Még élünk! Igaz, hogy ezt a bejegyzést a tenger partján, a kabócákat hallgatva kellett volna körmölnöm, miután a lányokat lefektettük aludni az egész napos strandolás után, nem pedig a külvárosi társasház második emeletén, de ez legyen a legkevesebb. Majd veszek papír koktélernyőt a kávémba az instant beach-hangulatért!

A férjem szerencsére jól van, minden nappal egyre jobban, bár napközben többnyire még mindig fekszik és nagyon lefárasztja a négy fal közötti minimális séta is, ami részben annak is köszönhető, hogy nagyon keveset tud még mindig enni és eddig már 12 kilót fogyott.

Az ő gyógyulása ugyan sínen van, de ha már lúd, akkor legyen kövér, hétfőn rögtön a Kicsit kellett orvoshoz vinnem. Iszonyatos hőség van itt nálunk már napok óta, de nem gubózhattunk be a lakásba, már csak amiatt sem, mert a héten még a Nagy is járt óvodába és rendszeresen kellett szaladgálunk a gyógyszertárba és a boltba is, hogy minden elérhető legyen itthon.

Hétfőn délelőtt csak maximum két órát voltunk a szabadban a babával, amikor hazaértünk, akkor vettem észre, hogy csupa piros folt a tarkója és a fejbőre a haja alatt, sőt, pár órával később már a hasán és a hátán is egyre több pötty jelent meg.

Majdnem biztos voltam benne, hogy a melegtől jöttek elő a foltok, de mindenesetre felhívtam a gyerekorvosi rendelőt, hogy rákérdezzek, hogy mi a teendő ebben a helyzetben. Talán pontosabb lenne azt mondanom, hogy „megkíséreltem felhívni”, mert mint az négyszáz átirányítás és számtalan különböző személlyel való beszélgetés után kiderült – nincsen gyerekorvosunk.

Felmondott az előző dokink és egyszerűen nem tudják pótolni, így még azt sem tudták megmondani, hogy ki fogja a Kicsi egy éves státuszát csinálni és a szükséges oltásokat beadni, de az is csak sok kör telefonálgatás után derült ki, hogy a körzetünkben lévő beteg gyerekekkel minden héten más rendelőintézet foglalkozik átmenetileg, ki tudja meddig.

Végül – elég körülényesen ugyan, de – sikerült megtudnunk, hogy aznap éppen kivel tudok beszélni a lányom foltjairól, el is vittem több kerülettel arrébb, a világ végére, a hétre kijelölt rendelőintézetbe.

Az idegen doki szerencsére megerősítette, hogy valóban a melegtől lett kiütéses, sokkal érzékenyebben reagál a hőre, mint mások (pont, mint a napallergiás apja), ezért igyekezzek minél kevesebb időt a szabadban tölteni vele amíg ilyen meleg van és mosogassam hideg vízzel a nyakát és a tarkóját, amilyen gyakran csak lehet.

Roppantmód örültem neki, hogy azt a gyereket, akivel úgy a legkönnyebb, úgy lehet a legkevesebb nyűgösködéssel eltölteni a napjainkat, ha sokat vagyunk a lakáson kívül, kénytelen leszek a négy fal közé száműzni, de nem volt mit tenni, nem akartam, hogy szegény folyamatosan vakarózzon és tele legyen kiütésekkel a kis teste, mert nem bírja a kánikulát.

Tavaly nem vettük észre, hogy ennyire rosszul érintené a meleg, de egy éve nem is volt ekkora hőség. Két hétig tartott a nagy meleg maximum, utána egészen elviselhető volt a nyár. Most persze, amikor a szó legszorosabb értelmében létfontosságú lenne, hogy ki tudjak a gyerekekkel menni, 35 fok van árnyékban.

Nem csak engem bosszantott fel ez az egész történet, a férjem azon akadt ki teljesen, hogy hogy létezik, hogy nincsen a körzetünkben gyerekorvos? Már a múlt heti események is elég mély nyomot hagytak benne, de kijelenthetjük, hogy ez volt az utolsó csepp a poharában – fel is hozta hétfő este, hogy mit szólnék ahhoz, ha kiköltöznénk abban a városba Dániába, ahol az öccse él. Persze nem most rögtön, hanem néhány év múlva, amikor a gyerekekkel is ideális lenne az országváltás.

Nekem egyáltalán nincs ellenemre a dolog, egyre ijesztőbb, ami az egészségüggyel és az oktatással történik, nagyon nem olyan jövőt képzelünk el a lányainknak, mint amerre Horvátország halad. A kielégítő állami szolgáltatások hiánya mellett a végeláthatatlan nepotizmus, a korrupció és az egész balkáni, ügyeskedős mentalitás is elképesztően idegesítő. A saját szakmánkban mindketten képzettek vagyunk, de több éves tapasztalattal, nyelvtudással és jóval átlag feletti fizetéssel is kihívás egyről a kettőre jutni az életben, ha nem forog az ember befolyásos körökben vagy nem keresi a kiskapukat a rendszerben.

Nem is írok erről többet, azt hiszem pontosan tudjátok, hogy miről beszélek.

Valószínűleg a Kicsi meleg-undorához van köze, de a héten megfürdetni is kifejezetten problémás volt. Egészen egyszerűen nem akart belemászni a kádba, ha „beleerőszakoltam”, akkor állva zokogott és igyekezett minden módon szabadulni, így jobb ötletem nem lévén kénytelen voltam úgy lecsutakolni, hogy én is bemásztam mellé.

Szerda magasságában jöttem rá, hogy az lehet a baja, hogy testhőmérsékletű a víz (mint eddig mindig), de ez most zavarja és szívesebben venné a kötelező mosakodást, ha hűvösebb lenne. Folyamatosan hűtöttem magunk körül a vizet, amíg végül egyszercsak abbahagyta a sírást, visszatért a jó kedve és elkezdett vidáman pocskolni a kádban.

Azóta minden nap majdhogynem hideg vízben mosdatom, így szerencsére már nem kell együtt fürödnöm vele, mert eléggé nehéz volt a két gyerekkel közösen így megoldani, arról nem is beszélve, hogy már olyan szépen leszoktunk a napközbeni anyatejről, de a kádban – kihasználva a felkínálkozó lehetőséget – úgy ugrott rá rögtön a csupasz cicire, mint tyúk a takonyra.

Szerda reggel a férjem is velünk tartott az oviba, utána rögtön a háziorvoshoz mentünk, hogy ellenőrizze a varratok állapotát. Azt gondoltuk, hogy ki is fogják őket venni, de mivel a húsz öltés közül az egyik időközben elkezdett váladékozni, így csak fertőtlenítették, lecserélték a kötéseit, de a varratszedés elmaradt.

Szerencsére ez semmi rosszat nem jelent, nincs elfertőződve, csak zárul a heg, de így nem lehetett a csomókat megbontani, jövő hét elejéig mindenképpen várnia kell.

Nagyon lelombozta a hír, már a hét közepén elkezdett előtörni belőle a végtelen tehetetlenség és már most borzasztóan unja magát amiatt, hogy szinte egész nap feküdnie kell.

Zavarja, hogy mindent én intézek és hogy a szó legszorosabb értelmében semmiben nem tud segíteni, haszontalannak érzi a jelenlétét itthon, hiába bizonygatom, hogy most saját magával és a felépülésével kell foglalkoznia, valahogyan túl leszünk ezen az időszakon is.

Akaratlanul is eszébe jutott a kamaszkorában megejtett műtétje a csípőjén, egyik nap ki is tört belőle: „I never in my life felt more useless than now. I was 17, when I had the surgery on my hip and what was expected of me? Only to be stupid, because I’m 17.”

Bezzeg most, itt a családja, a két gyerek és azt érzi, hogy csak a terhemre van, ahelyett, hogy aktívan és hasznosan részt tudna venni a közös életünkben.

Nagyon megrázta a vakbélműtét, arcul csapta a saját múlandósága, és nehezen bírkózik meg a gondolattal, hogy nem tud mindent kontrollálni és van, amikor csak annyit tehet, hogy várja, hogy teljen az idő, mert ez a dolgok rendje, nem fog hamarabb felépülni csak azért, mert nagyon akarja.

Én igyekszem minden téren helyt állni, de őszinte leszek: nem könnyű és nagyon fáradt vagyok. Amit lehet, azt igyekszem elhagyni, de nem lehet túlzottan megúszósra sem venni a figurát. A férjem diétája miatt semmiképpen nem jöhet szóba például a kajarendelés, semmilyen fűszeres, feldolgozott ételt nem ehet, sőt, a szokásos egyszerű, gyors receptjeim többsége sem állja meg a helyét, mert számtalan hozzávaló, elkészítési mód kiesik a listáról – így gyakorlatilag minden nap főznöm kell, hogy eléggé választékosan és kiegyensúlyozottan étkezzen.

Ezen felül a Kicsi persze továbbra is katasztrofálisan alszik, négyszer-ötször simán ébred éjszakánként, arról nem is beszélve, hogy a nap minden percében én vagyok vele, még wc-re sem jutok el egyedül. Mostanában már mindenre felmászik, villámgyorsan cikázik a lakásban, egyetlen pillanatra sem lehet magára hagyni, a férjem nem tudja felemelni és odébbvinni, közben a bezártság miatt unatkozik és nyűgös, így aztán teljesen hozzámnőtt, mint egy ötödik végtag.

Így megyünk a boltba, így sétáltatjuk a kutyát, így visszem le a szemetet, így főzök, így mosok, így teregetek, így zuhanyozom.

Ez önmagában nem is lenne probléma – bár így két hét után már nagyon hiányozna, csak húsz perc egyedüllét is –, de a legnagyobb bajom, hogy úgy érzem, hogy ezzel a kényszerhelyzettel beleestünk egy ördögi körbe. Minél több időt tölt velem, annál inkább ragaszkodik hozzám és annál nehezebben fogja viselni, ha idővel más lesz vele, a bölcsiről nem is beszélve.

Na mindegy, azon a hídon majd átmegyünk akkor, ha már ott állunk a folyó mellett.

Mindenesetre Baka és Deda segítenek ahol tudnak, átszervezték a munkaidőjüket a hétre, kétszer is ők vették fel délután a Nagyot az oviból, sőt, pénteken ott is aludt náluk.​​​Az elsőszülött ugyan nem zavar sok vizet, mellette lehet mindenfélét csinálni, már egészen szépen eljátszik egyedül is, a testvérét is gyakran szórakoztatja, de nem akarok hálátlannak tűnni, nagyra értékelek minden hozzájárulást és szerencsések vagyunk, hogy számíthatunk a nagyszülőkre ezen a téren, ha már a Kicsit nem tudom másra bízni.

A fentieknek köszönhetően a péntek délutánt és a szombatot arra szántam, hogy embert faragjak magamból. Muszáj volt befestenem a hajamat és a hetek óta halogatott pedikűrt is meg kellett ejtenem, ezt viszont semmiképpen nem akartam a Kicsivel közösen csinálni, így kénytelen voltam a déli alvásidejére időzíteni. Figyelem, hiánypótló szépészeti tanács következik időhiányos anyáknak!

Mivel teljesen kiszámíthatatlan, hogy éppen 25 perc vagy másfél óra elteltével fog felébredni, nem tudtam, hogy mennyi időm jut magammal foglalkozni, így összevontam a két tervezett procedúrát és a tükör előtt, egy lavór meleg vízben állva mázoltam be az istenes lenövéseimet.

Végül aztán megkönyörült rajtam és szépen aludt majd két órát egyhuzamban, így még az új – világos, semleges színű, hogy ne nézzek ki hajléktalannak, amikor elkezd lenőni – géllakkot is sikerült felapplikálnom a lábujjkörmeimre.

Nem tudom, hogy a napló alapján ti is így látjátok-e, de néha esküszöm elgondolkodom rajta, hogy a második gyerek a mi családunkba úgy érkezett, hogy közben valaki „extra hard” módra állította az életet.

A Nagy a Covid-járvány kellős közepén, két földrengés között született, az ő babakorából és a vele megélt alvásproblémáinkból kiindulva nem vártam én semmiféle csodát, de azért erre sem számítottam.

Már lépést sem tudok tartani vele, hogy mennyi mindenen jutottunk túl az elmúlt egy év alatt, micsoda dolgokat produkált és produkál a mai napig a baba és borzasztóan irigykedem az összes olyan anyukára, akinek több segítsége vagy „könnyebb”, gond nélkül „lepasszolható” csecsemője van.

Az, hogy nem zuhantam még össze leginkább annak köszönhető, hogy úgy érzem, hogy a körülmények ellenére egészen derekasan helyt állok, kifejlesztettem egy új szuperképességet is: még életben vagyok úgy, hogy három óránál többet egyhuzamban majd’ egy éve nem aludtam, a gyerekeim kiegyensúlyozottak és boldogok, ide is sikerül többnyire értelmes mondatokat összegereblyéznem hétről-hétre, szóval összességében végtelenül büszke vagyok magamra.

Pénteken véget ért az óvoda, hétfőtől a lányok mindketten itthon lesznek velem, de aggodalomra semmi ok, a jövő heti programjainkat már aprólékosan elterveztem.

Jó kis nyár lesz ez és a java még hátra van!

Salty