Nézek egy régi krimit. A gyanúsított láthatóan tud valamit, amit nem akar elárulni. Az ifjabb nyomozó megvonja a vállát és elindul az ajtó felé. Komótosan veszi a zakóját. Míg el nem éri az ajtót közli, sajnos most kénytelen lesz felhívni a gyanúsított próbaidős tartótisztjét és tájékoztatni arról, hogy gyanúsított lett. Talán vissza is mehet egyből a sittre. A gyanúsított felkiált: „Álljon meg!” Az idősebb rendőr szigorúan kérdez, a gyanúsított nyelve egyből megered. Úristen. Mondom én. Mi így nevelünk gyereket. Néhanapján.
Hisztizik, nem fogad szót. A „rossz zsaru” szülő közli, semmi gond, mindjárt felhívom a Nagymamát/Télapót/Húsvéti Nyuszit/tökmindegykit, és nem lesz ez meg az. A zsaru komótosan előveszi a telefonját. A gyerek addig monoton ismételgetett hiszti-mondata/üvöltése átvált kétségbeesett „Neeeee!” kiáltásba. A rossz zsaru összeráncolt szemöldökkel megígérteti, hogy most már hallgatni fog. És a gyerek elhallgat (de minimum elhalkul).
A rossz zsarunak néha a „jó zsaru” szülő a párja. A „rossz zsaru” szülő előre megmondta, hogy ha az ágyon rollerezel, elveszem a rollert és felteszem a padlásra. A roller felkerül a padlásra. De a jó zsaru szeretné, ha a filctollak és a gyurma is kivándorolna a hitvesi ágyból (meg különben is rollerezni indultak volna) így bizalmasan leül a terhelttel. Meggyőzi, hogy ha rendet rak, és többé nem használja a franciaágyon, talán visszaszerezhető a vágyott roller. Lőn rend és utcai rollerezés.
Kihallgatási technikák. A „Mi volt ma az oviban?” kérdésre egy válasz létezik. Semmi. Ott soha nem történik semmi. Akkor sem, ha épp kirándulni voltak, ha színházi előadást láttak, ha űrhajó landolt az udvaron. Ebédre pláne nem adnak semmit. A gyerek nem vall. A furmányos szülő nem is kérdezi meg, mi volt az oviban. Azt kérdezi: „Igaz, hogy ma rántott elefántot adtak ebédre?” Vagy azt mondja: „Úgy tudom, a kiránduláson lila macskákat lehetett simogatni, igaz?” A tanú pedig cáfol. Oly bőszen – és persze nevetve –, hogy lassan minden kiderül. Győzött a rendőri erő!
Talán az egyenruhás szerveknek már csak a „háromig számolok” számomra nélkülözhetetlen módszert kéne átvenni, hogy a repertoárunk megegyezzen. Mert a most pedig háromig számolok, és ha még akkor sem trallala, akkor elveszem/becsukom/nem engedem még mindig a legjobb (akkor is, ha néhanapján eljuttatnak egészen a háromig és tényleg kénytelen vagyok elvenni, becsukni, nem engedni). Hiába, zsarunak lenni szülőként sem könnyű…
Center
