Írjatok posztokat, mert ti is kockásra fogtok engem unni, meg én is magamat.
Addig még egy nyári apropójú téma: A Gyerek, Aki Végigüvölti a Nyaralást.
Nyaraltunk úgymond pár napot a múlt héten. Nem vittük túlzásba: nem szeretnénk az idős nagyit túl sokáig terhelni viráglocsolással meg macskaetetéssel (az életben nem volt neki magának macskája, tehát az enyémeket is némi távolságtartással kezeli), és hát az árak is úgy kilőttek mindenfelé, mintha minimum a Mars-utazásra tréningeznének. De pár nap azért belefért.
Aztán ül az ember a közepesen telt almádi strandon, ahol elég nagy arányban vannak kisgyerekesek. Bébivel, egy-háromévessel, ovisokkal. Mellettük kisiskolás táborozó csoport, nagy lendülettel vágtatnak át a törülközőinken. Nagykamaszok, érettségiző-formák röpiznek a homokos pályán kicsivel arrébb. Nagy pocakkal fiatal nők gázolnak a vízbe, jövőre már talán kihozzák az egy év alattit is, úszópelussal.
És akármelyik szögből célzom meg a vizet, valahonnét felcsap a kétségbeesett gyerekordítás.
NEEEEEEEMAKAROKBEMENNNIIIIII. NEMÜLÖKBELE!!!!!
Az alany általában kettő-ötéves kisgyerek, neme tökmindegy, van hozzá egy lelkes pár, egy vagány apuka, egy vízimádó nagyi, egy bohém nagypapi, hoztak jajdeszéééééép úszógumit, kiscsónakot, anyjakínját, de a gyerek nem és nem. Sétálva se. Anyu karjában se. Apu vállán se. Az úszógumiba ültetve se. Nagypapi-nagymamival kacsát kergetve (van belőlük pár, na őket nem kell fürdésre biztatni), úgy se.
Nagyszülők arcáról lehervad a mosoly, anyu ideges szájrángást leplezne egy utolsó, vidámnak szánt próbálkozással, apu megsértődik, a nagytesó esetleg támad a vízipisztollyal (na AKKOR van még igazán ordítás), aztán vagy kivonul mindenki, vagy bevonszolják valahogy Pannikát/Benedeket a vízbe, aki egy idő után abbahagyja a bőgést, mert rájön, milyen jó buli is a Balaton. Vagy nem.
A büfénél hasonló jelenet. Nemkérem, nemaztkérem, mégnemkérem, márnemkérem, mikoreszünkmár, sütanapmelegemvaaaan, éncsakfagyitkérek, adjálkávét, nemülökoda. Addig, ameddig már a túlsó asztal kapatos középkorú párjának az arca is rángatózni kezd.
Másnap csepereg kissé az eső, elmegyünk a szigligeti várig, alig vesszük a belépőt, amikor felhangzik a már jól ismert ordítás. Pannika/Benji itt anya ölében/babakocsiban/vár lépcsőin hasra esve/apa vállán/középkori katonát formázó bábu előtt ordít. Nemakarokbemenniiiiiii. Nemakarokkijönnniiiiiii. Vegyéllimonádéééét. Elfáratttttamvigyééééé! Nemeszemmeg! Kérekmégegyet!!!!!
Ordítva, hogy még az is végtelen szánalommal/idegességgel nézi/hallgatja, aki a vár túlfelén tartózkodik éppen, pedig nem kicsi a vár, függőlegesen és vízszintesen is van mit bejárni.
Állatkert. Milánka csinos, jó karban lévő nagymamája már körülbelül harmincszor mondta el két perc alatt, hogy Milánka, ott a zsiráf, gyere, nézzük azt, Milánka rendíthetetlenül kergeti a fehér murvakövön tovaszökdécselő, feltűnően ronda galambot, és csak néha akarja megkóstolni azt a fehér murvakövet. Percekig szurkolok magamban, hogy Milánka nagyija legyen elég jófej, és ne kapja a hóna alá Milánkát (aki még nincs ránézésre három), hogy tessék már végre a zsiráfot nézni, galamb a Becőke utca 18/B előtti játszón is van épp elég, nem azért jöttünk.
Mert ha ezt teszi, nagyobb összeggel fogadnék, hogy jön az ordítás-kalimpálás, haggyábékén, utálomazállatkertet, engeggyééééel, utállaknagyiiii. Nem az én gyerekem, de nekem is fájna. Hiszen mindenki jót akar.
Ami még rosszabb, ha a gyerek ordítása mellett a szülőét is halljuk. Márpedig hallottuk párszor. Néha olyan minősíthetetlen stílusban, hogy hát hogy is mondjam, nem idézném ide, ha én gyerekként ezt és így hallgatnám nyaraláson, nyilván jelentkeznék valami jobb hírű karitatív szervezetnél, hónom alatt a váltás bugyimmal, a fogkefémmel meg a plüssömmel, hogy inkább tessenek engemet örökbefogadni.
De közben az is a fejemben jár, hogy a szülők lehet holtfáradtak, az utolsó filléreiket tették ebbe a nyaralásba, szeretnének együtt örülni neki a gyerekeikkel, és tessék, a büdös kölök nem is élvezi, nem is örül neki, dacosan fordít hátat a gyönyörű Balatonnak, megsértődik a kecskére, ha kiszedi a kezéből a zoocsemegét, a várról meg persze lövése sincs, a kilátás nem nyűgözi le, csak azt érzi, hogy roppant meleg van, és sok lépcsőfokot kell mászni- lukas lépcsőőő, félek rajta! A Kicsinek – akinek mára negyvenkettes lába nőtt valahonnan, és magasabb, mint én – ez most hirtelen eszébe jut, közösen idézgetjük, hogy lehettünk mi bárhol, ha Lukas Lépcsővel találkoztunk, akár a monacói herceg palotájában, akkor pánikszerű ordításban és menekülősdiben törtünk ki három-ötévesen.
Szóval megyünk nyaralni, mert nyaralni jóóó, aztán a valóságban lehet, ordító, elfáradt, túlingerelt gyerekek üvöltenek a strandon, a fagyisnál, a várban, a zállatkertben, felettük csupa szépet-jót akaró szülők és nagyszülők veszekednek, minekidejöttünk, mondtamhogyadjnekicumit, ezekmársemminekseörülnek, vegyélnekifagyit, vágdmárnyakon, eztasokelkényeztetettbüdöskölköt.
Nehéz néha elismerni, tudomásul venni, ha TE akartál nyaralni valójában. TE akartál úszni a Balatonban, TE vágytál lazulni és labdázni, TE akartad megmászni a hegyet, megnézni a várat, TE akartad nézni a naplementét aranyhíddal. Ő meg üvölt, és szét van trollkodva az elképzelt remek program. Hát persze, hogy csalódott és dühös vagy – rá, magadra, már a hülye aranyhídra is. A benned lévő csalódott kisgyerek kéne hogy valamit kezdjen egy másik, más miatt dacos kisgyerekkel.
Pedig lehet, tényleg semmi baj valójában. Pannikát bevisszük az árnyékba, Benjinek nem kell beleülni az úszógumiba, ha nem akar (és anya igenis elmehet úszni nélküle is), Milánkának tök mindegy, a zsiráfra vagy a Ronda Galambra fog nem emlékezni tíz év múlva, mi meg szépen tudomásul vesszük, hogy nem úgy van, ahogy elképzeltük, ahogy az én szüleim is tudomásul vették anno, hogy a hüle gyerekük nem élvezi a csónakázást, hanem páni rémületben kuporog a csónak alján, pedig a vizet imádja, és tulajdonképpen már úszni is tud majdnem.
Balázska szülei is nevetve emlegetik ma már, hogy amikor Balázska négy-ötéves volt, sehol, de sehol nem volt hajlandó elaludni, csakis a saját ágyában. Mit neki Tihany, Almádi, Hajdúszoboszló vagy Mátrafüred, haza kellett menni mindenhonnan, mert estére ájulásig hergelte magát, énittennemalszok, menjünkazonnalhaza. Ma Balázska büszke PhD kutató valahol Berlinben, két hónapja volt utoljára otthon, jöhetne már a büdös kölök.
Akár nyaralni valahová, együtt, az ágy már rég mindegy.
Vakmacska
