Kicsivel – könnyebben. Kisgyerekes mindennapok praktikusan XIV. − Rendalelke

A hatékony háztartásvezetéshez szerintem mindenekelőtt az kell, hogy tűpontosan tisztában legyünk vele, mit szeretnénk csinálni házimunka helyett.

Ha lelki szemeinket arra a néhány tevékenységre (főleg a hangyánkra!) szögezzük, amelyekre minden áldott nap időt szeretnénk szakítani, az elegendő motivációt adhat ahhoz, hogy az időzabáló házimunka-kisgömböc száját betömjük egy jó adag stratégiával. (Persze mindez nem csak a szívünkszottya tevékenységekre, de a muszáj-feladatainkra is érvényes, csak ez a megközelítés nem hangzik annyira lelkesítőn.)

 Tapasztalatom szerint ha egyszer rászánjuk az energiát, hogy az otthoni teendőinket ugyanolyan tudatossággal szervezzük meg, mint a „rendes” munkánkat, számos hangyaetetésre (vagy muszáj-feladatra…) fordítható perccel ajándékozhatjuk meg magunkat, ugyanakkor a lakás sem fog úgy kinézni, mint egy D kategóriás katasztrófafilm díszlete. Túl sok szívünkszottyát persze nem érdemes választani, mert annak csak frusztráció a vége, de 3-4 azért belefér, kinek-kinek ízlése, élethelyzete, karaktere, gyerekeinek száma stb. szerint. Nálam a következők tartoznak ide:

1) gyerekekkel „szőnyegre ülősen” együtt lenni (szándékosan kerülöm az agyonkoptatott „minőségi idő” kifejezést)

2) dolgozni (hangya)

3) lefekvés előtt olvasni (nyitott szemmel)

A fentiek – normális körülmények között – mindig előnyt élveznek a házimunkával szemben. Ugyanakkor szorosan mögöttük sorakoznak egyrészt a mindenkori háztartási minimumot képező lista tennivalói, másrészt az adott napra rendelt feladatok (minderről majd egy későbbi posztban ejtek szót). Bőven vannak tehát jelentkezők, akik a fenti szottyok vesztére törnének, de ne hagyjuk őket! Inkább tegyünk magunknak egy hatalmas szívességet, és építsünk fel egy a lehető legkevesebb idő- és energiaráfordítással működtethető, kezes háztartást. Mint minden vállalkozásba, úgy eleinte ebbe is bele kell tenni némi időt, energiát, netán pénzt is, de mindez bőségesen megtérül. Főleg, ha kiszámoljuk (inkább ne számoljuk ki), hány és hány ezer órát töltünk az életünkből ilyen-olyan háztartási munkákkal. Közöttük is dobogós helyen áll a…

I. …PAKOLÁS, PAKOLÁS, PAKOLÁS

Amennyiben Lamarck evolúciós elmélete – tömören: a zsiráf azért lett hosszú alul-felül, mert generációk óta feszt nyújtózkodik a táplálékért – maradéktalanul megállna, az emberanya-populáció tekintélyes hányada alighanem 150 fokban előrehajló törzset és/vagy bokáig érő karokat növesztene a rendületlen s többnyire talajfogású pakolásban. A kúszó-mászó baba aktuális vonulási útvonaláról a lenyelhető-feldugható méretűeket kapdossuk fel. A totyogó útjából a belefúródós-elgurulósokat szedegetjük – már amikor tudjuk, mindez ugyanis a nagytesóval és annak szanaszét hagyott játékaival tarkított terepen az igazi. (A kicsinek is, nekünk meg pláne.) Aztán nő egy pár centit: a forrókat, hegyeseket és éleseket taszajtjuk hátrébb. És, hogy stílusos legyek, ez még csak a túlélésért folytatott harc; a rendrakásos pakolás még ezen kívül/alul/felül zajlik. Így tehát ha van olyan területe a háztartásnak, ahol a racionalizálásra fordított szellemi erőforrások busásan megtérülnek, a praktikus tárolás, rendszerezés bizonyosan az.

Amikor anyósom ismerkedni kezdett azzal a háztartással, amelyet imádott fia körül immár magam vezettem, erősen meglepődött rajta, hogy nálunk az edényeken, a könyveken meg a szezonális ruhákon kívül szinte minden kosarakba/dobozokba rendezve áll. Szerinte ugyanis a kosarak és dobozok maguk is elvesznek a rendelkezésre álló térből, összességében tehát helyet veszítek a használatukkal. Ebben természetesen igaza van; amit viszont nyerek, az egyrészt a csekély erőfeszítéssel elért rendezettség, és ami még fontosabb: a villámgyors rendrakás és a minimálisra redukált keresgélés révén nyert idő, idő, IDŐ, amely jelen élethelyzetünkben sokkal többet ér számomra, mint mondjuk 15 százalékkal több tárolóhely. Tapasztalatom szerint ugyanis egy lakás akkor tarható nagyjából rendben (mármint otthonos rendben, nem elvágólagosban), ha a rendszeres selejtezésnek és a „ne több legyen, hanem elég” szemléletnek köszönhetően nincs túl sok cuccunk, azokat viszont megfelelően szortírozva (!) és behajigálható/beszórható/besöpörhető módon tároljuk.

(Közbevetés: valamit eltüntetni az első szembejövő résben, majd azonnal meg is feledkezni róla, az nem rendrakás, pláne nem rendszerezés. Erre különösen a család férfitagjainak figyelmét kell felhívni. Nem, ez tényleg nem volt pc, én kérek elnézést.)

Az anyagszükséglet tehát: sok fiók és/vagy kosár és/vagy erős papírból készült ajándékcsomagoló díszzacskó és/vagy doboz (utóbbiak közül nem egyet az ALDI kidobásra szánt csomagolóanyagai közül egyensúlyoztam haza a babakocsi tetején). Mivel egy átlagos anya a leszedett ruhák és az elmosott edények mellett valószínűleg játékot pakol a leggyakrabban, az alábbiakat a játékokra gondolva írom, de számtalan egyéb cuccra is vonatkoztathatók. (A játékok után kitérek még a gyerekruhák és a ded műalkotásainak tárolására is.)

II. JÁTÉKOK ÉS HASONSZŐRŰEK

A legjobb a beépített kosár/doboz, magyarán a fiók. Ha tetőtől talpig újrabútorozhatnám a lakásunkat, még a kádunk és a pianínónk is fiókos lenne… Amennyiben többféle dolgot akarunk tárolni benne, mindenképpen osszuk fel kosarakkal, kiürült bonbonos/cipős/stb. dobozokkal, térelválasztókkal, netán pályaelhagyó evőeszköztartókkal, mert a „fél kézzel behajigáljuk, mégis rend van és mindent megtalálunk” rendszer csak így fog működni. Ingyen fiókrendező házilag (inspiráló előtte-utána fotókkal) pl. itt.  Én ezeket a „megosztó” dobozokat  is szeretem: kicsit rugalmas a faluk, és egy készletben többféle méret is van, úgyhogy jól kihasználható velük a rendelkezésre álló tér. Ráadásul használaton kívül egészen laposra összecsukhatók, így nem kell az épp munka nélkül maradt tárolódobozoknak tárolóhelyet keresni, muhaha. 

A második legjobb a polcon parkoló kosár/doboz/erős díszcsomagoló zacskó. A fiókhoz hasonlóan ezek is rendelkeznek azzal a filantróp tulajdonsággal, hogy szükségtelen lakáskultúrásan pakolgatni beléjük (ahogy ideális esetben a polcra kellene): elég csak fél perc alatt belehajigálni a dolgokat, a polcon egymás mellett sorakozó kosarak stb. összképe mégis kellemesen rendezett és áttekinthető lesz. Cuccokat dobozba dobálni ráadásul már egy egyéves is tud, mi több, szeret is. Miért ne kezdődhetne ott a családi munkamegosztásra nevelés, hogy esténként néhány játékát meg a szennyes ruháját a kicsi pottyantja a helyére (óvodás korában meg már szinte mindet)?

Játéktárolásra nálunk ezek a füles, nagy, mégis puha és könnyű dobozok váltak be a legjobban – utóbbi két tulajdonság a gyerek önkiszolgálhatósága miatt lehet lényeges, pláne, ha a feje magasságában vagy a fölött is tárolunk bennük ezt-azt (felénk egy IKEÁ-s Expedit könyvespolcon sorakoznak, ami azóta Kallax lett). A dobozoknak/kosaraknak egyébként ez is előnyös jellemzőjük: jelentősen növelhető általuk a „testközeli” tárolófelületek alapterülete, hiszen ha dobozokba/kosarakba csoportosítjuk a lábujjhegyről még éppen elérhető polcok arra alkalmas lakóit, pillanatok alatt áttekinthetjük a tartalmukat, méghozzá anélkül, hogy behoztuk volna a létrát. Egyébként nálunk a játékokon kívül a gyerekkönyvek is dobozokban állnak (ilyenekben): úgy tapasztaltuk, hogy a dobozba állítgatott köteteket a kiskorúink egyszerűbben tudják kezelni, mint a könyvespolciakat, továbbá a feléjük néző címlap alapján könnyebben megismerik a keresett könyvet, mint a gerincéről.

A dobozok/kosarak méretének megválasztásakor dolgozzunk jelentős ráhagyással – ha a cuccokkal mindegyre tetriszezni kell, hogy beférjenek a szállásukul rendelt dobozba/kosárba, semmi értelme az egész felhajtásnak (arról nem szólva, hogy a gyereknek még annyi türelme sem lesz a passzintgatáshoz, mint nekünk).

A fiókokra/kosarakra/dobozokra (meg úgy nagyjából bármire) a lakásfelújításból megmaradt vagy festékboltban vásárolható maszkolószalagból ragaszthatunk tartalomjegyzéket (kisgyereknek egyszerű ábrákkal tehetjük világossá a beltartalmat.) A címkékkel ellentétben ugyanis a maszkolószalag bármilyen sima felületről nyom nélkül, egy mozdulattal eltávolítható, s alkoholos filccel remekül lehet rá írni és/vagy rajzolni. Ráadásul olcsó és kiadós is.

A jobb helykihasználást segítheti még a szekrényajtó belső felére akasztható zsebes tároló, a belső polc, illetve a polcra húzható kosár  – utóbbiaknak köszönhetően másfélszer annyi cucc fér be például a kamraszekrényembe, mint korábban. (Az IKEÁ-s típusnál egyébként sokszor jobban használható a retro háztartási boltokban, műanyagosoknál, illetve időnként az ALDI-ban, LIDL-ben, Tchibóban kapható, kevésbé „lelógó” fajta.)

III. URALJUK A KÁOSZT!

Ha a selejtezésen-csoportosításon-dobozoláson (és Tótékon) túl vagyunk, elméletileg már csak annyi lenne a dolgunk, hogy mindig, mindent és azonnal a helyére tegyünk. Hát ez az, ami anyósomnak csodálatosan megy, nekem egyáltalán nem, a gyerekeknek meg nyilván még annyira sem, mint az anyjuknak (mondjuk nem is ambicionálom, hogy bármelyikünknek is menjen, ehhez aztán tényleg túl rövid az élet). Ehelyett kezdő műanyagizékbengázolóknak az alábbi két bevált húzást ajánlom.

1) Tranzitvárót a cuccoknak! Ez annyit tesz, hogy a lakásunk legforgalmasabb csomópontjaiban (nálunk az előszobában és a konyhában) az órák teltével egyre szaporodó nincs-a-helyén holmikat folyamatosan egy jövet-menet útba eső kosárba dobáljuk (a miénk az előszobaszekrényen állomásozik). Így egy pontban koncentrálódnak az említett helyiségeket már délidőre elborítani hajlamos izék, s ezáltal sokkal-sokkal kellemesebb lesz a környezetünk. Az esti rendrakás során aztán egy alkalmas pillanatban felkapjuk a tranzitvárót, és helyiségről helyiségre haladva mindent beszórunk a valódi helyére. (Épp e felkaphatóság miatt van nálunk kosár, nem pedig önálló polc, mint anyukámnál, akitől az ötletet kaptam, s amit ezúton is köszönök.) Ha nagyon Julie Andrews-os Mary Poppins-hangulatban vagyunk, takarjuk le a kosarat egy kendővel, kérjük fel a kölköket, hogy nyúljanak bele, tapogatás útján állapítsák meg a zsákbamacska kilétét, majd vigyék a helyére a nyereményt. Nekem ehhez nem szokott türelmem lenni, de hátha másnak igen.

(Közbevetés. Azt hiszem, a kicsi fiam valamely ókori anyaisten-kultusz papjának reinkarnációja. Naponta többször megjelenik a konyhában, hosszú, kifürkészhetetlen pillantást vet rám, majd ünnepélyesen a lábam elé helyezi az aktuális áldozati tárgyat: kutyát, telefont, duplós kresztáblát. Tűnődve nézi egy kicsit, aztán sarkon fordul és elnyargal. Nyomában ott terem a nővére: „anya, ezt rajzoltam neked!” „ezt sütöttem neked!” „hoztam neked egy kávét! tizenegy csészében!” stb. Édeseim. Telik a nap, telik a tranzitkosár.)

Fontos figyelmeztetés. Ne hagyjuk, hogy a tranzitkosárban két napnál tovább aszalódjanak a cuccok, különben a vizuális környezetszennyezés átmeneti hatástalanításából alattomos patyomkinrend lesz (vagy még az sem).

2) Csomaghordó üzemmód. Ennek lényege, hogy valahányszor amúgy is átmegyünk egyik helyiségből a másikba, mindig vigyünk magunkkal valamit az egyikből, ami a másikba való. (A tranzitkosarat is szoktam így már napközben is fosztogatni meg a gyerekekkel fosztogattatni). Nyilván nem arról van szó, hogy akkor és csak akkor léphetünk be a gyerekszobába, ha előtte rekviráltunk egy tűzoltóautót a franciaágyról – a csomaghordó üzemmód viszont tapasztalatom szerint nagyon hamar teljesen automatikussá, mintegy mellékessé válik, és este, amikor dög fáradtan pakolni kezdünk a gyerekekkel, fantasztikusan jól tud esni mínusz huszonöt elsüllyesztendő akármi.

IV. GYEREKRUHÁK

A gyerekruhák két nagy halmazba sorolhatók: amit kölcsön fogunk adni (barátnőnek, rokonnak, ismerős ismerősének), illetve amit mi is eleve csak kölcsönkaptunk. Ép elménk megőrzése érdekében mindkét halmaz tartalmával kapcsolatban tegyünk néhány előzetes óvintézkedést.

1) Amit kölcsön fogunk adni (magyarán a saját gyerekeink saját ruhái)

Ha frissen szült unokatestvérünknek épp most készítettünk össze négy hatalmas szatyornyi gyerekruhát, legyünk előrelátóak, és ne bízzunk a méretmegjelöléssel ellátott zacskók megtartó erejében! Ha ugyanis az unokatestvérünk csak egy kicsit is kevésbé neurotikus alkat, mint mi, jó eséllyel ömlesztve fogjuk visszakapni az egészet, és teljes délutánokat tölthetünk el azzal, hogy a következő kölcsönzés előtt méret szerint szétválogatjuk a cuccot, rezignáltan nézegetve a hát-ez-nem-is-a-miénk-ruhácskák egyre növekvő kupacát. Ehelyett inkább:

a) Még terhesen szerezzünk be két vékonyan író textilfilcet (esetleg alkoholos tollat, bár az kevésbé állja a mosást). Hogy szükség esetén mindig kéznél legyenek, az egyiket helyezzük el a mosógép környékén, a másikat a gyerek ruhásszekrényében (magasabbra, mert a gyerek kezébe kerülve vegyi fegyvernek bizonyulhat!).

b) Onnantól kezdve, hogy az első gyerekünknek megvesszük az első átlapolós bodyt, folyamatosan lássuk el az összes kisruhát a monogramunkkal, illetve, ha a ruhából kivágjuk a méretet feltüntető címkét, akkor a mérettel is.

c) Ha nem volt méret a ruhában, mert mondjuk használtan vettük, akkor haladéktalanul írjuk bele a megfelelő méretet (természetesen most is a monogramunkkal együtt).

d) Az aktuális méret éppen kinőtt darabjainak rendszeresítsünk egy fix tranzitvárót (pl. egy kosarat a gyerek ruhásszekrényének a tetején), és folyamatosan dobáljuk ide a megfelelő cuccokat.

e) Ha megtelt a kosár, tekintsük ezt figyelmeztető jelnek. Ahelyett azonban, hogy rögtön tiszta szemeteszsákért vágtatnánk, először nézzünk szét a gyerek ruhásszekrényében, a fregolin, a szennyestartóban, a bölcsis/ovis zsákban, netán a nagyiknál, válogassuk ki az említett helyeken esetleg még megbúvó kinőtt darabokat, s ha szükséges, mossuk ki őket.

f) Ha korábban nem tettük volna, MOST mindenképp szánjuk rá az időt, és írjuk bele az összes egybeterelt ruhába a méretet és a monogramunkat.

g) Csomagoljuk el a ruhákat, címkézzük fel a zacskót/dobozt, írjuk rá a méretet és szükség esetén azt is, hogy fiú- vagy lányruhát rejt-e, majd tegyük az egészet átmeneti nyughelyére (nálunk erre szolgálnak az ágyneműtartók). 

2) Amit kölcsönkaptunk

a) Ha szerencsénk van, a kölcsönkapott cuccokban eleve benne van a méret meg a monogram, bingó.

b) Ha nincs szerencsénk, akkor legegyszerűbb, ha a kölcsönkapott cuccokat néhány darabonként lefotózzuk, a képeket pedig feltöltjük a gépünkre egy a kölcsönadó nevével ellátott mappába. Ez különösen akkor praktikus, ha több barátnőtől és/vagy rokontól is kaptunk kölcsön babaholmikat. (Ugyanez több helyről kölcsönkapott játékokkal is működik.)

c) Ha a ruhákat méretek szerint szétválogatva kaptuk kölcsön, akkor méretenként fotózzuk le őket, majd a tulajdonos nevével plusz a mérettel megjelölt mappába töltsük a képeket.

V. VÉGÜL: A MŰALKOTÁSOK

Ha gyermekünk első egy-két életévében netán kereken elzárkóztunk az elől, hogy megismertessük őt az ujjfestés örömeivel, a bölcsödéből/óvodából már talicskán fogjuk hazahordani a farsangi álarcokat, a szélforgókat, a gyöngybabból ragasztott faliképeket és társaikat. Arról nem szólva, hogy napjaink tömegrendezvényei közül szinte már csak a parlamenti választások szavazófülkéiben vagyunk biztonságban az ingyenes kézműves foglalkozásoktól, mindenhol máshol patakokban folyik a gyapjúra öntött szappanos víz, pattogva gurul a gyöngy és hersegve nyes a cikk-cakk olló. Nem lenne nekem ezzel semmi bajom, ha a produktumokat – amelyeknek sokszor inkább a csinálása élvezetes,  semmint a birtoklása − mondjuk otthagyhatnánk az elkövetés helyszínén, s nem kellene kicsiny papírtálcán hazaegyensúlyozni, majd egyre porosabb és ziláltabb kivitelben éveken át kerülgetni.

(A másik én hangja.) De hát azt a kockasajtosdoboz-tetőre applikált madárkalitkát mégiscsak az én kiscsoportos magzatom csinálta a két gödröcskés kezével, ráadásul a kalitka felett ott lebeg a pedagógusi erőfeszítés (esetünkben valóban) tiszteletreméltó szelleme.

(Az egyik én hangja.) Akkor most hogy legyen ez?

Hát, nálunk úgy van, hogy még így is kidobálok majdnem mindent – természetesen figyelve arra, hogy csak olyasmit rekkentsek el a háztól, amit már hosszú hónapok óta kézbe sem vett/meg sem említett a lányom (ha mégis bizonytalan lennék a besorolásban, inkább rákérdezek az érintettnél a szóban forgó barkácsolmány státuszára). Két csoport képez kivételt. Az egyikbe az anyák napjára vagy más alkalomra, személyre szólóan készített ajándékok tartoznak – ezeket nagy becsben, az asztalom fölé tűzve tartom, őszinte boldogsággal engedve a gödröcskés érzelmeknek. A másik pozitívan diszkriminált csoportot a napi átlagból kiugró rajzok képezik: ezek a hűtőn kapnak helyet, felmágnesezve, s egy idő után egy mappába vándorolnak.

Ha azonban (teljesen érthető módon) zsigerileg képtelenek vagyunk teljesen megsemmisíteni utódunk kreativitásának tárgyi manifesztációit, az oviból meg a kézműves foglalkozásokról hazahordott s a gyermek kegyeiből réges-régen kiesett dolgok menedékeként még mindig ott állhat a jó öreg digitalizálás: hervatag zseníliadrótos űrlényt lefotóz, képet mappába tölt, űrlényt kidob, kész. S ha a gödröcskés kezű egyszer mégiscsak megkérdezi, hogy hová lett az ufó, leülünk a gép elé, és megkeressük a fotóját, hálát adván az informatika isteneinek, hogy néhány köbméternyi cuccunk immár csak a merevlemezen foglalja a helyet. Nem, nem ideális megoldás – de a semminél (vagy a mindennél…) talán még mindig jobb.

Folyt. köv.

Anna

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?