcsút mondtam a szoptatós álmoknak. Ettől elég rosszul éreztem magam, hiszen már a terhesség alatt is mindenhonnan ömlött rám a rengeteg információ arról, hogy az anyatej az ideális táplálék, hogy hat hónapos korig kizárólag szoptatni ajánlott a babát stb. Bárkivel találkoztam, első kérdése volt, szoptatok-e, és utáltam bevallani, hogy nem tudok. Depresszív állapotba kerültem, elbizonytalanodtam. Kétségeim voltak, hogy szoptatás nélkül is jó anya lehetek, hogy képes leszek őt az igényeinek megfelelően ellátni, lesz-e hozzá elég türelmem, elég alázatom, hogy elfogadjam, mostantól ő az első. Ez az, amire a könyvek nem készítenek fel.
Hogy mi volt a baj a szoptatással (én nem voltam-e elég kitartó, vagy a fiam szája és a mellem nem kompatibilis egymással), máig rejtély előttem. Jó pár hónap kellett, míg elfogadtam ezt a helyzetet. Közben Laci gyönyörűen gyarapodott, három hónapos korára megduplázta a súlyát, és 11 centit nőtt. Érdeklődő, élénk, kiegyensúlyozott, jókedvű kisemberré vált, akinek mindenki a csodájára jár. Néhány éve még nem hittem volna, hogy így lesz, de születésétől kezdve ő csücsül az én kis világom közepén.
zsanna83
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
