Kevésbé mozgalmas napokon vagyunk túl, de izgalmakból most sem volt hiány. A hét elején jó hírek érkeztek a múltkor említett forgalmas csomópont átépítése kapcsán, pedig vasárnap estére már kezdtem beletörődni, hogy a megduplázódott kocsikázási idő miatt kénytelen leszek itthon tartani a Nagyot.
Hétfőn reggel mindenesetre úgy indítottuk a napot, ahogy egyébként szoktuk, elindultunk az oviba, hogy megnézzük mi a helyzet a munkálatokkal és meglepve vettem tudomásul, hogy a helyi közútkezelő is ráébredt, hogy mekkora galibát okozott a lezárás, ezért átmeneti megoldásként a csúcsidőben, reggel és délután szabaddá tették a korábban lezárt sávokat, csak napközben dolgoztak, így akadálytalanul tudtunk keresztülautózni a városon oda és vissza is.
Nagyon megkönnyebbültem, hogy legalább ez a része a napjainknak a szokásos módon alakul, ha már én mindenféle nyavalyával küszködöm.
Jópár nappal ezelőtt észrevettem, hogy fájdogál a jobb lábam a combhajlatomnál körben, de semmi különösre nem gondoltam, abban a hitben voltam, hogy elég sokat hurolászom a babát – többnyire a bal kezemben, – biztosan meghúztam.
Nem segít, hogy amikor a reggeli ovifuvar közben elalszik az autóban a hazaúton, akkor az üléssel (és a bevásárlással) együtt szoktam felhozni a lakásba, így aztán sok-sok kiló súlyt cipelek fel a másodikra a lépcsőn. Sőt, volt egy sanda gyanúm, hogy a férjem is rátett egy lapáttal azzal, hogy rendszeresen elintézi, hogy minél tovább tartson bejutnom a bejárati ajtón, és végre megszabadulnom a málhától.
Még múlt héten történt, hogy az egyik nap később indult el itthonról, mint mi az oviba, neki meg van egy olyan rendkívüli nünükéje, hogy ha ő az utolsó, aki kilép a lakásból, akkor az összes létező zárat a maximumra bezárja, mintha legalábbis a Gutenberg Bibiliát őrizgetnénk az előszobában a cipősszekrényben, így nekem ötször annyi ideig tart kinyitni az ajtót, mint általában.
A lényeg a lényeg, innen eredeztettem a fájdalmaimat. Arra jutottam, hogy biztosan az izmaim fájnak a 8 kilós gyerek és az autósülés emelgetésétől.
Hétfőn délután aztán észrevettem, hogy azokon a pontokon, ahol egyébként is fájt, megjelentek kicsi piros kiütések is, ettől meg aztán teljesen berosáltam.
Mert mi ilyenkor az ember első gondolata? Leprás vagyok, vérmérgezésem van, TŐBŐL. FOGJÁK. LEVÁGNI. A. LÁBAM! Csak ezután jön a következő, sokkal racionálisabb elképzelés, hogy mielőtt elkezdek hagyatékolni, jó lenne, ha elmennék az orvoshoz.
Így esett, hogy kedden a háziorvosi rendelőben elpanaszoltam a bánatom és az összes jelenlévő személy megnézte a kérdéses területet, de a limitált létszámú kupaktanács után arra jutottak, hogy nem tudják, mi lehet ez, jöjjek vissza két nappal később, hátha addigra erősödnek vagy változnak a tüneteim. Gyógyszert a doki nem mert felírni a szoptatás és a bizonytalanság miatt, de arról legalább meggyőzött, hogy megmarad a lábam, így valamivel nyugodtabban caplattam haza.
A saját kínjaimat remekül egyensúlyozta, hogy a Kicsi mozgásfejlődése roppantmód beindult ezekben a napokban. A legutóbbi bejegyzésben írtam róla, hogy a szakorvosi vizsgálat másnapján elkezdett mászni, a héten pedig már annyira ügyesen ment neki a dolog, hogy akár 8-10 lépést is tud tenni négykézláb, mielőtt összecsuklana. Próbálkozom folyamatosan növelni a megtett távolságot, de a saját játékai semennyire nem érdeklik, állandóan utánam igyekszik kotorni. Már látom előre, hogy mennyire remek lesz 1-2 héten belül wc-re járni egy mini padlócirkálóval a nyomomban.
A szabályos, váltott kézzel – váltott lábbal történő mászás mellett odáig is eljutottunk, hogy szerdán már ki tudott ülni oldalra is egyedül, így végre vehettem egy nagy levegőt, hogy sikerült ez a mérföldkövet is megugrania.
Nem is kaphattam volna ennél szebb Valentin-napi ajándékot!
Megmondom őszintén, hogy mi nem igazán tartjuk ezt az ünnepet, nem vagyunk ellene, hogy „fúj, hülye amerikai szokás” vagy ilyesmi, de annyira jelentéktelen a mi életünkben, hogy nem szoktunk ügyet csinálni belőle.
Mindenesetre az örök szerelmem zálogául beszereztem a férjemnek egy csomag alsónadrágot, amúgy is mondta, hogy kell majd vennie, jó lesz ez akkor ajándéknak, csak hogy lássa, hogy eszembe jutott, hogy aznap egy kicsit jobban kell szeretnem, mint egyébként. Még ajándékkártyát is nyomtattam hozzá két mosolygós olívabogyóval, ráírtam, hogy „Olive you!”, de a legnagyobb meglepetést délutánra tartogattam.
Az oviból hazafelé menet elvittem a lányokat közel négy teljes órára játszóterezni, hogy amikor hazaér a munkából, akkor tudjon egy kicsit szusszanni egyedül a lakásban. Most őszintén, létezik ennél romantikusabb gesztus egy kisgyerekes háztartásban?
A Nagy sajnos pont aznap esett el olyan szerencsétlenül az udvaron az óvodában, hogy csúnyán lehorzsolódott mindkét lábszára, de ez nyilván nem volt akadály, hogy élvezze a játszótéri maratont. Villámgyorsan áthidalta a problémát azzal, hogy a nadrágját térdig felhúzta, hogy „gyorsabban gyógyuljon a bibi”, ami szerinte annyira remek megoldásnak bizonyult, hogy azóta is XVIII. Lajos módjára, buggyos térdgatyákban közlekedik.
Ettől függetlenül valószínűleg mély benyomást tett rá a sérülés, mert szerda éjjel álmában többször felült az ágyban és miközben saját magát simogatta(!), vigasztalásul azt motyogta magában, hogy „anya kicsi babája”.
Csütörtökre a baba újabb meglepetést tartogatott, a szokásos 2-3 részletben történő déli alvása helyett egy darabban aludt 1:42 percet, én pedig azt hittem, hogy elsírom magam a boldogságtól. The day has come.
Sőt, így négy nap távlatából úgy tűnik, hogy nem egyszeri szerencse volt a dolog, azóta minden délben legalább másfél órát szusszan ébredés nélkül. Igaz, hogy a szokásos negyven percnyi első etap után kétpercenként nézegettem a bébikamerát, hogy biztosan nem fagy-e az adás, de valóban békésen aludt a ded. El sem hiszem, hogy idáig is eljutottunk.
Aznapra én is egészen helyrejöttem, már alig-alig fájdogált a lábam, de a piros foltok nem múltak, így este visszamentem a háziorvoshoz. Sajnos továbbra sem tudta egyértelműen megmondani, hogy mi okozhatta a tüneteket, így végül abban maradtunk, hogy kezdjek el B-vitamint szedni és ha rosszabbra fordul az állapotom, akkor menjek bőrgyógyászhoz. Ezzel ki is egyeztem, legalább megmarad mindkét lábam.
Mivel úgy adódott, hogy múlni látszott a dolog, legalább be tudtam tartani a nagylányomnak tett ígéretemet is, hogy pénteken korábban elhozom az oviból és a Kicsivel hármasban elmegyünk a játszóházba. Napok óta nyúzott érte, abban egyeztünk meg, hogy ezen a héten kerítünk rá időt, nem akartam megszegni a szavamat.
Már fél háromra ott voltam érte és együtt elindultunk a jól bejáratott helyre, ahol ebben az időpontban szinte egyedül lézengtünk, de ha ez nem lett volna elég, a legutóbbi látogatásunk óta hozzáépítettek egy teljesen új, kimondottan babáknak készült részleget is!
A Kicsi is nagyon élvezte a műanyag labdákat és színkavalkádot, mindent alaposan összetaperolt és megnézegetett, sőt, egy számára tökéletes magasságú szivacsgombába kapaszkodva itt állt fel először teljesen egyedül!
Újabb mozgásfejlődési mérfödkő a hétre!
Sajnos a sikerszériánk a hétvégére nem tartott ki, a Nagy már aznap éjjel is elég sokat köhécselt álmában, szombat reggelre pedig mindkét gyerek istenesen betaknyosodott. A csodás, napsütéses, húsz fok feletti időjárás ellenére újra elő kellett szednünk az orrszívót, de nem panaszkodom; nem lázasak, más tünetük nincsen és végülis közel három hétig egyáltalán nem volt orrszívásra szükség. Egész jó szériát tudhatunk magunk mögött.
Az előrejelzést nézegetve nagyon úgy tűnik, hogy ha nem is fognak repkedni a mínuszok, azért lesz még itt bőven hideg, de én nagyon nem bánnám ha végre igazából is megérkezne a tavasz.
Persze az is lehet, hogy ez mind annak a következménye, hogy két hete olyan jól elijesztettük a telet, hogy így az évszak zárásaként még ő is jól ránk akarja hozni a frászt.
Semmi gond, ez is elmúlik egyszer és akkor hátha végre beköszöntenek az egészséges tavaszi napok.
Addig csak abban reménykedem, hogy legalább a Nagy befejezi végre az éjszakai műsorait és nem kell hajnal kettőkor azt hallgatnunk, ahogy behunyt szemmel kiabál az ágyában, hogy „kotkodács, kotkodács, minden napra egy tojás!”
Salty
