Mottó: Új év, új kezdetek
Jan 1., szombat
Az év első napja! Ennek apropóján sikerült végre elkapnom és megmérnem a fiúkat. Fel is jegyzem az utókor számára:
Nagy: (7 év 4 hónapos) 123,5 cm, 24,3 kg
Középső: (6 év 1 hónapos) 113 cm 18,5 kg
Kicsi: (16,5 hónapos) 83 cm 13,6 kg
Magamat is megmértem. Kár volt. Titokban arra számítottam, hogy az ünnepi zabálásnak nyoma sem lesz, mert az esetlegesen felszedett súly varázsos módon elpárolgott (sőt, föl se jött rám egy deka se), így arcomon kaján mosollyal álltam fel a mérlegre - mint a lovis, aki tudja, hogy most aztán tutira a nyertes lóra fogad, mert megbundázták a meccset.
Az én meccsemet azonban (sajnos) senki sem bundázta meg, úgyhogy marha gyorsan lehervadt a számról a mosoly. Csalódottan és kiábrándultan kászálódtam le az ördögi gépezetről... nem írom le, mennyit mutatott, így is szégyenpír borítja orcámat duhaj kicsapongásaim miatt. Legyen elég annyi, hogy a szépen olvadó kilókat durván megakasztotta a karácsonyi trakta: 2 kg pluszt szedtem fel 8 (!) nap alatt. Durva.
Nagyjából ebben ki is merült a napi hasznos tevékenységem, mert a továbbiakban demotiváltnak és kiábrándultnak éreztem magam. Amúgy is este van már, és így túl fáradt vagyok bármibe is belekezdeni, úgyhogy inkább nézek Férjjel egy kis Great-et… csak gyorsan bekapom előtte ezt a maradék mézeskalácsot.
Jan. 2. vasárnap, este hét óra öt perc
A Kicsi már alszik, a nagyok az ágyukban hallgatják az esti mesét, amit az apjuk olvas nekik. Ez az ő (önként vállalt) reszortja, aminek én végtelenül örülök (és nem csak azért, mert így van esténként húsz percem, mikor magam lehetek és élvezhetem a csendet). Azóta szoktak rá, hogy az apjuk mesél nekik, mióta átköltöztünk a házba. Esténként - főleg, ha korán sikerül ágyba dugni őket - folytatásos mesét hallgatnak tőle.
A Bálint Ágnes-féle Gücülkével kezdtek (gyerekkorom nagy kedvence volt), amit a férjem random vett le a polcról. A poén az, hogy ő maga majdhogynem jobban élvezte a mesélést, mint a gyerekek, és szó szerint kapacitálta őket egyes estéken, hogy megtudhassa végre, mi jön a következő részben. Mikor ezt kivégezték, pár kósza próbálkozás után rátaláltak az új „igazira” és jöhetett Gerald Durrel Léghajóval a világ körül-je. Újévre viszont annak is vége lett, úgyhogy ma új könyvbe kezdtek - az előző folytatásába. Léghajóval a dinoszauruszok földjén - dínók és utazás egyszerre, igazi telitalálat.
Elvonulok hát a csendes nappaliba, és kitöltöm magamnak a szilveszteri pezsgő végét. A fogyókúra úgyis csak holnap kezdődik, jobb addig eltüntetni a bűnös élvezetre csábító dolgokat. Még csak fél nyolc felé jár az idő, de mégis olyan sötét van, mintha este tíz is elmúlt volna már - csak a karácsonyfa apró fényei és a sarokban lévő állólámpa puha sárga fénye világítja be a szobát. Szeretem ezeket az ünnepi fényeket… lassan kortyolom a pezsgőt, és próbálom számba venni, miről is írhatnék, ha már posztra adom a fejemet.
Elsősorban nyilván a házról, hiszen ez volt az, ami - kis túlzással - az elmúlt év szinte minden pillanatát dominálta. Július eleje óta élünk itt, vagyis mostanra bőven túl vagyunk az első benyomásokon: lepergett már a nyár, az ősz és a tél fele, mióta itt lakunk… és azt kell mondjam, hogy minden hibája ellenére is imádom! Nincs olyan nap, mikor ne adnék hálát a sorsnak, hogy - még ha jókora vargabetűkkel is - de ide vezérelt bennünket. Elég, ha csak kinézek az ablakon és meglátom, mi vesz körül minket - a végtelen mező, ami kinyílik a szem előtt, a háborítatlan csend, a sok-sok zöld - és boldog vagyok.
Pedig van hendikepp a házzal bőven, sok olyan is, ami napi szintű kellemetlenségeket okoz. Vékonyak a falak, elég kicsik a szobák, a konyha egy katasztrófa, sok helyen amatőr a felújítás, mivel mi csináltuk (és ahol nem mi csináltuk, hanem szakember, ott sem mindig hibátlan), ráadásul még mindig rengeteg munka vár ránk, hogy olyan legyen, amiben elférünk és jól érezzük magunkat - de mindennek ellenére is úgy érzem, hogy megérte a sok küzdelem, és hálás lehetek a sorsomnak mindezért, mert most tényleg megérkeztünk az otthonunkba.
A „megérkezés” érzése akkor tört rám először, mikor augusztus végén, a nyaralásból visszatérve egyik délután egyedül voltam otthon a gyerekekkel. A kertben voltunk, a nagyok előrángatták a biciklijüket és a garázsfeljárón kezdtek játszani. A Nagy rótta a köröket a bringával, közben jó szokása szerint felváltva énekelt és kiabált maga által kitalált elmésségeket, a Középső suhant utána a rollerével, hogy elkapja, a Kicsi meg mint egy kis kutyus, rohant a nyomukban, tömpe lábait kapkodva, mint egy kis pingvin, hogy őt is vegyék be. Csak ültem a fa alatt és gyönyörködtem ebben a képben. Én hiszek a gondolat teremtő erejében, így azokban a hónapokban, míg vártuk, hogy beköltözhetünk-e vagy sem - főleg a nehezebb pillanatokban - sokszor magam elé képzeltem ezt a képet. Ez lebegett a szemem előtt végig: a három gyerek, ahogy biciklizve játszanak a napfényben és nevetnek az udvaron, pont úgy, mint anno én a testvéreimmel. És most itt van. Örömkönnyek gyűltek a szemembe.
Azóta persze több ilyen megérkezés-pillanat is volt: mikor a férjem nekiállt a nappaliban letenni a parkettát, és a fiúk mindhárman segítettek neki, az első tűzrakás a kandallóban, amit csak bámultunk a padlón ülve, ötösben, a vasárnap esti zenés-táncos őrület, amikor Férj mindhárom fiát egyszerre próbálta felemelni és ugrálni velük, én meg csak néztem őket a kanapéról, vagy az első karácsony, mikor megjöttek a napköziből, és meglátták a nappali ajtaján át a karácsonyfa fényeit és izgatottan kiabálta a Nagy a többieknek, hogy „Gyorsan, megjött a Jézuska, láttam!!!”
Hogy a praktikus dolgokról is szót ejtsek: rengeteget melóztunk - és melózunk a mai napig is - hogy a ház egyre jobb legyen. Csak néhány dolog, amit az elmúlt hónapokban megcsináltunk: elkészült a padlófűtés a folyosón és a nappaliban, a folyosón szép cementlap-utánzat csempével, a nappaliban parkettával. Megcsináltattuk a kandalló kisebbítését, áttörtük a falat és ajtót tettünk bele a jövendő szoba felé. Falat húztunk az aktuális hálószobánk és a vécé közé (hogy ne kelljen a gipszkartonon át hallgatni, ahogy reggel az egész család a „toálettre” jár). A vécét teljesen felújítottuk: szó szerint mindent kicseréltünk benne az utolsó szögig és jelentős extrákkal gazdagodott.
A háló gusztustalan szürke-lila falait napsárgára festettük, a beépített szekrények ajtajait az egész lakásban hófehérre. A Kicsi szobájában bordűrt tettünk a tapéta tetejére, hogy elrejtsük, ahol már kezdett lejönni a tapéta. Kifestettük az előszobát és a nappalit, lecseréltük a konnektorokat és kapcsolókat az egész házban. Kicseréltettük a kazánt, új fűtésrendszert kellett kiépíteni hozzá. A konyhában kicseréltük a gáztűzhelyet és a mosogatógépet, a férjem lebontotta a falba épített, ezer éves szagelszívót, és kiraktuk a régi hűtőt a szekrények egy részével. Az alagsorban kifestettük a vendégszobát és berendeztük a régi franciaágyunkkal, bútorokkal, szőnyeggel. A férjem a lenti közös helység falait is leszigetelte, lekartonozta és kifestette. Rengeteg salgópolcot rakott össze, hogy legyen mire pakolni a garázsban. A dobozok nagy részét felszámoltuk és elhordtuk a szeméttelepre, amit lehetett.
Téliesítettük a paprikacsemetéinket és az egyéb növényeket. Diófát ültettünk a kertbe, a rózsákat a férjem kiszedte a kerti út mellől és a komposztgödör elé ültettük, hogy eltakarja azt, a helyükre levendulasort ültettünk. Lett komposztgödrünk, míg meg nem jön az igényelt komposztáló (egyszer csak kiutalják, végül is csak júliusban kértem). A férjem az egyik cseresznyefát megritkította és feltette a leendő kisház alapját, létrát is készítve hozzá. Megnyírtuk a szuperhosszú sövényeket, ősszel pedig eltakarítottunk rengeteg lehullott levelet (fun fact: rájöttem, hogy imádok gereblyézni. Teljesen kikapcsol.)
És persze még korántsem vagyunk a végén… a konyha teljesen csereérett, ami még hagyján, de olyan szinten diszfunkcionális, hogy utálok akár egy percet is eltölteni benne - ami elég nagy szívás, mert alapvetően szeretek sütni-főzni, így meg csak megúszásra játszom - de egyelőre nincs rá keretünk, pedig nagyon sürgető volna, hogy normalizálódjon a helyzet. A leendő hálószoba még mindig úgy áll, mint mikor beköltöztünk (sehogy) és bár megvettük a homokozóhoz való cuccokat, de a tél előtt már nem csináltuk meg se azt, se a hintát a mászókával. És persze jönnek egymás után a bosszúságok is: priceless volt például, mikor kiderült, hogy a csempe azért kezdett megsüllyedni itt-ott a folyosón, mert nem flexibilis ragasztót használtak, mikor letették, úgyhogy előbb-utóbb fel kell szedni az egészet. A parketta is szétcsúszott itt-ott - de legalább nem csak a nappaliban, ahol mi raktuk le, hanem a ház más részeiben is, amihez hozzá se nyúltunk. Fogalmam sincs, ezek miért történtek, de igyekszem inkább arra gondolni, hogy akkor is örülök, ha néhol billeg a parketta, vagy nem tökéletes a glettelés a falon, mert legalább a miénk és pontosan tudjuk, hogy így is mennyi munka van benne.
A férjem így is rengeteg dolgozott mindezzel, a felsoroltak nyolcvan százalékát ő végezte el. Augusztus végétől október közepéig projektzárása volt, vagyis nap közben és egy párszor még hétvégén is a munkahelyén volt, míg én egyedül otthon a gyerekekkel, akik természetesen folyton ott akartak sertepertélni, ahol nem szabadott volna. De mivel a rendetlenség és az, hogy nem haladunk semmit, leginkább a férjemet zavarta, sokszor munka és fektetés után inkább még éjfélig konnenktort szerelt, vagy fogta magát és felkelt hajnali négykor, hogy még munka előtt kifessen, csak jussunk már egyről a kettőre.
Közben én is teljes munkaidőben dolgoztam - az egyetlen szerencsém az volt, hogy a covid miatt nagyrészt otthonról. A gyerekek reggeli összekészítése és intézménybe juttatása, a 8 órás munkaidő kitöltése, a gyerekek ismételt összeszedése és/vagy különórára szállítása, illetve az esti lecke-vacsi-fürdetés-fektetés-
Ezzel párhuzamosan a lakásunkat is igyekeztünk kiüríteni. Ugyanis hála a magasságos egeknek, találtunk rá vevőt! Szeptember 2-án, az első tanítási napon jött egy válófélben lévő nő megnézni, két nap múlva elhozta a gyerekeit is, másnap pedig ajánlatot tett. Végtelenül hálás voltam a sorsnak, hogy ilyen gyorsan találtunk vevőt - titokban attól tartottam, hogy akár egy évig is eltart majd a dolog, és végül jelentősen engednünk kell az árból, hogy valaki elvigye. Szerencsére nem így történt, az ajánlattétel után már „csak” azon kellett izgulni, hogy kap-e bankhitelt a vásárláshoz a nő - természetesen hónapokról beszélünk, mikor várakozást írok.
Azért mi szorgalmasan ürítettük a lakást kifelé, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen. Október közepén apukám is kijött hozzánk segíteni: ekkor vittük át a maradék bútorokat a házba, köztük az egész nappali berendezését. Ez alkalommal magunk csináltuk végig a költöztetést, nem fogadtunk fel senkit, csak apukám, én, meg a férjem voltunk. Béreltünk kamiont, kértem két nap szabadságot, a férjem átpakolta a meetingjeit, amennyire lehetett, és egy verőfényes szerda reggel, miután leadtuk a gyerekeket, meg is érkeztünk az épülethez, pakolásra készen.
Természetesen nem is mi lettünk volna, ha minden simán megy: naná, hogy arra értünk oda, hogy az egyetlen lift a házban nem működik - ami egy ötödik emeleti lakás költöztetésekor khm, eléggé problémás. Bár a liftszerelő, akit felhívtunk, ígérte, hogy sietni fog, mi nem várhattunk rá, mert a gyerekeket legkésőbb ötkor fel kellett szedni, úgyhogy nekiláttunk lehordani a cuccokat a csigalépcsőn. Az eredetileg pár órásra tervezett menet így majdnem az egész napot elvitte… de legalább haladtunk. A liftszerelő végül dél körül érkezett és viszonylag gyorsan megszerelte a felvonót, így az utolsó, legnagyobb darabokat már hál'istennek azzal vihettük le. De végül mindent sikerült átvinni, amit akartunk, még ha a végén rohamtempóban is.
Október végén hazamentünk pár napra Magyarországra, halottak napjára. Ez az egyik kedvenc periódusom az évben és idén különösen jól sikerült: végiglátogattam mindkét nagymamámat, anyósomékat, húgomat, szüleimet. És ha már otthon voltunk, elmentem a fodrászomhoz is és levágattam a hajamat, mert már nagyon hosszú volt.
Haj - Ilyen volt, ilyen lett
Miután visszatértünk, a férjem két projekt között lévén, teljes mellszélességgel vetette bele magát a további felújításba. Ezt csak két dolog gátolta: a Középső, akit az osztályában lévő pozitív covidos eset miatt 9 napra karanténba vágtak és itthon unatkozott, míg én munka mellett próbáltam tanítani (a digitális oktatás még mindig csak annyit jelent az elsősöknek, hogy a tanárnő e-mailben elküldi az aznapi tananyagot, te meg add le neki), illetve a hónapok alatt felgyűlt adminisztratív és egyéb elintéznivalók. Megint csak száz fronton kellett helytállni - és egyszer csak azt vettük észre, hogy már bele is csöppentünk az adventi időszakba. Miután karácsonyra vendégeket vártunk, gőzerővel kapcsoltunk rá az elmaradt dolgokra, hogy mire megérkeznek, már normális vendégszobával várhassuk őket.
Ezzel párhuzamosan a lakásban az utolsó simításokat, takarításokat, pakolásokat végezte a férjem - a végleges szerződésre és a kulcsok átadására december közepén került sor - és ahogy alákanyarítottam a nevemet a digitális papírra, óriási kő esett le a szívemről, hogy végre ezen is túl vagyunk.
A fentiek miatt megérett bennem az elhatározás, hogy januártól részmunkaidőt kérvényezek. Borzasztóan zavar(t) ugyanis, hogy a munkabeosztásom miatt én sosem tudtam normálisan semmiben részt venni. Nem tudom, hogy csináltuk volna végig mindezeket, ha a férjemnek nincs másfél hónap „szabadsága”. A logisztika is roppant körülményes egyes iskolai napokon, főleg a tőlünk messze lévő bölcsi miatt, és mivel a férjem január elején (te jó ég, az holnap lesz!) új munkát kezd új munkahelyen, szükség lesz rá, hogy én is rugalmasabb legyek és többször be tudjak ugrani helyette.
Folyt. köv.
Shadow
A szerző előző cikkeit ide kattintva találod.
