Igen, tudom, közhelyszámba megy már, hogy a szülők közötti viszony gyakran kárát látja a gyermek érkezésének, de nem gondoltam, hogy ez így fog minket érinteni. Párommal bő tíz éve vagyunk együtt, ennyi év után már nyilván alábbhagyott a kamaszkori zsongás, és néha kissé olaszosan vitatkozva élünk, azért jól megvagyunk.

Apránként egészen új helyzet alakult ki, a most már egyéves lánykák érkezése után. Kezdeném azzal, hogy a lányunk egy tündér, tényleg sokkal kevésbé akaratos, mint más babák, és könnyű vele bánni, nagyon hamar összecsiszolódtunk, bár november óta egyik hörghurutból a másik náthába esik, azért elég jól telnek napjaink, nagyon okos és szófogadó már most-még most. De én egyre inkább úgy érzem, a férjem számára én a gyermek gondviselője, 0-24 órás felügyelője vagyok csak, akinek más feladata sincs, mint hogy egész nap mosolyt varázsoljon a gyerek arcára.

Folyamatosan beleszól mindenbe, aminek eleinte örültem, mert gondoltam jó, hogy ő is kiveszi a részét a feladatokból, de egyre inkább tehernek érzem, sőt piszkálásnak, folyamatos hibakeresésnek, amit csinál. Ha a gyerek köhög, akkor biztos én fázattam meg. (Tegye fel a kezét, aki ezen a télen nem volt beteg, amint közösségbe ment a gyerekkel.)

Ha látja, hogy porszívózom a gyerek orrát (taknyos időben napjában kilencszer), folyamatosan beleszól, ne szorítsam úgy a gyerek arcát, ne nyomjam olyan mélyre, ne szívjam olyan sokáig. Ne fém kanállal etessem, mert árt a fogainak, biztos, hogy megnéztem hogy nem túl forró az étel?, óvatosabban ültessem bele az etetőszékbe, finomabban húzzam fel rá a nadrágot, biztos, hogy eléggé áttöröltem a fenekét a kaki után? Nem szorítja a pelenka? Vigyázzak, nehogy odacsukja az ujját, ne engedjem be az asztal alá, mert beveri a fejét, ne nyomjam össze az orrát, ahogy törlöm le, és a maszatot is finomabban töröljem le. Miért vagyok ingerült a gyerekkel, mikor hazajön épp, ugye nem egész nap így viselkedtem vele? A gyereket ne gyömöszkéljem, ne hengergessem, ne „birkózzak” vele, mert még kicsi hozzá, legyek vele folyamatosan nagyon óvatos. Ne mondjam ezt meg ezt a mesét, mert ebben erőszak van, ne játsszam le neki CD-ről ezt a dalt, mert ezen gyerekek énekelnek, és pöszék, rosszul fog megtanulni beszélni, stb. Itt kijött rajta egy pötty, meg ott más színű egy centin a bőre, holnapra kérjek időpontot a dokihoz, ezt meg kell mutatni neki mindenképpen.

Egy időben gondoltam, hogy megoldom azzal, hogy nesze, itt van, csináld te, és meglátod, hogy mennyire kell erősen fogni a gyerek arcát, hogy ne rángassa, miközben szívod az orrát, de ez se működik, mert ő meg olyan lassan és óvatosan csinálja, hogy három percen keresztül egyezkedik a 70 decibellel ordító gyerekkel/orrlyuk hogy na, légyszi’ hadd szívjam, hadd szívjam még egy kicsit. És olyan kicsit szívja csak ki, hogy tíz perc múlva lehet újrakezdeni...

Persze az is egy megoldás, hogy ráhagyom a  gyereket pár órára, csakhogy ez is csak ideig-óráig működik, mert otthagyom neki az alvó gyereket, meg a raklap kaját, és neki más dolga sincs, mint két órán keresztül játszani a kipihent gyerekkel, meg megetetni a kész kajával, de ő ugye nem éli át, hogy milyen egész nap úgy mosni, teregetni, takarítani, főzni, vécét pucolni, maszatokat takarítani, pisilni menni, hogy a kicsi a sarkadban van, és örülsz, ha bemászik az asztal alá, csak legyen már három percig el magában... Hogy milyen atomnyűgös tud lenni egy taknyos, szeparációsan szorongó gyerek, és mennyire nem tudsz tőle semmit csinálni egész nap, ha épp olyanja van, hogy vegyél fel, anya.

Rengeteg irreális félelme van a gyerekkel kapcsolatban. Egy egyévesnek igenis húzogatnia kell a fiókokat és bemászni a bútorok alá, csak akkor tanulja meg, hogy ez vagy az bizony fáj, és felborul, és odacsíp és elcsúszik. Nekem nem az a feladatom, hogy mindentől megóvjam. Igen, ott vagyok három lépésre, és ha látom hogy teli erőből csípné oda az ujját, akkor figyelmeztetem, elrántom a kezét, de nem tudom, és nem is kell folyton azt figyelnem, hogy ne történjen vele egy kis koppanás se. Az egyéves gyereknek nem lesz baja a fémkanáltól, a cumit nem kell lesterilizálni, ha leesik bárhova, és a gyereknek semmi baja nem lesz attól, hogy három percig turkál a fagyott zöldségekben a fazékban.

Egyre több a vitánk ezek miatt, és nem tudom, mi lenne a megoldás. Néha úgy érzem, mintha szerinte a gyereket én direkt bántani akarnám, egyszerűen nem érti meg, hogy azért kell a gyerekre három másodperc alatt felhúzni a nadrágot, mert már ordít, hogy ki akar szállni a kezedből, hogy inkább sittysuttypiffpaff törlöm szárazra a fürdés után, mint óvatosan és lassan, miközben ő szirénázik ezerrel vöröslő fejjel. Ő úgy bánik a gyerekkel, mintha egy kis nebántsvirág hercegnővel lenne dolga, mintha porcelánból lenne „Ó, nem akarod, hogy feltűrjem a ruhád ujját, akkor nem baj, hogy csuromvizes lettél, majd veszünk fel új ruhát. Ó nem baj, hogy maszatos maradt a szád evés után, vagy maszatos leszel evés közben, nem piszkállak partedlivel meg szájtörölgetéssel, majd kimossuk a ruhát, ha maszatos lesz.”

Folyamatosak a harcaink a játékokon is, neki az a fixa ideálja, hogy a gyerek hiperaktív lesz a sok játéktól, ezért egyszerre maximum három játék lehet a szőnyegen, minden mást folyamatosan fel kell rakni a polcra, de inkább még rakjak is mindent el a szekrény aljára, mert jaj, a gyerek bele fog őrülni a sok játékba. Nekem meg amúgy sincs egész nap más dolgom, mint a szekrényről meg a szekrénybe pakolgatni a játékokat. Én értem, hogy a rokoni-ismerősi körünkben sok gyereket látott, akik neveletlenek, és össze-vissza dobálják a játékaikat nagyobb korukban, de ez nem az a kategória.

Néha úgy érzem magam, mintha egy táborban lennék, és folyamatosan szemmel tartana, hogy mindent megfelelően csinálok-e. Én csökkent értelmi képességű vagyok, és folyamatosan a számba kell rágni, hogy mit-hogyan kell csinálni a gyerekkel? (Hozzáteszem, még sose kellett úgy orvoshoz vinni a gyereket, hogy történt volna vele valami baleset.) Én nagyon szeretem a férjemet és a kislányunkat is, nyilván szánt szándékkal sose bántom, és minden tőlem telhetőt megteszek egész nap, hogy jól érezze magát, de az nem megoldás, hogy a széltől is óvom, én meg egész nap pakolok utána.  Ő nyilván máshogy látja a gyereket, mert napi 8-10 órát dolgozik. (Szerintem jól nevelem a kicsit, egyetlen hibát lehet felróni nekem, hogy egyéves létére még mindig csak cicin hajlandó elaludni a gyerek (ebben iszonyú makacs) , így csak én tudom elaltatni, de ahogy kikeveredünk a folyamatos náthából és megyünk tavasszal mindenféle szabadtéri programra, ahol jól lefárad majd a kisasszony, úgy szerintem ez is elég könnyen meg fog oldódni, el fog tudni egyedül aludni, elég fáradt lesz hozzá, és a szopizásról is leszokik majd. )

Férjemmel megegyeztünk még évekkel ezelőtt, hogy pont két év korkülönbséget szeretnénk a kicsik között (hogy én se itthonról menjek nyugdíjba, és hogy a ruhatár is használható legyen, ha a következő is azonos nemű lesz), így lassan aktuális lesz a tesókérdés, de én így nem tudom, hogy merjek-e a férjemmel még egy gyereket vállalni. Őszintén félek, hogy rámegy a kapcsolatunk, én diliházba kerülök, hogy folyton piszkál a gyerek miatt, ő meg épít egy nagy vattavárat, ahova bevonul a gyerekkel, hogy nehogy valami baj érje a kis hercegnőt.

Gondolom-remélem, hogy nem egyedi a parapapi-lazamami kapcsolatunk, kérlek, adjatok tanácsot, hogy mit csináljak! Ki hogy oldaná meg a helyzetet, a napi 77 konfliktusforrást?

olvasó

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?