Kismacska „Meg ne kérdezd, hogy van-e tejem” című bejegyzését olvasva gondoltam, én is megosztok ezzel kapcsolatosan pár „élményt” és gondolatot.

Ugye nálunk a gyerekkérdés ott tart, hogy talán lesz…

A még-nem-Férjnek (ősszel lesz az esküvő) sok jóbarátja van, akiknek a nagy többségét én is kedvelem, hiszen madarat tolláról… úgyhogy az alapmentalitásuk és a világhoz való hozzáállásuk közel áll még-nem-Férjéhez, és ezáltal az enyémhez is.

Hétvégi vendégség, baráti pár, velünk egyidősek, házasok, egyéves gyerekkel. A megérkezés utáni beszélgetés nagyjából így hangzott: „Hello, szia, mizu, azért házasodtok össze, mert tervezitek a gyereket?”

öööö…

Namármost, nagyjából negyedévente egyszer találkozunk, és tekintve a még-nem-Férjjel való kapcsolatom hosszát, talán még egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor töltöttünk eddig együtt pár kellemes esti órát. Értem én, hogy az ő fiús, gimi óta tartó barátságukba ez belefér – legalábbis az ő véleménye szerint – de én csak pislogtam, és még-nem-Férj is csak pislogott rám, tehát úgy vettem le, hogy neki sem fér bele.

Aztán másnap babalátogatás (csak a szülőkhöz jöttek, egyébként más városban élnek), a gyerek nagyjából a helló után az első mozdulattal landolt a kezemben, csak hogy szokjam az érzést. Önmagában a gyerekkel én elvagyok, csak ezt a fajta nyomulást nem tudom feldolgozni. Mert azt értem én, hogy szerintük a gyerek a legcsodálatosabb dolog, de egyrészt ettől én még gondolhatom másképp, másrészt meg hadd érjek már el a saját tempómban oda, hogy szeretnék egyet, anélkül, hogy ebbe az irányba valaki tuszkol. Arról nem is beszélve, hogy bennem az erőszak minden formája ellenállást szül.

Egyébként nem kell a szomszédba menni az ilyen barátokért, a sajátjaim közül is akad olyan, aki rendszeresen megkérdezi, hogy „gyerek? mikorra tervezitek?”. Hát izé… szeretlek én meg minden, hiszen a barátom vagy, de hagyj már békén…

Ez az egész gyerek dolog ott tart, hogy érlelődik, aztán vagy beérik, vagy nem (nálam). A párom akar gyereket, ez tök egyértelmű. Ahogy az is az, hogy én csak mostanában jutottam el a talánig. De a kezdetektől nyílt lapokkal játszottam, és a héten fel is tettem azt az elég nehéz kérdést: „akkor is össze akarsz velem házasodni, ha esetleg mégsem lesz soha gyerekünk – miattam?”. A válasz megnyugtató „igen, mert veled szeretnék élni, és ez gyerektől független” volt, persze nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudjam, ez az évek során változhat, ha nem közelednek az álláspontjaink egymáshoz, bár az én még-nem-Férjem a legjobb fej, és soha semmit nem erőltetett rám, de ez ugye a gyerek dolog azért mindenhez képest teljesen más kérdés…

És igen: az egész titok. Az, hogy gondolkodunk rajta, hogy gyereket szeretnénk, ahogy az is titok lesz, ha belevágunk, és az is, ha megfogan, egy darabig. Mindig minden tervemmel kapcsolatban ilyen voltam: sosem vertem nagydobra, nagyon kevés embernek, legtöbbször senkinek nem mondtam el a hosszabb távú terveimet, mert úgy gondoltam, és gondolom most is, hogy nagyjából senkinek nincs hozzá köze, elég annak tudnia, akinek muszáj, és annak, akivel tényleg meg akarom osztani. A gyerektémánál pedig még inkább igaz ez. Én nem akarom senki okosságait hallgatni, tanácsok százaiból szűrni a baromságot, és naponta szembesülni tolakodó kérdésekkel. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy terv sikertelensége után ennyivel kevesebbet és kevesebbszer kell magyaráznom.

Ez persze nem jelenti azt, hogy soha senkinek egy szót sem… csak valahogy ez annyira az ember legbelső ügye, főleg, ha még csak a gondolkodás fázisában vagy.

Timcsi