Az őszi szünet utáni visszatérés a bölcsődébe meglepően könnyen ment. Ahhoz képest, hogy a múltkori kimaradás utáni első napokon már készülődés közben is pityergett a lányom, az elköszönésről már nem is beszélve, most mosolygósan ébredt, sima ügy volt a felöltözés, amikor pedig magára öltötte a játszóruháját, akkor magától indult a csoportszoba felé, nem törődve vele, hogy ott vagyok-e még egyáltalán :)

A lelkesedés egész héten kitartott, sírás nélkül abszolváltuk az összes napot, és jelenleg ott tartunk, hogy amikor érte megyek, továbbra is mosolyogva fogad, de már oda sem szalad hozzám, hanem megy fogat mosni, majd szökne vissza a többiekhez a csoportszobába. Nem egyszer úgy kellett az óvónéninek elkapnia, mert a már előkészített ágyak között szaladgált és bújócskázott, amikor pedig az utcai ruháját adnám rá, sokszor ficánkol, ellenáll.

Az otthoni alvás továbbra is kiszámíthatatlan. Bár minden nap aludt bölcsi után, de előfordult hogy ezt egy 40 perces huzavona előzte meg. Többedjére hallom már tanácsként, hogy próbáljuk ki, hogy nem hozom haza ebéd után, de egyelőre még ódzkodom a dologtól.

Csütörtökön délután Márton napi lámpás "felvonulás" volt a bölcsiben, amire mi is visszamentünk. Az egész valami őrült katyvasz volt, ahogy a pici udvaron a gyereksereg hol szülővel, hol szülő nélkül vonult körbe-körbe, miközben a begyakorolt mondókák foszlányai hallatszottak ki az alapzsivalyból, de így is aranyos élmény volt. Boróka nagyon jól érezte magát (főleg a felvonulás utáni eszem-iszomnál) a lámpást nagyon büszkén hozta-vitte, és azóta is minden nap bekapcsolja az üvegcsében lévő kis elektromos mécsest.

Én elég "hullámzóan" vagyok, már ami a hangulatomat illeti.

A terhesség előtt rendszeresen fogott el az érzés, hogy alig várom, hogy újra átélhessem mindazt, amit eddig. Mennyivel nyugodtabb, magabiztosabb, tapasztaltabb leszek majd másodjára és így biztosan sokkal könnyebb lesz. Bizakodva tekintettem egy következő szülés elébe, magabiztosabbnak éreztem magam ha a szoptatásra, hozzátáplálásra, vagy bármire is gondoltam. 

Na, ahogy közeledünk ezeknek az eseményeknek a beteljesüléséhez, úgy csökken az optimizmusom és kezdem ugyanazt az aggodalmat érezni, mint első alkalommal.

A vajúdás nagyon megviselt mentálisan. Nyilván senki nem ugrabugrálja kacagva végig az egészet, de nekem egy árva pozitív gondolatom nem volt. Csak az járt a fejemben, hogy képtelen leszek végigcsinálni, és ezt nem átallottam időnként hangosan is kimondani.

Emlékszem korábban olvastam, hogy a vajúdás alatt nyíló rózsára vagy kapura kell gondolni, hogy ezekkel a vizionálásokkal is segítsük a testet. Hát akkor ott nekem még csak hasonló sem jutott eszembe. Más nők beszámolóiban számtalanszor olvasom, hogy fájás közben az adott erőt, hogy a babával együtt küzdenek, és hogy minden fájással csak közelebb kerülnek ahhoz, hogy a karjukban tarthassák a gyereküket.

Hát szégyen, nem szégyen, nekem akkor a saját szenvedésemen túl nem terjedtek a gondolataim.

Ezeket az élményeket azt hiszem nem lesz nehéz felülmúlni, és egészen sokáig eltökélten mantráztam a pozitív gondolatokat, hogy most másodjára mennyivel erősebb leszek fejben, hiszen már tudom, hogy erre valóban képes vagyok, de ahogy fogynak a hetek, úgy kezd inamba szállni a bátorságom. Na, de van még öt hetem, hogy optimista vágányra tereljem az agyam!

Fizikailag úgy vagyok mint eddig, sokkal többet tudnék aludni, mint amennyit valóban alszom is, viszont továbbra is jövök-megyek (igaz a tempóm sokat lassult az elmúlt hetekben).

Kíváncsiságból visszanéztem a telefonomon a lépésszámlálót az első terhességem idejéből. Az összehasonlítás nem egészen fair, mert akkor a covid miatti karantén és home office láz után tényleg alig mozdultam ki a lakásból (bár ha jól emlékszem 2021 elején sétálni már lehetett volna). Akkoriban havonta harminc, max negyvenezer lépést tettem, ahhoz képest most száznegyven-százötvenezer körül, úgyhogy a magam részéről kijelenthetem, hogy sokkal fittebb vagyok, mint múltkor. Szerintem ennek is köszönhető, hogy most egyáltalán nem vizesedek. A lányommal való várandósságom hetedik hónapjától már mindenféle bajaim voltak, reggelente úgy fájt a lábam, talpam(!) hogy alig bírtam ráállni, a cipőim elkezdtek szorítani, az ujjaim is fájtak, és állandóan zsibbadtak (mindezekért a háziorvos a vizesedést sejtette kiváltónak, és valóban, szülés utáni pár héttel minden panaszom meg is szűnt). Most viszont ezek közül egyet sem tapasztalok.

Pénteken a nőgyógyászhoz volt időpontom terhesgondozásra. Az utolsóra. Míg az előző orvos még a harminckilencedik héten is megvizsgált, addig a mostani szerint (ha csak nem lesz valami panaszom) már teljesen felesleges hozzá visszamennem, hiszen a pár hét múlva kezdődő ctg-kel a baba úgyis szemmel lesz tartva.

A picurkával továbbra is minden rendben, a gép becslése szerint a súlya több mint 2700 g, ami azért izgalmas, mert Borókának ennél csak kicsivel több volt a születési súlya.

A vérnyomásom viszont valamennyivel magasabb volt a megszokottnál, és bár a doktornő szerint aggodalomra nincs ok, de azért megkért hogy a következő héten naponta kétszer mérjem meg (biztos, ami biztos) és az eredményeket majd küldjem el neki.

Szombaton a "szabadulószobás barátaimmal" találkoztam, akikkel most kivételesen reggelizni mentünk együtt. Nagyon jó volt látni őket, főleg mivel a következő közös szabadulásra csak december elején lenne esély, amivel kapcsolatban én már elég szkeptikus vagyok :) Ez a hirtelen szervezett találka viszont szuperül sült el, és nagyon örülök hogy ha nem is ért most rá mindenki, a csapat nagyjával azért tudtam találkozni.

Vasárnap elmentem a közeli bevásárlóközpontba, hogy beszerezzek egy vérnyomásmérőt és egyúttal engedtem a hónapok óta tartó késztetésnek, hogy a babának is vegyek pár ruhát. A rengeteg aranyosabbnál-aranyosabb holmi között nagyon nehéz volt megőrizni a józan eszem és nem felvásárolni mindent, de végül többé-kevésbé sikerült.

A napokban a rácsvédő is megérkezett, jövő héten pedig anyósomék felhozzák a kiságyat, úgyhogy ha nem is kapkodva, de azért kezdenek összeállni a dolgok.

Polli