Történetem nem egészen mai. 2005-be kell visszarepülni. 35 évesen lettem anya, nem azért, mert "karrierista", vagy "önmegvalósító" lettem volna, akinek a világmegváltónak hitt tervei fontosabbak az életadásnál, de nem szülhettem 30 alatt, mert egyszerűen nem volt kitől. 31 éves koromig nem volt senkim, mert a 11 dioptriás szódásüveg, amit szemüveg gyanánt viseltem az orromon, eléggé hervasztóan hatott az erősebb nemre, hogy finoman fogalmazzak. Lézeres szemműtét szabadított meg ettől a borzalomtól, amitől megállás nélkül csak visszautasításokat kaptam, és ezután ismertem meg a férjemet, szerintem égi jutalmul, mert életemben először bátor voltam, és kézbe vettem a sorsomat.

Bevallom, ő volt kezdetben jobban beindulva a csemete irányába, ő emlegette folyton a "kis jövevény"-t. Nem mintha gyerekellenes lettem volna, de tele voltam félelmekkel, kétségekkel. Egyke vagyok, és mint ilyennek, természetesen unokaöcsém/unokahúgom sem lehet, de keresztgyerekem sincs, unokatestvérem csak kettő van, azok is velem egykorúak... Szóval nemhogy baba, de még kisgyerek sem volt soha a közelemben, és nem vagyok az az ősanya típus - legalábbis idegen gyerekekkel szemben biztosan nem - akinél zsigerből jön, hogy mit kell csinálni egy aprósággal. Az állatokhoz sokkal jobban értettem, mint a gyerekekhez.

A kolléganőim folyton piszkáltak, hogy mikor jön már a baba - amúgy is hatalmas szenzációt keltett az egyetemi munkahelyemen, hogy 33 évesen férjhez ment végre a tanszék vénkisasszonya... Néha már idegesített egy kicsit, hogy minden hónapban megkérdezték: "Hol a gyerek?", de persze nem haragudtam érte, tudtam, hogy szeretnek, azért érdekli őket ennyire a dolog. Hiszen, ha az ember kolléganői 2-3 nagyon fiatal kivételével családanyák, sőt, nagymamák, akkor érthető, hogy baba érkezéséről szeretnének hallani. 10 hónapig próbálkozás után történt meg az, amikor egy igen erős kávéundor okozta hányás után terhességi tesztet véve a két kék csík láttán meghaltam, mint lány, és megszülettem, mint anya... Akkor azonnal eltűntek a kétségeim, a félelmeim!

Illetve nem egészen. Hatalmas öröm volt mindenki számára, hogy érkezik a trónörökös(nő), de az öröm mellett azért a félelem is ott volt. Kimondom nyíltan: nemcsak attól féltem, amitől korábban, hogy jó anya leszek-e, hogy való-e nekem egyáltalán gyerek (ha karrierista önmegvalósító nem is vagyok, későn érő típus annál inkább: lelkileg ma is sokkal fiatalabb, mint a valós korom...). Hanem ott volt a szülés... Én gyakorlatilag azóta félek a szüléstől, amióta tudom, hogy nem a gólya hozza a kisbabát. 8-9 évesen, amikor már fennmaradhattam tévét nézni este, rengeteg tévéjáték és sorozat (még nem szappanopera!) volt látható esténként, amelyben valamelyik női szereplő szült. Anna Karenina, Csendes Don, Gyökerek, Napóleon és a szerelem...

Természetesen nem kell azt hazudni, hogy á, nem is fáj, meg nem is nehéz dolog a szülés - de ezek a filmbeli szülések szinte semmit nem mutattak meg az életadás szépségéből, csak a rosszat láthattuk! A színésznők csillogó krémmel izzadtra kent és eltorzult arccal dobálták magukat, sikoltoztak, üvöltöttek... Én pedig csendben borzadtam, és arra gondoltam, bárcsak a gólya dobná a kitartott kötényembe a kisbabát... Néha feltámadt bennem az a gondolat, hogy majd én megmutatom a szülésnél, hogy "ki, ha én nem!" - de többnyire nagyon féltem. Aztán egy napon mintha megszólalt volna a fejemben egy füllel nem hallható hang:

"Ne reszkess, te ostoba! Császármetszéssel fogsz szülni!"

Nem tudom, honnan jött ez, de azonmód megnyugodtam, még ha nem is vettem biztosra a dolgot. Talán lesz, aki őrültnek tart emiatt. Annál is inkább, mivel nem szoktak úgynevezett "női megérzéseim" sem lenni. De ez most így volt!

És így is lett! A már említett műtött szemem játszott a kezemre. 2005. július 9-re voltam kiírva, de az orvosom már június utolsó hetében befektetett a kecskeméti kórházba (nagykőrösiek vagyunk), mert sokallta a vérnyomásomat. Aztán elküldött szemészetre, amikor a korábbi műtéteimet kérdezve mondtam neki, hogy csak ez az egy lézeres szemműtétem volt. Ott pedig a szemorvos a szemembe világítva ráírta a papíromra, hogy atrophiásak, azaz szűkek a szemem erei, erőlködés szemészeti szempontból kerülendő, mert elpattanhatnak a szemem erei, és akár meg is vakulhatnék. Hű... Felnéztem az égre, és azt mondtam: "Köszönöm, Istenem!"

Másnap közölte velem az orvosom, hogy következő nap programozott császármetszéssel meg fog születni a gyermekem, akiről már korábban kiderítette a 3D-s ultrahang, hogy lány lesz. Az a másnap július 1 volt, a Semmelweis-nap, és köztisztviselői szabadnap. Akkor még nem nyugdíjas anyukám anyakönyvvezető lévén köztisztviselő volt, és úgy tervezték előzőleg, hogy bejönnek hozzám apuval egész napra. Felhívtam őket, hogy úgy jöjjenek, hogy az unoka is jön ám! A szobatársaim nevettek, mert vagy egy óra hosszat úgy sétálgattam fel-alá, mint a ketrecbe zárt oroszlán. Éjszaka pedig szó szerint egy szemhunyást nem aludtam.

Nagyon nehezen akart reggel lenni, de egyszer minden reggel eljön. Szerencsére beöntés helyett egy kúpot kaptam, hogy intézzem el magamnak a kényesebb dolgot, de nem is volt rá szükség. Velem együtt 9 császármetszés volt aznap: úgy indultunk mind a lift felé, összepakolva a táskáinkat, mint akik nyaralni indulnak. Valaki meg is szólalt a terhespatológián maradtak közül: "De jó nektek!" Odafent megkérdezték a baba nevét - bár biztosan tudtam, hogy lány lesz, fiúnevet is kellett mondanom. Majd behelyezték (elég nehezen, holott nem álltam egy cseppet sem ellen) a katétert, aztán beleszúrták a kezem fejébe a branült az infúzióhoz. Aki megcsinálta, háromszor is elnézést kért, hogy jaj, ne haragudjak, de ez fájni fog. Kedves volt tőle, hogy elnézést kért (bár igazán nem haragudtam), de tény, hogy valóban iszonyúan fájt a branül beszúrása.

Aztán az aneszteziológus doktornő aláíratott velem egy papírt, hogy beleegyezek a gerincbe való érzéstelenítésbe, majd ott maradtam egy darabig egyedül a folyosón. Ez viszont borzasztó rossz volt. A férjem nem lehetett velem, mert a szüleimért ment ki a vasúthoz, senki nem volt mellettem, soha nem éreztem még ennyire egyedül magam... Szó szerint elkezdtem a falat kaparni, ma is emlékszem, hogyan csúsztak az ujjaim a fal zöld olajfestékén, és azt mondogattam a babának: "Beatrix, meneküljünk innen!" Úgy éreztem magam, mint aki egy hatalmas csúszda tetején áll, de már nem akar lecsúszni, viszont nincs visszaút... Azután jött az aneszteziológus megint, és kért, hogy gömbölyödjek össze, mert most jön a szúrás a csigolyáim közé. Hát, a nagy hasammal nem volt egyszerű összegömbölyödni, de azért nagyon igyekeztem, főleg mozdulatlannak maradni, nehogy félremenjen valami. "BEATRIIIIX!" - ordítottam hangtalanul, csak magamban, amikor jött a szúrás, bár hangosan ordítani már csak azért is szégyen lett volna, mert sokkal kevésbé fájt, mint gondoltam. Tulajdonképpen nem fájt jobban egy fogászati injekciónál...

Aztán úgy rohant végig rajtam az érzéstelenítő, mint a rajzfilmekben a futótűz. Azt mondták, hogy nem fog fájni semmi, maximum érzem, hogy hozzám érnek. Hát NEM éreztem... Semmit, de semmit a világon! Egy elefánt átkelhetett volna rajtam gyalog! Megfogtam a combomat: mintha egy asztallábat markolásztam volna! Deréktól lefelé megszűntem létezni! És akkor belefogtak. Bárhogy is hangozzék, én nagyon sajnáltam, hogy az orrom elé tartották azt a nyavalyás zöld vásznat, mert én bizony szerettem volna látni, hogyan veszik ki belőlem Beatrixot. Elég sok mindentől nem borzadok, amit mások szörnyűnek találnak, a vért látványától szemem se rebben.

Ugyan sajnos az infúzióból belém folyó "koktéltól" olyan részeg lettem, hogy nem jutott eszembe, hogy esetleg azt kérjem, hadd nézhessem - de tartok tőle, hogy úgysem teljesítették volna e kérésemet. Egy nagyon kedves műtős kislány állt mellettem, úgy drukkolt, mint valami meccsen, én pedig a koktéltól idétlenül vigyorogtam. Az orvosom, aki egyébként a főorvos volt, közben kérdezgette a többieket, jönnek-e a Semmelweis-napra. Kevés híján megszólaltam a koktél hatására, hogy "Dr. SZEMMELVERSZ!", de szerencsére inkább csendben maradtam, csak kuncogtam, mint a hajnali részeg.

Aztán felháborodott bömbölést hallottam, majd a műtőslány kiabálását:

"De gyönyörű, milyen kis szöszi, mindjárt megmutatja a főorvos úr!"

Bea már akkor üvöltött, amikor még félig bennem volt, nem volt szükség arra, hogy rázogassák, vagy vizezzék... Meg is mutatták, én pedig ittas hangon azt makogtam: "Hát te vagy az?" Egyetlen bánatom, hogy nem érinthettem meg, hanem rögtön elrohantak vele, holott semmi baja nem volt - a kezembe viszont úgysem adhatták volna, mert infúziósan, és az infúziótól részegen ez életveszélyes lett volna vadonatúj szülöttemre nézve...

Aztán összevarrtak, és a műtős, szegény, felpakolta hosszában kicsi, de széltében temérdek termetemet a gurulós hordágyra, és azt mondta, kicsit gügyögve: "Mindjárt megláthatja a családját!" Én készítettem a kezemet, hogy V betűt mutassak nagyképűen, ám tönkretették színészi abgangomat: a családom sehol, felmentek a csecsemőosztályra. Na, majd lent! Engem semmiféle őrzőbe nem vittek, mindig is csodálkoztam, ha másoktól ilyet hallottam: azonnal a gyermekágyas részlegbe toltak, ahol aztán 5 napig "laktam".  Az rémes volt, hogy nem mozdult a lábam: arra gondoltam, mély tiszteletem azoknak, akik tolószékben ülnek deréktól lefelé lebénulva, mert én bizony beleőrülnék... Az ágyamba kerülve vagy elvesztettem az eszméletem, vagy elaludtam, mert nem érzékeltem, hogy mikor kerültek az ágyukba a velem szemben fekvő szobatársak. De soha nem örültem még ennyire annak, hogy éreztem: zsibbad már a lábam...

Aztán délután behozták Beát, és Petőfi verse jutott eszembe: "Mintha volnék újonnan teremtve, hogy éltemnek ifjú lombja nőtt!" Mivel a koktél részegítő hatása már elmúlt, ezt az első olyan találkozásunkat, amikor már meg is foghattam őt, végigbőgtem...

Nagyon hamar rendbe jöttem egyébként, az első nap volt kellemetlen felülni, bár segített az ágyunk fölé akasztott kapaszkodó. De a 3. napon gyalog kísértem le a 3. emeletről a látogatóimat! Természetes úton szült barátnőm meg is jegyezte, hogy ő bizony nem volt ilyen fürge, mint én... Többektől olvastam már olyan kijelentést, hogy csalódottak a császármetszés miatt, mert ők meg akartak ismerni egy "asszonyi érzést". Hát, kövezzetek meg, de én nagyon nem akartam EZT az "asszonyi érzést" megismerni! Az én felfogásom szerint az ember nem szenvedésre született, és az én esetemben nem igaz, hogy az ember többre becsüli, jobban szereti azt, amiért keservesen megszenvedett! Nem értem, hogy lehet csalódott az a szülés mikéntje miatt, akinek szép, egészséges gyereke született! Igaz, az nem jó, ha az ember csupa rossz emléket őriz a gyereke születésének napjáról, de azért a lényeg mégiscsak a "végeredmény", vagyis a BABA! 

Mint mondtam, nem mai ez a történet. Az egykori baba az idei Semmelweis-napo lesz 17 éves. Én pedig remélem, hogy pár év múlva nagyszülők lehetünk!

Mariann