Pár hete ugye volt itt némi vita azon, hogy „én csak jót akarok neked, de baromira megsértődöm, ha nem akarod azt csinálni, amit javasolok”. Ha valaki gyereket szül, előbb-utóbb bele fog ebbe szaladni, idegentől és családtagtól egyaránt. És ha nem vigyáz, egy idő után úgy jár egyszemélyben, mint ama bizonyos molnár, a fia, meg a szamár.
Szóval ha gyereket nevelsz, vagy egyáltalán, csinálsz valamit, ami látszik, akkor előbb-utóbb valaki boldogítani akar a bölcsességével, a tapasztalatával, a frissen elolvasott (vagy írt) könyvével…rosszabb esetben a kontrollmániájával, a figyelemhiányával meg az egójával. És namicsinál? Tanácsot ad.
Tanácsot adnál, segítenél? Előbb nyerd el a bizalmamat
A gáz akkor van, ha kéretlenül, erőszakosan, tukmálósan tolja. Megsértődve, ha nem kéred és nem fogadod el. Naná, hiszen lehet, nem is ismer, a nevedet se írná le helyesen. Előbb a bizalmadat kell elnyerni, hogy egyáltalán meghallgasd, nemhogy megfogadd.
Idegenektől is jöhet persze jó tipp, ötlet, javaslat. De az gyakran úgy jelenik meg, hogy „én akkor úgy csináltam, hogy…” és nem Eric Berne „…és miért nem…? Hát igen, de…” játszmájaként.
Mert ugye tanácsot adni ránk nézve sokszor semmiféle következménnyel nem jár, nem úgy arra, aki a tanácsod megfogadja (vagy nem). Hát ezért (is) olyan fontos a bizalom, és ezért (is) pattintunk le sok kéretlen jótanácsot, még ha elsőre ésszerűnek is hangzik.
Őrjöngeni és ölre menni látszólag nem fontos dolgokon
Van a gyereken sapka? Az a baj. Nincs? Az a baj. Eszik már szilárd ételt? Ha igen, ha nem, sokan elkezdenének terelgetni az ellenkező irányba. A legtöbb dolog megindokolható pro és kontra is, jobb helyeken meg is tanítják az iskolában, hogyan kell csinálni. Tulajdonképpen egyik megoldásból sincs se nagy baj, se átütő siker. Van, aki jár babaúszásra, van, aki nem, van, aki odaadja a gyerek kezébe az összes kaját, a másik a kanalat-villát kínálgatja inkább, van, aki tanítja angolul ötévesen, más meg nem, mind felnő, és igazából nincs egyik lehetőségnek se akkora jelentősége, hogy ordítva veszekedjünk rajta bárkivel.
Ha a dolog súlyához képest óriási hangerővel és szenvedéllyel érvel valami mellett vagy ellen, akkor nincs más hátra, mint kivonulni, illetve közeli kapcsolat esetén megpróbálni megérteni, mi van a dolog mögött. Anyádnak miért olyan fontos, hogy a kölyök mindennap aludjon délután, vagy megtanuljon zongorázni vagy késsel-villával enni kétévesen? Random Kommentelőnek miért olyan fontos, hogy oszd az álláspontját, hogy állásinterjúra vagy szülői értekezletre milyen ruhában illik menni? Milyen óriási kockázatot lát egy repülős hosszúhétvégi kiruccanásban, vagy bármi másban, milyen tapasztalat van emögött? Aztán ennek megértése után lehet tenni, amit jónak látsz.
Ne magyarázkodj, mondta az angol királynő, az alattvalója pedig ráfelel: mind your own business, avagy törődj a magad dolgával
És van egy csomó minden, amiről ha elkezdesz idegeneknek magyarázkodni, akkor egyrészt beengeded őket oda, ahol esetleg semmi dolguk nincs, másrészt meg olyasmit kell esetleg logikai meg észérvekkel védeni, amire pont elég, hogy „csak, mert így látom jónak.”
Mert van, aki igazából csak azért vitatkozik meg akar valamiről meggyőzni, mert kíváncsi arra is, amit valójában józan, normál körülmények közt nem is kötnél az orrára.
A kíváncsiság ősi emberi dolog, a Bezzeg jól lehúzhatta volna rég a rolót, ha nem lennénk kíváncsiak arra, ki hogy neveli teljesen máshol a teljesen másmilyen és más életkorú gyerekét. Naná hogy kíváncsiak vagyunk. Néha tényleg el is tanulunk ezt-azt egymástól közvetlenül, de akkor is bölcsebbek leszünk, ha semmit se próbálunk meg utánozni, egyszerűen beemeljük, hogy jé, ilyen is van, és jé, ilyen módon is életben lehet maradni, neadjisten boldogan élni. (Többnyire)
És segítség is jön néha, a puszta ténytől, hogy megtudtuk, hogy valaki épp valami helyzetben van, amin esetleg tudunk segíteni. HA elfogadja.
Régebben megpróbáltam a lehető legtöbb dolgot logikusan megmagyarázni. Csorgott a borsó a falon, és égettem feleslegesen az energiát. Van, amikor van ennek helye, és van, amikor nem. Igyekeztem hatalmi játszmákról nem venni tudomást, hogy aztán felrobbanjak, amikor megértettem, hogy tényleg nincs a dolog mögött semmi más, csak az, hogy lenyomjanak, mert mért ne. Puff, nesze akkor egy nagy virtuális pofon!
Hogy mennyire nem tartozom egy csomó mindenben magyarázkodással, és mennyire kár bepörögni a hétköznapi erőfitogatásoktól, az akkor kezdett leesni, amikor feketeöves versenyzőktől többször is hallottam a varázsmondatot, miszerint „ez tök érdekes, amit mondasz. Én nem úgy fogom csinálni, de baromi hasznos volt, hogy most már tudom, hogy akár így is lehetne, köszönöm.”
Mindehhez kedves mosoly, de a töltött pisztoly se térítené el a saját útjától, csak elegánsan kihátrált egy vitából, amit el se hajlandó kezdeni. Nincs harag. És legközelebb te is pont ugyanúgy mondhatod, hogy te nem úgy csinálod, és akkor sincs semmi gond. (Csak akkor tényleg feketeöves, ha tőled is elfogadja ugyanezt, „agree to disagree” mondja a művelt angol, tehát egyetértünk abban, hogy szabad egyet nem érteni. Pakolhatunk attól még együtt homokzsákot a folyóparton.) Szoros közösségekben (ugyanazt a repülőgépet vezetitek, vagy közös családi döntést kell hozni, amiben muszáj valahogy egyetértésre jutni) viszont tény, az ilyen alakok a kedvességük mellett is irtó idegesítőek bírnak lenni. Mennek a fejük után, te meg szaladhatsz utánuk, vagy az ellenkező irányba…de nem biztos, hogy érdemes belefeccölni az energiát abba, hogy az általad kívánt irányba ráncigáld. Ha volt valaha macskád, akkor nagyjából tiszta, miről beszélek.
Ha a GYEREKED ilyen, nos, sok szerencsét és sok-sok türelmet, és még több nyitottságot hozzá. Gyerekként ez a fajta tekintélyelvű szülőből hamar kiugrasztja a „a büdös kölök direkte engem akar bosszantani” reakciókat – pedig nagyon sok esetben erről szó sincs, csak a gyereknek ugye általában nincs joga önfejűnek lenni, és tapasztalatlansága miatt valóban nem is veszélytelen a dolog.
De egyébként néha szabad logikátlannak is lenni, csinálni valamit, amit józan számítás alapján nem kéne - és szépen mosolyogva lepöccinteni az okos érvelést, amit mi is lefuttattunk a fejünkben, csak van még pár egyéb tényező, ami az okos érvelést valahogy megsemmisíti.
Felnőtt-e vagy?
Én tisztán emlékszem (és felnyihogtam, amikor szó szerint hallottam vissza mástól ugyanezt), hogy én azért akartam felnőni, hogy végre egy csomó dologban se magyarázkodnom, se engedélyt kérnem ne kelljen már végre, lehetőleg legyenek saját erőforrásaim, amiből a dolgot végrehajthatom. Kamaszként ehhez hozzájött, hogy és lehetőleg ne szenvedjen más az én hülye döntésem miatt. Ne azért ne tehessem meg, mert ő felelősnek érzi magát, de semmiképp nem hajlandó kármenteni, ha baj történik. Egyszerű példával: ha egy büdös és nyúlós folyadékkal teli dögnehéz vödröt én át akarok cipelni A-ból B-be, akkor ne az legyen az akadálya, hogy mi van, ha kiöntöm, és anyám nem tudja/akarja feltörölni helyettem. Ha kiöntöm, majd én feltörlöm, különösebb sápítozás nélkül, szeretnék én a dolog felelőse lenni. Nem kell feltörölni, muter.
Ha már a szülinapos posztnál arról beszéltünk, hogy mi nehéz egy kamasszal, hát szülőként például ez. Hogy már NEM teljesen a te felelősséged az, amit csinál, és apránként, de meg kell tanulnia felmérni, mivel bír el egyedül, és hogyan kezeli a kockázatokat. Ne a TE határaid legyenek minden döntésének a határai. Ha te nem vagy képes maratont futni, ő azért benevezhet. Lehet, ő simán lefutja majd. Te a saját buborékodból látod kockázatosabbnak egy-egy akcióját, mert te már nem volnál rá képes, vagy nem éreznéd jól benne magadat.
A kéretlen tanácsok vagy utasítások visszapöckölésének másik módszerét kisgyerekkoromtól figyeltem, és talán ez volt az egyik dolog, ami lenyűgözött a nagyapámban, a Tatában. Egy fél szóval se magyarázta meg, miért, csak épp egy bizonyos hanglejtéssel és nagy határozottsággal kimondta: NEM. És ha ezen a bizonyos hangján mondta a nemet, akkor állhattál a fejedre, vagy hozhattad volna le neki a Nagygöncölt.
Felnőttnek lenni többek közt azért bír néha nagyszerű lenni, mert ezt megteheted.
(a mostanában körbejáró mém szerint meg: azoktól, akik folyton azt mondják, hogy „de mit szólnak majd hozzá mások?” egyszer kérdezzük már meg, hogy végül mit szóltak???)
A saját fejemen kívül még ilyesmiket olvastam a cikkhez.
Vakmacska
