Este van. A fiúk az imént tértek át a kukásautó működtetéséért folytatott harcról a birkózásra, melynek ürügyéül most a műanyag állatok birtoklását választották. Az előbbi játék lényege, hogy míg az egyik úgy szeretné nyomkodni a kukásautó gombjait, hogy az emelőkar felemelje és kiürítse a kukát, addig a másik azon erőlködik, hogy a lefelémenet gomb nyerjen. Az utóbbinál pedig az egyikük a kiszemelt műanyag állatot hangos cicael! kiáltással (=elvitte a cica) a háta mögé rejti, a másik pedig elkurjantja magát, hogy  megtalálom!  és azzal a lendülettel már teperi is le a tesót és csavarja ki a kezéből a jószágot.

Hajtogatom a ruháikat, összekészítem a másnapi cuccaikat, teszek-veszek. Apuci híradót néz. (Apuciról jut eszembe: a minap hazaér a férjem, Imi siet elébe és kiabálja: apuci-apuci! Férjem megörül, még sosem mondott ilyet neki. Jaj, de aranyos vagy, kisfiam! - dicséri. Mire Imi tovább ismételgeti és mutogat a pulóverére: KapucNi-KapucNi! ) A hírekben megint téma a mozgáskorlátozott parkolókártya. Szigorítanának a szabályokon, de addig is fokozottabban ellenőrzik a használatát, mert sok a visszaélés.

Nem is merem használni a mienket: augusztusban lejárt és a megújításához szükséges szakvéleményt a korábbiakkal ellentétben már nem állíthatta ki a háziorvos (hiába van nála másolat minden leletről, ambuláns lapról, zárójelentésről, stb.), csak a szakorvos – így időpontot kértünk és két és fél hónap várakozási idővel kaptunk is Imi kezelőorvosához. (Ragaszkodom őhozzá, máshoz nem viszem, inkább kínlódok egy ideig kártya nélkül.) Míg abban a hitben éltem, hogy a háziorvos pecsétje megfelelő és elegendő a hatóságoknak, szépen kitöltöttem a „7 pontos papír” néven ismert formanyomtatványt, hogy a gyerekdokinknak csak minimális adminisztratív teendője legyen vele. Gyorsan beírtam a személyi adatokat, a diagnózisokkal is pikk-pakk megvoltam, latinul-magyarul egyaránt, ám amikor az Állapota c. részhez értem és választanom kellett a végleges vs. változhat között, megakadtam…

Mert oké, új agysejtek nem fognak nőni az oxigénhiány következtében elhaltak helyére: se maguktól, se gyógyszer által, se „odaműteni” nem tudnak párat – vagyis az agyi morfológiai állapota, ami alapvetően meghatározza a mozgásfejlődését/nemfejlődését, az végleges. Ezt tudjuk, tudomásul vettük, hogy ezen változtatni nem tudunk.

De „kerülőutakkal” azért régóta próbálkozunk. Ami infó nem megy át a sérült idegpályákon, annak kitaposunk egy másik ösvényt, ahol haladhat. Ha A-ból B-be nem akar eljutni az infó, akkor B felől közelítjük meg A-t, és jól begyakoroljuk, hogy legközelebb retúr is menjen. Meg néha elmegyünk Sopronba, hogy mágnessel birizgálják az inaktív részeket, hátha valamelyiknek kedve támad átvenni egy kieső terület funkcióját.

És ha azt nézem, mennyit fejlődött Imi az elmúlt években – pl. széles alapon, imbolyogva, de önállóan jön-megy a házban és a kertben; motorozik, felveszi a szandálját, bekanalazza a levest, többé-kevésbé felismerhetően elszavalja a Télapó itt van-t és képes a Kistesót kicselezni és lebirkózni -, akkor mégiscsak szeretném azt hinni, hogy nem önámítás, ha azt ikszelem be, hogy az állapota változhat.

(Ps. a „7 pontos papírt” aztán mégse kérte a hivatal, helyette ki tudja miért, az Államkincstártól kapott, emelt összegű családi pótlékról szóló határozatot kellett bemutatnunk.)

mspoppy