Szinte egyszerre írt a gyerekek romló mentális állapotáról a Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátria Kórház és Szakambulancia, és az az iskola- és óvodapszichológusok közössége. Az utóbbiak egy szakmai állásfoglalást tettek közzé a gyermekek mentális egészségéről. Az állásfoglalásnak közel 300 aláírója van jelenleg.
“Intézményi munkánk során azt tapasztaljuk, hogy a köznevelési rendszerben lévő gyermekek pszichés állapota aggasztóan romlik. Az óvodákban a szorongás, a viselkedés- és figyelemzavar, az iskolákban ezek mellett a depresszió, pánik, önsértés vagy akár a súlyosabb mentális zavarok megjelenése rendszeresen előforduló jelenség lett. Noha mindez nem következik csupán egyetlen tényezőből, az intézményekben eltöltött idő mennyisége és minősége tagadhatatlanul fontos szerepet játszik a fiatalok lelki fejlődésében.” – így az állásfoglalás, amely aggasztó jelenségeket érzékelve keresi az okokat és a megoldásokat.
Erre rímelve a Vadaskert szakértői is kijelentették: „Megszokottá vált számunkra, hogy folyamatosan érkeznek sürgősségi esetek, a gyermekek mentálhigiéniás állapotának romlása állandósultnak mondható. Különösen az ügyeleti időszakok megterhelőek, hiszen az országban csak néhány intézmény fogad súlyos pszichés állapotban lévő gyerekeket, fiatalokat. Gyakran emiatt a családoknak is sokat kell utazniuk” – írta dr. Baji Ildikó kórházigazgató. A Vadaskert szakértői egy évvel ezelőtt jelentették be, hogy pár hónap lefolyása alatt a szorongásos és depressziós esetek száma az ötszörösére nőtt, a sürgősségi esetszám pedig 40%-kal emelkedett.
Az azóta eltelt időszakban ez helyzet elmondásuk szerint nem változott, sőt, ha lehet, még nagyobb nyomás alatt működik az intézmény. A mentő napi több alkalommal szállítja ide az azonnali ellátást igénylő súlyos eseteket az ország nagy részéről. A betegek közt kiemelkedően sok az önsértő fiatal.
„Sok gyereknek óriási stresszt jelent az érzelemszabályozás, és minél inkább online élik az életüket, annál kevésbé tudják elsajátítani az offline élet szociális készségeit” – teszi hozzá dr. Tárnok Zsanett, a Vadaskert klinikai szakpszichológusa.
Miközben a Covid-járvány két éves „karanténidőszaka” a társas kapcsolatok fejlődését vetette vissza (ami sokak mentális állapotán rontott), a szakemberek sok dologban magát az iskolai, köznevelési rendszert is felelőssé teszik. „A probléma már egészen korán megjelenik. Az óvodai korosztály legfontosabb szükséglete a stabilitás és a kiszámíthatóság, amit egyre jobban ellehetetlenít a pedagógusokat érintő nagymértékű fluktuáció. A biztonságnak e hiánya hozzájárul a szorongásos jegyek, a viselkedésproblémák, illetve a figyelemzavar egyre gyakoribb megjelenéséhez, az ismétlődő személyi változások pedig nehezítik a fejlődési elakadások korai felismerését. A sajátos nevelési igényű gyermekek száma folyamatosan növekszik, a rendszer pedig nem rezonál a megváltozott igényekre az integráció valódi megvalósulását támogató szakmai, emberi erőforrásbeli, valamint tárgyi feltételek biztosításával.” – írja a szakmai állásfoglalás, amely szerint nem segített az iskoláskor korhatárát merevebbé tevő szabály sem. Ráadásul az iskola elején „összeszedett” elakadásokat nagyon sokan egyszerűen "végiggörgetik" a rendszeren, hogy nem elegendő, nem alapos tudással, kudarcot kudarcra halmozva lépjenek ki a közoktatásból.
A problémákat súlyosbítja a túlterheltség is. A tanulók munkaterheit vizsgáló hazai kutatások szerint a mai diákok többet dolgoznak, mint a szüleik. Az általános iskolás alsó tagozatos gyerekek átlagosan heti 40-42 órát kénytelenek a munkára fordítani, tehát ennyi időt töltenek a tanulással és az ahhoz kapcsolódó kötött, strukturált tevékenységekkel. A középiskola 10. osztályosainak már több mint 50 órányi tanuláshoz kapcsolódó kötelezettségeik vannak hetente (tanórák, házi feladat, különóra). Belátható, hogy ez már rövid távon is testi és érzelmi károkat okozhat. A serdülőkorra jellemző biológiai változások feszültséget és labilitást keltenek a kamaszokban, az ehhez járuló túlzottan magas elvárások pedig akadályozzák az egészséges mentális fejlődésüket. – írják a csoportos szakértői állásfoglalásban, a Vadaskertben pedig megállapítják, hogy ezekből a kamaszokból egyre többen jelennek meg a rendelésükön – már ha eljutnak odáig.
És persze keresik a lehetséges „kárenyhítési módokat”, vagy akár valamiféle intézményes, nagyobb lélegzetű változtatásokat is. A gyerekek órai keretek között sajnálatosan keveset foglalkoznak az elégedett és kiegyensúlyozott élethez szükséges készségekkel, és a társas életben nélkülözhetetlen ismeretekkel. Ez a tudás elengedhetetlenül fontos lenne ahhoz, hogy társadalmunk a jövőben boldogabbá és elégedettebbé váljon, benne önmagukért és másokért felelősséget vállaló, autonóm polgárokkal, akik nyitottak egymásra, a világra és hatékony tagjai közösségünknek.
A fent vázolt problémákat az óvoda- és iskolapszichológusi hálózat önmagában nem tudja megoldani. Az intézményenként 500 fő felett biztosított fél státusz nem teszi lehetővé a megelőző, preventív jellegű munkát, a sajnálatosan kevés és alulfizetett szakember pedig nem képes kiegyensúlyozni a rendszer működéséből fakadó pszichés terheket.- így a szakmai állásfoglalás, amely a köznevelési rendszer egészét javasolná megváltoztatni. A Vadaskert pedig új programot indít: „Egy év előkészület után, svéd mintára dialektikus viselkedésterápiás (DBT) részleget indítunk a kórházban, nevezhetjük egyfajta terápiás központnak is, amely az első ilyen részleg lesz az országban” – ezt már dr. Baji Ildikó vezető mondta. A program szerves részét képezik a csoportos foglalkozások, amelyek abban segítenek, hogy stresszes szituációkban hogyan lehet szabályozni az érzelmeket.
A szakértő szerint ezen technikák elsajátításával nemcsak a gyerekek, hanem szüleik is sokat tanulnak, és jelentősen csökkenthető például az önsértések száma. (Azt már „a szerk.” teszi hozzá, hogy a tapasztalat azt mutatja, érzelmeik szabályozásával, felismerésével, az arra adott tudatos reakciókkal számos felnőtt is hadilábon áll, csapkod, agresszívan vagy önpusztítóan viselkedik, és ezeket a nem túl hatékony „megküzdési módokat” továbbadja, legalábbis a minta szintjén, a gyerekeinek is.)
A helyzetet közelről és tömegesen látó pszichológusok, orvosok tehát kongatják a vészharangot, miközben azt is vizsgálják, hogyan lehetne segíteni a helyzeten, rövid távon „tűzoltásként”, vagy hosszú távon, hogy az okokat is felismerhessük, esetleg megszüntethessük.
Azt hiszem, a szülőknek mindenképp partnerré kell válniuk ebben – bár nem tanultunk pszichológiáról és mentális egészségről sok-sok évet az egyetemen, léteznek olyan módszerek, technikák, amelyeket mi is elsajátíthatunk, vagy közreműködhetünk bennük.
De először is, gondolkodjunk el: teszünk-e MI olyasvalamit, ami a gyerek mentális épségét rombolja rövid vagy hosszú távon? Vagy a sajátunkat, amit a gyerek hamarosan tükrözni kezd? Úgy éljük-e az életünket, hogy több benne a boldog, mint az idegesítő, szorongást keltő, dühítő pillanat és szakasz? És ha nem, mit tehetünk azért, hogy ez ne így legyen? Mert addig nem segít igazán se csoportterápia, se konzultáció, se relaxáció, se a gyógyszeripar remekei, legfeljebb a tüneteket teszik elviselhetőbbé. És szegény pszichológusok is csak tovább kongathatják a vészharangot.
Fogunk írni még erről, aligha van sok olyan dolog, ami fontosabb lehet.
Vakmacska
