Viszonylag eseménytelen hetet tudhatunk magunk mögött. Megmondom őszintén, örülök, hogy ezt így le tudom írni. Fárasztóak a napjaink, de legalább már nem érzem úgy, hogy erőmön felül loholok folyamatosan.

Az esős hétvége után hétfőre megint kisütött a nap, így gyorsan ki is használtuk a száraz időt, hogy a város melletti erdőben kiránduljunk egyet a napi kötelezők után délután. Azzal a nem titkolt céllal keltünk útra, hogy gesztenyefákat keressünk; minél több fényes gumót szerettünk volna összegyűjteni mielőtt véget ér a gesztenyeszezon.

Rögtön a séta elején két termetes fába botlottunk, a nagylányom pillanatok alatt tele is szedte a kosarát kisebb-nagyobb gesztenyékkel. Aznap már nem jutott rá időnk, hogy felhasználjuk őket a házi kézműves foglalkozáson, de megegyeztem a gyerekkel, hogy másnap azonnal nekiállunk alkotni, amint hazaérünk az oviból.

Nem tudom, hogy melyikünk várta jobban a kézműveskedést, annyira rá voltunk pörögve a gesztenyefigura-készítésre, hogy egész délután, a vacsora előtti utolsó pillanatokig fúrtunk-szúrtunk-ragasztottunk.

Annyira nem vagyok menő, hogy saját kútfőből javasoljak különböző gesztenye-állatokat, de szerencsére eszünkbe jutott, hogy a Gömbi, a virágbogár és Vendel, a szarvasbogár is készített tucatnyi figurát, így a könyv illusztrációi adták az ihletet.

Órákon keresztül készült a csipet-csapat, végül majdnem minden figurát elkészítettünk a meséből, csak az idő szűke miatt nem tudtuk az utolsó pár állatot megcsinálni. A gyerekszobában most kitüntetett helyen vannak kiállítva az alkotásaink, a lányom sokat játszik velük, az ő tolmácsolásában "beszélgetnek egymással", sőt, még a babaházba is beköltözött a teljes gesztenyecsalád.

Nem csak a szerepjáték volt nála nyerő a héten, hanem újra fellángolt a betűk iránti érdeklődése is. Az utóbbi időben szinte minden nap előkerülnek az ábécé kártyák és kéri, hogy mondjuk az adott betűvel kezdődő szavakat.

Az ábécé felét már nagyjából felismeri, hihetetlenül aranyos, ahogy mondogatja magának, hogy mö-mö mókus, cö-cö cica, fö-fö fóka. A pálmát viszont valószínűleg az viszi, amikor megy, hogy az apjának is bemutassa a tudományát, de összecsapnak a fejében a nyelvek és eszébe jut, hogy apához horvátul kell szólni. Így születnek olyan hibridek, mint mö-mö vjeverica!

A kora ellenére nagyon érdekli minden, ami számokkal és betűkkel kapcsolatos, ha így folytatja, akkor a következő pár évben meg fogom tudni tanítani magyarul olvasni, akár még azelőtt, hogy iskolába menne.

Annak ellenére, hogy ennyire kíváncsi a betűkre, új könyveket, eddig nem hallott meséket viszont borzasztó nehéz hozzáadni a repertoárunkhoz. Megvannak a kedvencei, minden alkalommal azokat kell újraolvasni és hiába próbálkoztam mást javasolni, vagy felajánlani, hogy olvassuk el mindkettőt, mindig kategorikusan elutasította. Erre a "problémára" találtam ki egy remek megoldást a héten.

Amikor mesét olvasunk, akkor azon túl, hogy hozza ő is az örökzöld kedvenceket, én is választok egy olyat, ami általában nincs műsoron. Az elutasítást azzal kerülöm ki, hogy ezt a mesét nem miatta hoztam, ezt Janka szeretné, neki fogom felolvasni.

A kistestvérét feltétel nélkül imádja, eszébe nem jutna, hogy "megtagadja" tőle a mesét, így kénytelen-kelletlen beleegyezik, hogy azt is elolvassam. Ilyenkor persze már az első mondat után az ölembe kuporodik és issza a mese összes mondatát, én pedig sunyiban lepacsizok saját magammal, hogy ma sem kellett a tűzbogaras mesét ezredjére elolvasnom.

Mi mindenre nem jó egy kistestvér! Meséléshez tettestársnak például első osztályú!

Ha már kistestvér: Janka továbbra is nagyon szépen fejlődik, talán a korához képest valamennyivel gyorsabban is. Az elmúlt 1-2 hétben már többször sikerült hasról hátra fordulnia, viszont én ezt minden alkalommal "véletlen balesetnek" látom. Rugózik ügyesen mindkét oldalra, emeli az ellentétes oldalon a kezét és a lábát is, aztán ha kellően kileng, akkor a feje súlya áthúzza és a hátára fordul. Abszolút nem tűnik tudatosnak, én ezt még nem nevezném forgásnak.

A Nagy is 2-3 hónapos kora között fordult át először, de utána még bő egy hónap eltelt, amíg már saját elképzelésből tudott forogni, nem pedig véletlenül billent át.

Ami viszont nagyon is tudatosnak tűnik, az az, hogy háton fekve önállóan oldalra tud fordulni. Egyszer-egyszer már azt is megfigyeltem, hogy deréktől lefelé "hason" fekszik, de a felsőtestét nem tudja átbillenteni, még nem elég erősek a nyaki izmai, hogy a feje súlyát háton fekve megemeljék.

Kíváncsi vagyok, hogy mikorra fog "beérni" a forgás, mikor tudjuk kijelenteni, hogy már tökéletesen megy neki. Mindenesetre nem hajtja a tatár, semmivel nincs lemaradva, ráér még bőven megtanulni.

Igazából örülnék is neki, ha ő egy picit "tovább lenne baba", mert a Nagy annyira gyorsan ugrott egyik mérföldkőről a másikra, hogy mire kettőt pislogtunk, már járt. Nem bánnám, ha Janka kicsit "ráérősebb" lenne, de úgyis felveszi majd a saját fejlődési tempóját és abban az ütemben fog haladni – függetlenül attól, hogy én mit szeretnék.

A hét második felében nem sok említésre méltó dolog történt azon kívül, hogy pénteken esküvőre voltunk hivatalosak. Már hónapokkal korábban megkaptuk a meghívót – még jócskán terhes voltam akkor – de nem mertük biztosra ígérni a részvételünket, mert tisztában voltunk vele, hogy Janka még csak 2,5 hónapos lesz a lagzi napján.

​​​

Tudom, hogy ha nagyon meg akartam volna oldani, akkor lett volna rá lehetőség, hogy fejjek le tejet és más vigyázzon rá, de nem akartam. Néhányszor már nyilván volt más felügyelete alatt, de ez 1-2 órát jelentett, ilyen hosszú időre még nem hagytam magára. Az már csak ráadás volt az ellenérvek oszlopában, hogy baromira nem volt kedvem előkotorni a szekrény mélyéről és beüzemeli a kézi mellszívót, csak azért, hogy hajnalig szórakozhassunk az esküvőn.

Mivel nagyon közeli barátainkról van szó, mindenképpen szerettünk volna legalább „beköszönni” a rendezvényre, így aztán végül arra jutottunk, hogy a szertartást átugorjuk és csak a lagzira jelenünk meg, maximum pár óra hosszára.

Amikor ezt eldöntöttük, akkor estem igazán pánikba, hogy nekem nincsen semmilyen elegáns szoptatós holmim, mi a kutyafülét fogok felvenni? Erre az alkalomra nem akartam külön semmit vásárolni, de szerencsére az utolsó pillanatban találtam egy megfelelő ruhát, aminek elég... khm... liberális a dekoltázsa, így ha szükség úgy hozza, akkor pillanatok alatt „meg tudok Jankának teríteni”.

Az biztos, hogy a férjem rendkívül élvezte, hogy csütörtök este rohangálok a lakásban, mint a mérgezett egér, egyik ruhát próbálgatom a másik után, mi az amibe beleférek, mi az amiben nem látszanak az újdonsült hurkáim és ha a fenti két feltétel teljesült, akkor a tükör előtt még megpróbáltam előhalászni a melleimet is a dekoltázson keresztül, ezzel döntve el véglegesen, hogy mit fogok felvenni.

Janka remekül viselte az egész rendezvényt, nézelődött, kacarászott és a közepesen erős zaj ellenére, fél órát még sikerült aludnia is. (A lagzi kellős közepén bezzeg alszik a beste kölke, de a halkan zúgó autóban...áh, az nem reális elvárás...)

Akármennyire is problémamentes volt a kiruccanás, nem akartuk túlfeszíteni a húrt, így a vacsora után elköszöntünk és éjfélre már mindannyian ágyban voltunk.

Utólag belegondolva, szerencsések voltunk, hogy pénteken tartották az esküvőt, így szombaton tovább tudtunk pihenni reggel, mert vasárnap már nem lett volna erre lehetőségünk.

A nagylányom ismét hozta a formáját és rendkívüli körülmények között ébresztett minket aznap hajnalban.

Elöljáróban érdemes tudni, hogy néhány hete már képes teljesen egyedül minden egyes ruhadarabját le- és felvenni, a zoknitól kezdve a felsőrészig, sőt már a cipzár kezelését is sikerült többé-kevésbé elsajátítania.

Ennek természetesen nagyon örülünk, igyekszünk is folyamatosan bátorítani az önálló öltözködésre, csak hát a hátulütője az az, hogy random pillanatokban érzi az ingert arra, hogy a szükségesnél több holmit aggasson magára vagy hogy megszabaduljon azoktól, amiket éppen visel.

Vasárnap reggel is éppen egy ilyen random pillanatnak lehettünk tanúi. Egy kis költségvetésű horrorfilm drámai csúcspontja is lehetett volna, hogy amikor hajnali 4:17 perckor susogást és fészkelődést hallva kinyitottam a szemeimet, ott ült a Nagy az ágyunk végében, tökéletesen mozdulatlanul és anyaszült meztelenül.

Félálomban nem igazán akarta az agyam befogadni a látottakat, nem is voltam benne teljesen biztos, hogy nem csak álmodom az egészet, így csak annyit kérdeztem tőle, hogy mégis mit csinál?

Olyan hangsúllyal válaszolt, mintha az lenne a furcsa, hogy egyáltalán megkérdeztem. A lehető legnagyobb természetességgel adta a tudtomra: „szellőztetem a popómat”.

Salty