Enyém, tiéd
Megnéztük a lányommal a Három férfi és egy kis hölgy című bájos, régi amerikai mozit.
Emlékeztek a filmre? Három pasi apukaként él együtt egy kislánnyal és annak nagyon vonzó anyukájával, és mindhárman sajátjukként szeretik, nevelik és óvják a kis Mary-t. Egyikük valóban a kislány biológiai apukája, de a filmben nincs különbség: mindhárman imádják Mary-t, és amikor iskolát kell választani neki, ott szoronganak együtt a bizottság előtt, akik azt hiszik, hogy a három manus, a kislány és a szép, fiatal anyuka élete komplett diliház.
Szerintetek?
Hogy van ez manapság? Akik együtt élünk, miért élünk együtt? És milyen szerepekben vagyunk együtt? Számít-e a rokonsági kapcsolat, vagy lehet egy tök jó pótnagyi akár a második emeleten lakó néni?
A hagyományos családmodellek régóta változás alatt állnak, és az egyszülős családok aránya jóval magasabb, mint amennyire ez a társadalmi gondolkodásban és közbeszédben megjelenik. Ez jelentős kihívások elé állítja az aktív szülőket, és gyakran előfordul, hogy a gyerek gondozásához további erőforrásokat kell bevonniuk, ha nagyszülőktől nem megy, akkor közelebbi ismerősöktől, vagy akár hivatalos formában, ismeretlenül is. Szomorú tény, de tény: Magyarországon minden második házasság válással zárul, és a statisztikák szerint minden harmadik gyerek életében találkozik a szülei szétválásával vagy elköltözésével, esetleg mozaikcsaládba kerül.
A mozaikcsalád jelensége is fontos, itt ugyanis különböző vérkapcsolatokból származó gyerekek élnek együtt felnőttekkel. Másik erős trend, hogy a gyerekeknek egyre távolabbra kerülnek a nagyszülői és dédnagyszülői kapcsolataiktól, és a nukleáris családok gyakoribbak lesznek a költözések, társadalmi mobilitás és külföldre költözés miatt. Mindez rengeteg feladatszervezést igényel. Amire régen „kéznél volt a nagymama”, azt most gyakran fizetett segítő, a család szempontjából idegen személy csinálja. Ezt sokszor nehéz helyretenni magunkban.
De a gyerekek mások
Ők ugyanis nem vizsgálják, hogy ki rokon és ki nem, csak az élő kapcsolat számít nekik abban az esetben, ha valakiben megbíznak. Vagyis lehet az a személy akár a sarki fűszeres is, ha a gyerek imád nála lógni suli után, és vele beszéli meg a titkait, engedjük neki. Nem az a fontos, hogy honnan jön, hanem az, hogy mennyire hiteles, mennyire tudja elfogadni és szeretni a mi gyerekünket és vice versa. A filmben is az volt a kedvencem, hogy mindhárom „apa” oda volt a kis Mary-ért, a tenyerükön hordozták a kislányt, pedig lássuk be, kettejük a három férfi közül simán mondhatta volna azt, hogy nem az én gyerekem, kösz, de nem kérek az apaszerepből, megyek és élem világom, lesz majd saját gyerekem…
Tudom, az élet nem film
De nincs is mostanában rend. Széthúzunk, eltávolodunk, rohanunk a pénzünk után egész nap, hogy aztán hétvégén egy gyors családi programon letudjunk mindent, amit a családi szerepeink szerint vállaltunk.
Nálunk is volna bőven mit javítani. De kevés az idő, és talán kevés az energia is hozzá, hogy jobban, érezhetőbben együtt tartsam a családot. Sőt, a karácsonyok sem olyanok, ahogy például egy kólareklámban bemutatják őket. De tudom, hogy kire számíthatok stabilan, ha bármi gond van a gyerekkel. És ez éppen elég, nem vizsgálom, hogy ez most jobb lehetne, ha az illető a nagynénim lenne, vagy egy távoli amerikai rokon. Nem rokon. Ő csak a néni a lépcsőházból. Mégis nagyon szeretjük.
Nálatok hogy van ez? Van segítség? A családfa lombkoronájából jön a segítség, vagy ti is furcsák vagytok?
Akác