Míg ötven évvel ezelőtt is csak a párok kis része élt együtt házasság nélkül, mostanra ez
egyre gyakoribb, annyira, hogy a kutatások szerint a nők kétharmada él “vadházasságban”
élete során. A házasság előtti szex körüli stigma csökkenése, az esküvő és gyerekvállalás
kitolódása, a növekvő megélhetési költségek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre többen
válasszák a házasság nélküli együttélést.
Ezt a trendet figyelve a kutatók elkezdték vizsgálni azt, hogy a házasságok tartósságára ez
milyen hatással van: nem minden együttélő pár tervez házasságot, de ahol igen, logikus
módon amolyan próbaidőszakként szolgálhat az együttélés időszaka, mielőtt
elköteleződnének a házasságkötés iránt. A tesztidőszak ötlete azt sugallja, hogy a házasság
előtti együttélés csökkenti a későbbi válás valószínűségét, hiszen ahol nem sikeres a teszt,
a pár szakít egymással, így csak azok lépnek a következő szintre, akik egy próbát már
kiálltak.
Amilyen logikusnak tűnik ez a gondolatmenet, annyira meglepődtek a kutatók azon, hogy minden vizsgálat arra jutott: a házasság előtti együttélés nemhogy csökkentené a válás valószínűségét, hanem éppenhogy növeli.
Hogy lehet ez? Az adatokat megvizsgálva több érdekes összefüggésre bukkanhatunk. Az
egyik, hogy a házasság első hat hónapjában valóban több a válás azoknál a pároknál, akik
nem laktak együtt előzőleg - valószínűleg ők azok a párok, akiknek, kis túlzással, nem volt
keresnivalójuk egymás mellett -, viszont hat hónap után ez az összefüggés megfordul.
A másik érdekes összefüggés, hogy az együttélés nem jelent rizikófaktort a következő
esetekben:
- ha úgy költöztek össze a felek, hogy előzőleg tisztázták egymással, hogy később
- össze akarnak házasodni
- ha senki mással nem éltek együtt a felek előzőleg, csak egymással
- legalább 23 évesek voltak, amikor összeköltöztek.
Ezekben az esetekben pont annyi esélye van elválni egy párnak később, mint azoknak, akik
együttélés nélkül házasodtak össze.
Harmadik érdekesség a párkapcsolattal való elégedettség terepe: akik együttélnek,
házasságkötés szándéka nélkül, általánosságban kevésbé elégedettek partnerükkel és a kapcsolatukkal, mint azok, akik vagy házasok már, vagy kifejezett szándékuk annak lenni.
Miért nem véd tehát az együttélés a későbbi válástól, sőt pont ellenkezőleg? A válasz az
elköteleződésben rejlik. Sok pár életében az összeköltözés egy logikus lépés, a következő
szintje a kapcsolatnak, ahová lépnek, ha az együttjárás időszaka sikeres volt, de ez nem jár
egy komoly elköteleződéssel afelé, hogy tovább lépkednek majd együtt a következő
szintekre (közös autó, közös lakáshitel, esküvő, gyerekek, kutya-macska, majd végül
kézenfogva együtt megöregedés).
Ha jól érezzük magunkat együtt, szeretjük egymást, miért ne költöznénk össze, így tudunk spórolni is és nem kell kiöltözni elmenni otthonról azért, hogy lássuk egymást. Aztán később, ha felütik a fejüket a problémák, nehezebb lesz szakítani, mint a sima randizás időszakában. A kapcsolat pedig döcög tovább a következő logikus lépés felé, és elér az esküvőhöz, esetenként tényleg azért, mert miért ne, mert “szarj, vagy takarodj a budiról”, olyan bonyolult lenne felrúgni mindent és mást keresni, és hát igazából szeretjük egymást és nem leszünk már fiatalabbak. De az ilyen alapon kötött házasság nem lesz olyan szilárd és tartós, mint az, ahol a felek egymást akarják egy életre,felvállalva önmaguk és egymás előtt is.
És ilyen szempontból mindegy, hogy van-e a papír,vagy nincs, a tartós (és boldog!) kapcsolathoz elengedhetetlen, hogy tudjuk: a másik engem akar, egészen és örökre, ahogy én is őt akarom, egészen és örökre. Minden, ami ennél kevesebb, túl kevés. Ne elégedjünk meg vele.
Borzlány
A kutatásról a Psychology Today adott hírt.
