Péntek reggel, ülök a csendes konyhában. Későn keltem. Hatkor. Éppcsak elkészült a kávém, alig lettem indulásra kész állapotban, máris hallom, hogy PiciLány ébren van. Lemondóan lezuttyantam a konyhai székre és megöleltem a kávémat. Írnom kéne. Nemhogy egy sort nem írtam le, de még gondolat sincs a fejemben. Ritka. Mindig írok. Legalábbis a fejemben. Ha nem ezt a naplót, akkor csak úgy egy sztorit, ami általában el is száll a levegőben. Imádok írni. Szórakoztat. Nem is tudom kikapcsolni az agyam. Ha nem gondoltak cikáznak benne, akkor tennivalók és ha az sem, akkor dalok.

Most nehezen megy összeszedni magam. Pedig a két kicsi a Mamánál volt a héten három napot. Az mínusz két gyerek, de mégis máshogy sült el, mint ahogy az ember hinné. Belegondolva azért látható. Van itt akkor két, délben kelő kamasz és egy fél 7-kor kelő BabszemCsacsi egy 7-kor induló apukával. Nincs 6-kor csicsergő KicsiFiú és KicsiLány, akikre rá lehet bízni a mindenre felmászó majmócát. Tehát a fürdőszobai tevékenységeket mind fél 7-ig ki kellett (volna) pipálni. Az ugyanis tiltott zóna. Oda csak fürdés céljaból visszük be. 

Azt eddig is tudtam, hogy a nagy korkülönbség miatt most sokkal egyszerűbb a babázás, mint a többieknél, viszont a héten éreztem is. Ez úgy néz ki, hogy amikor valakinek épp babázhatnékja van, akkor én villámban megcsinálom, ami csak belefér. Jellemzően reggel a vita megy azon, hogy ki játszon a kistesóval. Én ezidő alatt nekilátok az ebédnek, mosást intézek, indulásra készbe hozom magam, majd mikor már PiciLány végképp megunta, hogy főzök és az ebéd is jó állapotban van ahhoz, hogy elinduljunk, el is tudjunk indulni. Ez még 9 óra előtt meg kell történjen. Ha nem, akkor üvegtörő sikoltós sírás megy. 

A hajnali kelés a reggeli feltöltődésem ideje. Abban az időben nem pakolászom, nem a zöldséges zacsit keresgélem. Csak gubbasztok a fellépőn -mert én azon szeretek ülni- iszogatom a kávémat és hallgatom a jazzt vagy a swinget, mint életre keltő reggeli zenéket.

Nehezemre esik 5-kor kelni, de annál könnyebb este 11-kor elaludni. Így, hogy egyedül voltam reggelenként, olyan nagyon nem volt idő/lehetőség a délutáni szundira. Minden ki- és lemaradt feladat árgus szemekkel bámult vissza. Egyszerűen nem volt pofám aludni. 

PiciLány mostanság egyre magasabbra tolja a stresszhormonjaimat. Kitalálta magának, hogy ő neki nem kell már az etetőszék. Belekötni eddig is értelmetlen volt. Úgy döntött, hogy elég nagy ahhoz, hogy a fellépőn egyen. Miközben kevertem az ebédet, hallok valami húzogatást. Hátranézek és lááám..... csepp gyermek büszkén ül a fellépőn, kezei az asztalon, várja a reggelit. Hát legyen, adtam meg magam, mert sehogy sem akart visszaülni a régi helyére. Annyira nem, hogy még a fellépőt is kitaszigálta onnan. Csak ott felel meg neki, ahol a többiek is esznek. Eddig az asztalfőn ült, háta mögött a fal. Gondoltam oké, búcsúzhatunk az etetőszektől, de a fellépőnek nincs támlája, KicsiFiú -aki szintén igen gyorsan kiköltözött belőle- ő is a falnál ült, hogy ne essen hátra. De az a BabszemCsacsinak nem felel meg. 

Nagytesótól pedig semmit nem veszünk el és adunk a kicsinek. Ez nálunk szabály. Így néhány napra kölcsönkértem KicsiFiútól az ülőhelyét. Nem volt valami boldog, de odaadta arra a kis időre. NagyLánnyal pedig elmásztunk kettesben a svéd bútorboltba fellépőért. 

Én balga... Azt gondoltam, hogy majd két csaj, milyen szuper lesz. Amúgy szuper volt, dehát úgy hajtott, hogy "Anyúúú, menjünk már!", mint egy unatkozó pasi. Pedig esküszöm siettem. Jó, hát ami érdekes, annál meg kell állni, na. Igazából kellett is a nyomás, mert másként nem értünk volna haza időben. Az sem mellékes, hogy egy kupac hasznos kacatot sem vettem így meg. Érdekes viszont, hogy a nasiknál valahogy ő is egész jól elbambulázott, hogy a kunyerálást ne is említsem. Jó kis délelőtt volt. Ettünk hozzá egy tonna édességet.

PiciLány boldog az új helyén. Csak engem ver a víz, mikor felmászik, hogy leüljön, pedig nagyon ügyes. Az viszont rémálmom, hogy hátraesik. Meg is történt a nagy ficánkolásban a minap. Minden hiába. Ennek ellenére sem hajlandó a falhoz ülni, tehát marad az ideg, a száz szemmel figyelés és a villámreflex. Szerencsére jóval óvatosabb, mint eddig volt.

A körömlakkozásban sem ismer pardont. Én imádom lakkozni a körmöm, van vagy 50 lakkom. Mostmár NagyLány is lakkozza szolídabb színekre, KicsiLánynak a szünetekben engedem. Neki amúgy is csak az ezüst és a fekete felel meg. Ő volt az, aki még ovis kora előtt jött, csapta az asztalra a kis kezét, hogy ilyen neki is kell. Hétvégére, szünetre, halvány szín esetleg kisujjra vagy hüvelykre. Oviba pink és ilyen pirosas-bordós nekem nem megy át. 

PiciLány már igen korán kikunyerált néhány lakkott csak úgy nézegetni meg pakolászni. Igyekszem akkor festeni a körmöm, mikor ő alszik, ugye így logikus, szóval jó sokáig nem is tudta mire való, csak szerette a színeket a kezemen. De egyszer lebuktam. Akkor megelégedett egy pillangós körömmatricával, mert én is raktam magamnak, Kedves is rakott magának, hihihi. Nyáron gyakrabban pingálok, könnyebb lebukni. Következőre két halvány színnel a kiskörmét. És tartja és fújja. Behalás.

Na most viszont nőciben adta elő. Senki nem lakkozott, de ő levette, hogy neki a pink kell. Nem volt kérdés, mit szeretne vele. Na aaaz biztosan nem. De igen. De nem. DE. Ekkor Kedves bevetette magát. Adj kettőt, ami neked átmegy. 

"Melyiket szeretnéd?" - tette PiciLány elé az asztalra. "Ezt vagy az ezüstöt?" A válasz szavak nélkül is egyértelmű volt. Habozás nélkül mutatta az ezütöt többször is. És tartja és fújja és mutogatja, hogy nézdmimvaaaan! 

Pont olyan ez a lányzó, amilyennek apukája megálmodta. Nagyoncsaj. Bár abban biztos vagyok, hogy a nagyonakarat nem szerepelt az álmaiban, de hát az is elégge csajos dolog, hehehe. Éshát a fagyi az olyan visszanyalós. Mi is akaratosak vagyunk. 

Várakozással teljes hét volt. Azok a sulik, amiket nem értem el telefonon vagy csak mert már szimplán ráuntam a telefonos kuncsorgásra, lassan kezdtek visszajelezni az e-mailes megkereséseimre, hogy "Tisztelt Szülő! Sajnáljuk, de...." Őszintén szólva nem is lepett meg. Közel húsz iskolát kerestem meg az elmúlt 2 év alatt. Nem egyet többször is. Az eredmény ismert. 

Péntek estére szerveztem egy instant randit Kedvessel. Már borzasztóan hiányzott a kettes idő, amikor senki nem tud hozzánk szólni, biztos, hogy nem köszön be egyetlen kamasz sem, hogy ő most itt van. Megint csak loptuk a pillanatokat, hetek óta.

Lezsíroztam NagyLánnyal az estét. PiciLányt lefektetem, kicsiket is ágyba hajtjuk, puszi-mese és megyünk. Ő pedig a kanapén heverészve sorozatozik. Ha a kis BabszemCsacsi felébred, akkor telefonál. Mi itt leszünk a parkban egy padon, két perc alatt érünk haza. Még PiciLány születése előtt sokszor csináltunk ilyet.

Fürdés, öltözés, illatfelhő. Mégiscsak egy randi. Az előszobában terjengett Kedves parfümje, magával húzva az első randijaink emlékébe. Minden szép és minden jó. Egy pillantás a tükörbe, Kedves épp nyújtotta felém a kezét, hogy végre kéz a kézben menjünk bárhová is, mikor.... brühühüüü. Ahhhhh.... húsz perce sem alszik! Szerencsére gyorsan szabadultam és a miénk volt az este. Másfél óra csak Ő+ÉN. Nem volt világmegváltás vagy romantikázás, csak úgy csipogtunk, de mindkettőnknek jól esett ez a kiszabadulás, egymásra figyelés.

A hétvégén már a két lány becsomagolásán járt az eszem. Minden legyen kimosva, legyen minden, ami kell, merthát a kullancsriasztó és a naptej nem az a cucc, amiből több flakonnal is tartunk csak úgy. 

Közben a tesómmal is leszerveztem két uncsitesós programot KicsiFiúnak, mindkét fiú örömére. Hosszú lesz a jövőhét, bár én most úgy látom, hogy KicsiLány nagyon rossz hatással van KicsiFiú hangulatára és idegrendszerére. Persze ez visszafelé is igaz.

Ezt a testvérek közötti agybajt már túléltük egyszer a nagyokkal, mikor ugyanebben a korban voltak. Akkor én kb egyedül próbáltam harcolni az erőszak ellen, erőszak nélkül. Az erőszakot nem engedtem sosem. Se egymás között, se gyerek-szülő viszonylatban. Minimális sikereim voltak a testvérharcok terén. A helyzet Kedves érkezésével javult jelentősen. Ő olyan férfiasan rövidre zárta a csesztetéseket. Most pedig már csírájában elfojtja. Jelenleg ez a nap 80%-a. A csírafojtogatás. A férfierő a kulcs. Az a fajta határozottság és tekintély, amivel a nők kevésbé rendelkeznek. Vagy máshogy.

A kicsik hiába nem voltak itthon a hét egy részében, így is sok volt. Egyértelművé vált, hogy nem bírnak 5 percet sem veszekedés nélkül egymással eltölteni. KicsiFiú pedig egy atombomba, amiből KicsiLány piszkálja kifelé a biztosítékot.

A perceket számoltuk vasárnap, hogy végre eljöjjön a hétfő reggel! Lányok a Balaton-élmény miatt, KicsiFiú a nyugodtabb hét reményében, mi pedig a csendesebb napokat vártuk, amikor nem merő visítás a nap.

Bréking:

A kicsiket már lefektettem, PiciLány altatásán fáradoztam épp, mikor a barátnőm hívott. Felkaptam a fejem, mert ilyen későn csak akkor, ha baj van... Meg akkor, amikor kiderül, hogy a szomszédban lakó barátnő tud segíteni az iskolaváltásban! Végre irányba kerültek a dolgok, hallelujah!!!

Nektek is szép nyarat, a miénk alakul!

Nanta