Nemrég kiderült, hogy kisbabát várok. Korábban már két babámat elvesztettem, így veszélyeztetett terhes vagyok. Sajnos olyan, most már valóban tarthatatlan helyzetbe kerültem, amiből már egyedül nem találok kiutat.

Három éve élek a jelenlegi párommal. Az elején minden szép volt, idilli, hamar kérte, hogy költözzek hozzá. Mivel én még tanultam, így nem kellett a kollégiumot tovább fizetnem, elég volt csak bejárnom az órákra. Odaköltözésem után másfél hónapra sikerült diákmunkát találnom, egy kis pénzt tudtam adni, cserébe az ittlakásomért. Bő fél év után kezdődtek a problémák. Először egy pofon, majd kizárás a lakásból, utcán kóborlás, amit az idő haladtával csontrepedés, dobhártyaszakadás követett. Más emberekkel teljesen másképp bánik, kedves, segítőkész, mindenki jó embernek ismerte meg, csak velem ilyen.

Egy-két ember tudta, milyen itthon a helyzetem, mert sajnos nem mindig sikerült eltakarni a kék-zöld foltjaimat. Tanácsot mindig kaptam, és kioktatást, hogy költözzek el azonnal. Na, igen, de hová? Iskola mellett a diákmunkából egyedül egy albérletet nem tudtam fenntartani, mert vagy lakom, vagy eszem. Így rákényszerültem, hogy továbbra is tűrjek, mert más lehetőségem nem volt.

Időközben elvégeztem sikeresen az iskolát, kaptam is munkalehetőséget, igaz csak minimálbérért, és határozott időre, de akkor is volt munkám, a bérem majdnem harmadát már kötelezően leadtam itthon, a többi a számláimra, diákhitelre ment el. Nem éltem, mai napig nem élek nagy lábon, a szükséges minimális ruhát veszem csak, fodrász, kozmetikus, ilyenekre sosem költöttem.

Idén év elején abbahagytam a fogamzásgátló szedését, egyrészt már hosszú évek óta szedem, és az orvos megmondta, tovább nem hajlandó felírni az egészségemre való tekintettel, illetve fizetni sem tudtam volna. A véleménye szerint hosszú hónapok, mire kiürül a szervezetemből a sok felhalmozódott hormon.Felelőtlenül hát, minden védekezés nélkül éltünk nemi életet.

Nemrég kiderült, hogy kisbabát várok. Nagyon reszkettem, mit fog hozzá szólni, és az első vizsgálat sem mutatott egyértelműen jó eredményeket, valamint ehhez hozzájött még az is, hogy két hete lejárt a munkaszerződésem. De már jelentkeztem egy gyárba négy műszakban dolgozni, mert szükségem van a pénzre, és nincs meg a megfelelő mennyiségű munkaviszonyom sem ahhoz, hogy majd minden pénzbeli ellátást megkaphassak.

A vártnál rosszabb reakcióban részesültem: reméli, hogy én is, és a baba is mihamarabb megdöglik, mert neki nincs ránk szüksége.

Egy hétig remegtem a mindennapi terrortól, üvöltözésétől, hogy mikor döglünk már meg. De fizikailag most nem bántott. Mellette féltem, hogy fejlődik a babám, egy hét múlva kellett újabb ultrahangra mennem. A második vizsgálaton megkönnyebbültem, hallottam a pici szívverését, minden rendben van vele. Ennek nem igazán örült a párom, szerinte egy kolonc vagyok csak a nyakán, mert már kicsit fáradok, több az alvásigényem, és feledékenyebb lettem. Kértem szépen, hogy legyen tekintettel arra, hogy ez a hormonok hatása, nem lustaságból alszom többet az átlagosnál, illetve az orvos is utasított, hogy nehéz dolgokat ne cipeljek. Ehhez képest mai napig megpakolt többkilós szatyrokkal térek haza, mert nem hajlandó semmiben sem segíteni. Ezt a mai napon szóvá tettem, és a bakancsával összeverte a fejemet/mert ott nem látszanak a hajamtól a foltok.../

A fizikai fájdalmat már rég nem érzem, de felelős vagyok a kisbabámért, és szeretném, ha épen, egészségesen megszületne.

A kérésem az lenne, ha tud esetleg egy olyan alapítványról, vagy bármilyen lehetőségről, aki segíteni tudna abban, hogy el tudjak kezdeni egy új életet egyedül, mellette persze dolgoznék, hogy biztosítsam a megélhetést, akkor megköszönném az elérhetőségét.

Köszönettel: egy szomorú anyuka

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?