Szóval annyit már tudok, hogy nem vagyok képtelen szülni. Nem is jól mondom. Képes vagyok rá. Ez így sokkal jobban hangzik, ezek igazi teremtő szavak. Állítólag a szavaknak is nagy jelentősége van.  Úgyhogy kijöttem gondolkozni egy kicsit a ház elé. A teremtő erőkön. Foltos macska, lépcső, idefagyok. Törley Charmant-ot töltöttem. Charmant, azt jelenti, bájos. Egy betű különbség és máris bajos. Igazából mindegy. Csak a színe legyen vörös. 

Amióta tudom ugyanis, hogy még teremthetek és lehet erőm és kisbabám, vagyis amióta megvettem azt a párszáz forintos menopauza tesztet, ami mindezt visszaigazolta, azóta, mint egy varázsütésre elkezdtem vérezni és úgy is maradtam. Nem is akárhogy. Erős vérzés, ami csak a ciklusok első napjaiban szokott lenni. Csak most a középső és az utolsó napjaiban is van. Sőt. Már egy hete tart.

Úgy gondoltam, türelmes leszek magammal, de ma már annyira véreztem megint, hogy kénytelen voltam elbuszozni a közeli nagyváros kórházába, a nőgyógyászati ambulanciára.  9.32-kor még nem tudtam, hogy tizenegy órára be kell érnem, mert marha nehezen értem el őket és értem el azt, hogy ne rázzanak le, ne küldjenek a másik kisváros másik rendelőjébe, ami egyébként zárva van a napokban. Szóval egyetlen busz volt, 9.46-kor. Úgyhogy mint a gyalogkakukk, úgy tekertem a megállóba, éppen csak pár másodperc maradt az indulásig, bevágtam a busz elé bicajjal és kiabáltam a sofőrnek, hogy várjon meg. Odaértem.

A nőgyógyászati ambulancia maga a sekély e kéj volt, lassított jazz balett módban. Ráadásul a sürgősségi részleggel egy váróban voltak a vidám jelentkezők. Balra a bácsi őrjöngött, hogy büdösödik a sebe és ő nem megy emiatt Gyulára, jobbra egy fekete bubifrizurás fiatal nőt némán rázott a sírás, nagyon elveszettnek tűnt. Hideglelés, de szinte kötelező kórházi gyakorlat. Sorra kerültem.

Vidáman. Udvariasan tartva magam. Az erősen folyó vérzés miatt lassan már szúnyoggá fáradt, kizsigerelt testemben büszkén vonszoltam be magam, mint izzó vörös skarlát(os) betűje a rendszernek. Tébés beteg. Mindenre jó. Ahogy az orvos asztalához akartam lépni, ő olyasmi hangot adott ki, amelyet lovaknak szoktak. Talán Hőő volt, vagy hóóó. Jelentése szerint: Álljon meg és ne jöjjön közelebb. Igen, hibáztam. Egy fehér lepedővel leterített szék ugyanis jóval hátrébb, a rendelő mértani közepén várt volna rám. Tisztes távol.

Az orvos elhadarta, hogy ő csak helyettesít és mondjam, mi a bajom. Mondtam. Szintén sietve válaszolt, hogy akkor ír valami cseppet, vizsgálat nem szükséges. Persze, hogy nem, mi a fenének, igaz? Ezek után, mint vátesz hozzátette, hogy ezzel ám ne gondoljam, hogy minden rendben lesz, mert a vérzés nem fog elállni, ameddig nem helyez fel nekem valaki hormonális méhen belüli fogamzásgátló eszközt. Valaki. Az én koromban már ne is reménykedjek másban. Nem is szoktam reménykedni, csak ő annyira hülye volt, hogy még kinézte belőlem az ellenkezőjét. Pár erős mondattal aztán helyre tettük egymást. Ő engedett egy kicsit az "újabb kis suttyó páciens, akinek magyaráznom kell" attitűdből, én pedig elálltam magamban attól a korábbi szándékomtól, hogy ráborítsam az asztalát és keményfa irattartóit.

Szóval kezdtünk összemelegedni. Olyannyira, hogy a szakmámról is kérdezett, sőt, a gyerekekről is ejtettünk pár szót. Csak közelítettük őket, mert azt nyomatékosan hozzátette, hogy nekem már nem fog összejönni ilyesmi és örüljek, hogy van kettő, megtettem, amit lehetett, közepes átlag, mostanra pedig mindegy, nem megy tovább. Mondtam neki, hogy én dacos leszek az ilyen lezárásoktól és olyankor még a biológiával is hajlandó lennék veszekedni, mert esélypárti vagyok. Kiakadt. Hetvenkét éves lennék, mire hazahozza a diplomáját a gyerek. Ez megéri? Ötven, amikor először orra esik. Hatvan, amikor először kimarad egy virtuális pankráció miatt. Satöbbi. Egészen mad max-i világot festett le. Pedig egy szóval sem mondtam neki, hogy gyereket akarok, csak jeleztem, hogy amikor fogy az út alattam, én mindig elkezdek rohanni. Saját természetelvű vakhitem nyomában.

Hosszan tárgyaltunk. Szegény doki! Szegény vörös, vidéki démon! Végül úgy váltunk el, hogy azt mondta; 

„Bárhogy is dönt, Isten áldja magát.” 

Felírt placebo cseppjeit kiváltottam. Az italt nem színezi. De utánaolvastam, valami kőkorszaki csepp, amit szülés után adnak a nőknek. Jól meg is ijedtem tőle. Kihagyom inkább, azt hiszem. Marad tehát a reménykedés, hogy eláll a vérzés. És a vörös pezsgő.

Zizi