A mai történet sokak rémálmát vázolja fel. Nem találják a szívhangot, elhalt a magzat....hogy utána meghökkentő fordulat következzen.

Az első diagnózis

 A templomi esküvőnk és lagzink utáni reggelen, a terhességem 11. hetének végén erős alhasi görcsökre ébredtem. Kezdetben próbáltam magnéziummal, sok folyadékkal, ágyban fekve átvészelni őket. Gyanítottam, hogy az előző napi megerőltetés okozhatta a problémát, ezért rettenetesen megijedtem és nem győztem hibáztatni magam. Mikor délutánra, egy verejtékben úszó ébredést követően csak súlyosbodtak a görcsök, a férjemmel az egyik neves pesti magánkórház szülész-nőgyógyászati ügyeletére siettünk.

 A babánk a polgári esküvőnk után két héttel fogant és nagyon örültünk neki - különösen, mivel mindketten 35 felett járunk már, esetemben pedig a PCOS is jelentősen nehezíthette volna a teherbeesést.

 A magánkórház ügyeletén a betegfelvételkor jeleztem a nővérnek, hogy veszélyeztetett terhes vagyok. Kértek tőlem vizeletmintát, majd megérkezett az orvos, hogy megkezdje a hüvelyi ultrahang-vizsgálatot. Egy ideig kereste a szívhangot, majd a nővérrel részben latinul megosztott információkat követően a szemembe nézve közölte, hogy a magzatunk a 9-10. héten elhalt. Úgy éreztem, hogy kihúzták a talajt a lábam alól. Mechanikus mozdulatokkal öltöztem, miközben a fejemben ott dörömbölt, hogy túl kell élni, tovább kell lépni. Mielőtt leültem volna konzultálni az orvossal, első szavaimat a férjemhez intéztem, aki a vizsgálat során végig bent volt. "Sajnálom, Drága! Megpróbáljuk újra."

 A gyász

 Mivel életünkben először fordult elő velünk ilyesmi, egyszerűen csak próbáltuk elfogadni és ehhez képest összeszedetten viselkedni. Az orvos a vizsgálatot követő beszélgetés során "összeesett sejthalmaz"-ként hivatkozott a magzatunkra, melyet korához képest fele akkora méretűnek mért be, ebből levonva a következtetést, hogy már 1-2 hete nem fejlődhetett. Arról tájékoztatott, hogy az egyetlen lehetséges folytatás a vetélést követő méhkaparás és erősen abba az irányba próbált terelni, hogy ott helyben mondjak rá igent, hogy meg is kezdhesse a műtét megszervezését. Mindeközben nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnt, a nővérrel ránk és a helyzetre való tekintet nélkül össze is nevettek egy véletlenül ferdén kinyomtatott számlán. Biztatott, hogy ilyesmi előfordul és jó eséllyel újra próbálkozhatunk, valamint, hogy a hátterében valószínűleg kromoszóma-rendellenesség állhatott, melynek hatására a szervezet "leállította" a terhességet. Természetesen ennek megfelelően a görcseimre ellátást nem kaptam. 

 Az intézmény műtétre vonatkozó ajánlata már másnap délelőtt ott volt az emailjeim között. Elutasítottam. Akkor még nem konkrét megfontolásból - mindössze azt éreztem, hogy erre így, ezen a ponton még biztosan képtelen vagyok.

 Férjemmel közben próbáltuk elkezdeni feldolgozni a történteket. Néha csak öleltük egymást hosszan, szó nélkül. Beszéltünk róla, hogy gyújtsunk-e majd neki halottak napján gyertyát. Elővettem az utolsó ultrahang felvételeket, és csak simogattam, miközben ömlöttek a könnyeim. Óránként riadtam fel éjszaka, minden alkalommal ugyanarra a rettenetes gondolatra, hogy mindez igaz és valóban megtörtént, a testemnek pedig még el is kell majd engednie a hetek óta élettelen magzatunkat. Hibáztattam magam, ezerszer is végigpörgettem, mit csinálhattam rosszul azokban a hetekben. Gyűlöltem, hogy nem tehettem semmit, és hogy a világ ugyanúgy megy tovább; nekem, nekünk pedig újra fel kellene venni a ritmusát.

 A meglepetés

 Éjszakai zaklatott óráimban az elmém megnyugtatására nem láttam más kiutat: elkezdtem hasonló esetekről olvasni. Részben megnyugvásért, osztozva a hasonlót átéltek fájdalmán, részben pedig azért, mert öntudatlanul is válaszokat kerestem. Így bukkantam rá a sok tragikus beszámoló között olyanokra, melyek arról szóltak, hogy a vetélés diagnózisa téves volt. Családok pózoltak világszerte a már megszületett babájukkal az újságcikkekben, hirdetve, hogy bár minimális eséllyel, de ilyesmi előfordulhat. Kiderült ezekből az is, hogy a vetélés diagnózisának felállítása során nem elég hüvelyi ultrahangot végezni, hanem ezt egy hasi ultrahangnak kellene követnie, mivel egyes esetekben a szívhangot csak így lehet bemérni. Erre az első vizsgálat során esetünkben nem került sor. Valamint szintén a protokoll része, hogy egy héten belül, egy második vizsgálat során egy másik orvos erősítse meg a diagnózist, mielőtt a terhesség lezárásra kerülne. Ezt az információt sem osztották meg velünk az első vizsgálat során és a leletbe sem került be javaslatként. 

 A harmadik napon elhatároztam magam, hogy ez így nem mehet tovább, fel kell keresnem a szülészorvosomat, aki a terhesgondozásomat végezte, hogy második orvosi véleményt kérjek tőle. Ha helyes volt a diagnózis, akkor azért, hogy ezt a terhességet megfelelően lezárva tudjunk felkészülni egy új próbálkozásra. Ha pedig téves volt, akkor azért, mert tartozom a babánknak azzal a bizonyos minimális eséllyel az életre.

 Az orvosunk a vizsgálat során pedig hatalmas meglepetésre egy élő, izgő-mozgó, a 3 nappal azelőtti téves diagnózishoz képest kétszer akkora méretű magzatot talált. Az egyébként megfelelő szívhang bemérése pedig csak hasi ultrahang révén volt lehetséges.

 Az utóhatás

 Az elsöprő öröm mellett, amit éreztünk, ugyanakkor rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a lelki törést magunkkal visszük egy életre. A babánk önmaga szivárványbabája lett, így pedig egyszer már a maga valóságában átéltük, hogy milyen lenne elveszíteni őt. A magunk részéről kártérítést vagy bocsánatkérést az intézménytől nem kértünk és nem is fogadnánk el, viszont természetesen megtettük a megfelelő hivatalos lépéseket, hogy az ügyben vizsgálatot kezdeményezzünk és ezzel akár elejét vehessük annak, hogy a jövőben másoknak is keresztül kelljen mennie ezen - adott esetben tragikusabb végkifejlettel. Azért is tartottam fontosnak megosztani ezt a történetet, mert ezáltal szeretnék a lehető legnagyobb alaposságra és éberségre buzdítani mindenkit, aki hasonló cipőben jár és ahol felmerülhet, hogy az orvos bizonyos eljárási hibák következtében esetleg nem a megfelelő körültekintés mellett állította fel a diagnózist. 

Laura

Olvasónk nevét személyi jogi okokból megváltoztattuk.