28. hét
Hivatalosan is elkezdődött a harmadik trimeszter. Jesszus, el sem hiszem, hogy már itt tartunk! Az elmúlt pár hónap szinte folyamatos kábulatban telt, teltek-múltak a napok, tettük a dolgunkat, éltük a megszokott kis életünket. Mostanában kezdek igazán ráeszmélni, hogy milyen kevés idő van hátra amíg megszületik a baba és már négyen leszünk.
Fejben azért már elkezdtem végiggondolni, hogy mi mindent kell elintéznünk a szülésig, de ez eléggé rendszerezetlen és szedett-vedett megoldásnak tűnt, így a héten rávettem magam, hogy összeírjak minden olyasmit, amit nem szabad elfelejtenünk.
Szerencsére szinte semmit nem kell újra beszereznünk, mert a nagylányom által használt holmik még mind kifogástalan állapotban vannak, bár a következő pár hétben mindenképpen időt kell szánnunk a kiságy és a pelenkázó újbóli összeszerelésére.
Hiába tettem el az utolsó használat után kitisztítva a babakocsit, a pihenőszéket és az újszülött gyerekülést is, azért őket is szeretném még egyszer makulátlanra sikálni, mielőtt megérkezik a kistestvér.
Az egyetlen nagyobb költség, amit nem tudunk elodázni, nem is igazán babaholmi, a nagylányomnak kell új gyerekülést beszereznünk.
Mielőtt ő született, egy márkától vásároltuk meg a babakocsit és az újszülött gyerekülést is a hozzá való isofix talppal együtt és így nagy kedvezménnyel kaptuk meg a következő méretű ülést is, amit ugyanazzal az isofix alappal tudunk majd használni. Akkoriban ez nagyon praktikus és anyagilag szimpatikus megoldásnak tűnt, hiszen a második méretű ülés 15 kg-ig használható, így évekre előre le van tudva a gyerek utaztatási módja.
Arra persze nem gondoltunk, hogy kisebb korkülönbségnél nem feltétlenül hasznos a dolog, mert ugyan körülbelül még egy évig tudná a jelenlegi ülését használni a lányom, de az isofix talpra szükségünk van, hogy az újszülött ülést kényelmesen tudjuk kezelni.
A „tojást” – ahogy itt hívják, – lehet önmagában, az autó biztonsági övével is rögzíteni, volt is rá példa, hogy pár éve, idegen autóban egyszer-egyszer úgy utazott a lányom, de az én lelki békémnek jobban esik, ha az isofix talpra van rögzítve, arról nem is beszélve, hogy a ki- és beszerelés is összehasonlíthatatlanul gyorsabb.
Így aztán arra jutottunk, hogy a gyerek jelenlegi ülését a kelleténél hamarabb lecseréljük és egyúttal már olyat veszünk, ami „vele együtt nő” és 36 kg-ig használható. Egy ideje már figyelem a szakáruházak által kínált termékeket, le is szűkítettem a nekünk megfelelő ülések listáját 3 különböző modellre és amilyen szerencsénk volt, pont a héten kaptam egy hírlevelet, hogy ezek közül az egyik verzió pár napig 25% kedvezménnyel elérhető néhány üzletben.
Ekkora összegnél 25% kedvezmény már igencsak jelentős megtakarítás, így be is szereztük a nagylányom új ülését és ezzel egy tételt le is tudtam húzni a – már nem csak képzeletbeli – listámról.
Így a harmadik trimeszterbe érve egyébként leginkább úgy tudnám leírni az alaphangulatomat, hogy az evéstől elálmosodom, az alvástól meg megéhezem. Áldott állapot ugyebár.
Sajnos az elmúlt pár hétben, - talán az ünnepeknek is köszönhetően – eléggé elhanyagoltam az eddig szorgalmasan betartott egészséges étkezési tervemet. Amikor azon kaptam magam, hogy kutyát sétáltatni is úgy indulok el, hogy egy fél zacskó gumicukrot belesüllyesztek a zsebembe, akkor már tudtam, hogy ennek bizony nem lesz jó vége.
A héten gondoltam jól rá is ijesztek magamra, ráálltam a mérlegre és te jó ég, már 8 kilót híztam! Megnéztem a legutóbbi terhességem során vezetett mappámat, a 28. héten akkor is pont 8 kg plusznál tartottam, de ahhoz már nem voltam elég bátor, hogy kiszámolgassam, hogy ezen felül mennyi jött még fel akkor az utolsó 2,5 hónapban, mert tuti szívszédülést kapnék.
Megint nagyon sunyin kúsznak fel a kilók, most sem látom kövérnek magam, pedig azért 8 kg plusz nem kevés és hol van még a vége! Mindenesetre elhatároztam, hogy mostantól oda fogok figyelni és merem remélni, hogy ezúttal jobban fogom tudni kontrollálni az utolsó hónapokban a súlygyarapodást, mint legutóbb.
Hízás ide vagy oda, nagyon várom már a következő nőgyógyászati kontrollt jövő héten, már olyan régen volt, hogy láthattam a legkisebb ugrifülest. Azt persze nem mulasztja el, hogy folyamatosan jelezze a jelenlétét, még mindig nagyon aktív és agresszív, néha már annyira kitüremkedik egy-egy testrésze a hasfalamon, hogy meg is tudom tapogatni kívülről.
Eddig inkább horizontálisan, a jobb- és bal oldalamnál volt jelentős fészkelődés, de újabban egyre több mozgást érzek a szeméremcsontom környékén is. Remélem, hogy ez azt jelenti, hogy irányba fordult, de jövő héten az ultrahangon majd kiderül.
A nagylányom már a félidő környékétől fejjel lefelé várta a szülést, a kicsi a legutóbbi (24. heti) ultrahangon még horizontálisan helyezkedett el, de gondolom ez annak is köszönhető, hogy neki már több helye van a méhemben, mint az elsőszülött testvérének, nincs rákényszerítve, hogy vertikális pózt vegyen fel.
Húsvétkor már tudtuk, hogy 8-10 napig tartó szakadó esőnek nézünk elébe, ezért igyekeztünk kihasználni a napfényes, de azért hűvös tavaszi időt a hét első napjaiban.
Húsvét hétfőn már nyitáskor a helyi állatkert bejáratánál várakoztunk, hogy még azelőtt meg tudjunk mindent nézni, mielőtt megérkezik a hasonló programot tervező délelőtti tömeg és a gyerek déli alvását is otthon tudjuk majd megejteni.
Az itteni állatkert sokkal kisebb mint a budapesti (vagy az én örök kedvencem, a nyíregyházi), de egy közel 3 évesnek talán még ideális is, hogy pár óra alatt kényelmesen bejárható. A lányom nagyjából 12-13 hónapos kora óta nem hajlandó babakocsiba ülni, inkább gyalogol akármennyit, így ideális megoldás, hogy nem kell egy gigantikus állatparkon keresztül vonszolnia magát hosszú órákon keresztül.
A látogatás fő attrakciója számára a makik és a fókák voltak, még most, egy héttel később is napjában többször felemlegeti, hogy milyen állatokat láttunk aznap. Azon azért hangosan felnevettünk a férjemmel mindketten, hogy a trópusi házban akárhogy mutogattuk neki a két óriási krokodilt az egyik kifutóban, őt a nekik épített, mesterséges vízesés sokkal inkább lenyűgözte. Krokodilok? Ugyan! „Anya, azt nézd, hogy folyik a víz!”
Bár a jegyárak nevetségesen alacsonyak és az állatkert is tőlünk elég messze, a város másik végén található, de idén ettől függetlenül szeretnénk majd családi bérletet venni, hogy akár hetente többször is meglátogassuk a legnagyobb kedvenceket. (Köszi az ötletet, Csiga!)
Úgy tűnik, hogy a hosszú hétvége nem csak az én gyerekem energiát élte fel, kedden délután azzal fogadtak minket a bölcsiben, hogy az egész csoport 3,5 órát aludt délután. A lányom szerintem eddig talán egyszer-kétszer aludt napközben ennyit, mióta bölcsis, pedig úgy is fogalmazhatnék, hogy az ilyesmi olyan ritka, mint a hintalószar.
Tudtuk persze, hogy ennek az éjszakánkra nézve milyen következményei lesznek (mentálisan igyekeztem felkészülni a másnapi hajnali ébredésre), de azt persze nem várom el, hogy az én gyerekemet egyedül felébresszék és körbeudvarolják, ha egyébként mindenki más alszik.
Szerdán azért szóltam az embernek, mielőtt elindult a gyerekért, hogy ha ma is 3+ órát aludt, akkor inkább hagyja ott éjszakai megőrzésre.
Részben valószínűleg az össze-vissza alvásnak és az ebből következő nyűgös, nyafogó fáradtságnak köszönhető, hogy a héten – hosszú idő után – ismét volt két hisztilimpia éremesélyes megmozdulása.
Szoros versenyben második helyre csúszott, hogy nem tudtuk telefonon felhívni Bobot, a mestert, hogy megmutassuk neki, hogy a csemete milyen ügyesen, egyedül kirakta a 30 darabos, markolós, darus, Bob mesteres kirakót. Szegény gyerek magán kívül volt, hogy neki ilyen szerencsétlen, haszontalan nőszemély jutott anyának, hogy még erre a pitiáner dologra sem képes.
Idővel azért sikerült elsimítani az indulatokat, lefotóztam a büszke, vigyorgó kis arcát a kész kirakó mellett és megígértem, hogy mindenképpen elküldöm a képet Bobnak. Még a kisujjunkat is összeakasztottuk, hogy elég erős legyen az ígéret! Amúgy is elképesztően aranyos, ahogy a másik kezével lefogja a maradék 4 ujját, hogy csak a legkisebb maradjon kinyújtva, így örömmel ígértem meg neki, hogy Bob mélyreható beszámolót fog kapni a kép kirakásának a teljes folyamatáról.
A győztes hiszti viszont egyértelműen egy vacsora után, desszertként felszolgált babacsintához köthető. A probléma forrása kéremszépen az volt, hogy a babacsinta megharapta(??) a fogát és én nem tudtam rá puszit adni. Gondoltam, hogy dobok egy nagy cuppanósat a kérdéses kisőrlőnek, de az nem volt kielégítő megoldás és ebből mindannyiunk legnagyobb megdöbbenésére oltári hiszti kerekedett. Sajnos a fizika törvényeit nem tudtam meghazudtolni és puszit adni a fogára, de kiegyeztünk abban, hogy bekenjük Neogranormonnal (anya úgy tesz, mintha...) és attól majd begyógyul a bibi.
Remélem, hogy most egy darabig megint tudjuk szünetelteni a nagyobb hisztiket, éppen elég a frissen beköszöntött „miért-korszakkal” foglalkoznunk. Tudom, hogy ez korosztályos dolog, de azért idővel eléggé idegesítő tud lenni, amikor minden egyes kijelentésünkre az a reakció, hogy „de miért?”. Főleg, amikor már századjára hagyja el a száját ugyanazon a beszélgetésen belül a mágikus szó.
Igyekszünk azért tanulságos, értelmes válaszokat adni neki mindenre, remélem, hogy meg is hallja, amit mondunk és nem csak papagáj módjára ismételgeti, hogy „miértmiértmiért”.
Ez a hét megint nagyszülős-unokázós-ottalvós pénteket tartogatott számunkra. Baka és deda már napokkal előtte csak erről tudott beszélni, nagyon várták már, hogy ott aludjon náluk a legkisebb családtag. A gyerek is nagyon élvezi az ilyen hétvégéket, de most a szokásosnál is sokkal lelkesebb volt, az ő szájából is többször elhangzott, hogy mennyire várja már, hogy a nagyszülőknél legyen péntek délután és szombat délelőtt.
A férjemmel mi is örültük a felszabadult, kettesben tölthető időnek, különösen, hogy talán most először nem volt semmi „feladat” betervezve a gyerekmentes órákra.
Nagyon jól esett mindkettőnknek a csendes, békés szombat délelőtt. Az évekkel ezelőtti, kettesben töltött hétvégi reggeleinkre emlékeztetett, ahogy a férjem az irodában igyekszik a legújabb általa beszerzett videójátékon szintet lépni, én pedig a kanapén, feltett lábbal olvasok, miközben Chopin szól a háttérben.
Már a kapcsolatunk elején rájöttünk arra, hogy mindketten igazán élvezzünk az ilyen félig-meddig együtt töltött időt is, nem csak azt, amikor közösen csinálunk valamit. A férjem a mai napig gyakran megjegyzi, hogy olyan jó érzés, hogy ugyan ő is és én is a saját hobbijainkkal vagyunk elfoglalva, de mégis egy légtérben tartózkodunk, soha nem vagyunk távol egymástól.
Szombat délután a lányunk részletes élménybeszámolóval fogadott minket. Bakával és dedával beszereztek rengeteg, különböző formájú fa gyöngyöt és gumiszalagot, hogy ékszereket készítsenek belőle. A gyereket egy ideje eléggé lenyűgözik a mindenféle kis mütyörök, így a pillangó és virág formájú gyöngyök teljes extázisba ejtették. Az alkotások persze nem csak saját használatra készültek, én is kaptam egy szép, színes karkötőt és csinált egy icipici verziót a kisbabának is. Újabban rászokott arra, hogy mindenből kell a babának is, legyen az valamilyen étel, játék vagy bármi más – kiemelt jelentőségű, hogy ne feledkezzünk el a kistestvéréről.
Reggelente, mielőtt elválunk egymástól a bölcsiben, a babának is mindig ad egy puszit a hasamon keresztül, és a lelkére köti: „jó legyél!”
A karkötőt természetesen fővesztés terhe mellett köteles vagyok éjjel-nappal hordani, de a baba karkötőjének is mindig kéznél kell lennie. Már többször kijelentette, hogy ha kibújik a kishúga, akkor ő fogja neki odaadni az ékszert, senki más nem adhatja rá.
A vasárnapok nálunk általában azt jelentik, hogy a szűk családdal együtt ebédelünk. Ez van, hogy csak annyit jelent, hogy közösen ülünk be valahová enni, de általában anyósommal felváltva szoktuk a vendéglátást intézni. Amikor a gyerek házon kívül alszik, akkor általában én főzök, részben azért, hogy a nagyszülők ne a vasárnapi menüvel legyenek elfoglalva, miután a szombatjukat „elunokázták”, részben pedig azért, hogy ezzel is „megköszönjük”, hogy vigyáztak a gyerekre és különböző programokkal szórakoztatták.
Most hétvégén sütőtökkrémleves, sertésfilé csőben sült burgonyával és répatorta volt a menü. A desszert ötletemet hallva a férjem meg is jegyezte, hogy látja, hogy egészséges édességet készítek vasárnapra. Megszakértette a dolgot, hogy a répatortában répa van, ami zöldség, tehát ez gyakorlatilag saláta. Elnevettem magam, hogy remélem nem gondolja, hogy a tésztába kevert répa semlegesíti a sok hozzáadott cukrot?
Erre halálos komolysággal megjegyezte, hogy más süteményben is van sok cukor, de répa van-e bennük? Na ugye!
Így figyeljen oda a súlyára terhesen az ember lánya!
Salty
